2009. december 18., péntek

Videodrome

Hogy David Cronenberg egyike a legzseniálisabb és legbetegebb agyú rendezőknek (adott esetben: forgatókönyvíróknak) a földkerekségen, ez aligha kétséges.
Ennek ellenére meglepett, ismét.

Hiába, hogy végignéztem, sokszor az Existenz-et, ami szerintem mai napig viszi a pálmát az intellektuális horror műfajában. (Régi adósság: egyszer tényleg írok róla, ígérem, legalább olyan idegesítően, mint maga a film.) A Butterfly kisasszony se volt piskóta, a Légy klasszikussá vált, a Naked Lunch és a Péntek 13 referenciafilmek bizonyos, jobb körökben.

A Videodrome is az, noha hála'Istenek sokkal kevésbé ismert. Régi film, 1983-as, a mienkhez hasonlóan kopott ingerküszöbbel már fanyalogva áll neki az ember egy huszonhat éves filmnek. Aztán gyomorszájon vág, orrbaüt, elborzaszt egyetemes betegségével, hiába, na, egy jó alkotás jó, akkor is, ha beteg, akkor is, ha ezer éves, akkor is, ha nem értesz egyet vele.

Az ötlet nem túl bonyolult - ma -, hiszen mindannyian tudjuk, ha máshonnan nem, tévéből és filmekből, hogy egy tévécsatornatulajdonos semmiféle szörnyűségtől nem retten vissza, ha nézettségét növelheti. Ez van a filmben is, a James Wood által brilliánsan játszott Max Renn tévétulajdonos rákattan a fizikai erőszakra, szadó-mazó játékokra, ugye, ha vér folyik, kenyér is lesz alapon.

Aztán kiderül, egy olyan kísérletbe kerül, ahol az erőszakos adások agytumort okoznak, és ettől újabb hallucinációk születnek... bár az is lehet, a tumor okozza csupán az adás-hallucinációt, de az is megeshet, mindez egy felsőbb (vagy alsóbb) tudatállapot, na körülbelül ennyire összezavar a film, és mindeközben legalább háromszor majdnem elrókáztam magam, de elkapcsolni nem volt erőm a filmről.

Mondom, Cronenberg egy zseni. A filmből később sok minden visszaköszön az Existenz-ben, ami ennek a filmnek egyfajta szuperübereltebb változata, de azért önmagában véve a Videodrome is egy iszonyú kultuszfilm, és ha egyszer a világnak vége lesz, érdemes lesz ezzel is dokumentálni, miért volt szükséges.

A sztori, meglepő módon - na, mégiscsak fiatalabb volt a rendező - nincs túlbonyolítva. Nem is kell, az alapötlet éppen eléggé bonyolult. A cselekmény kiszámítható, a vég aztán pláne, de éppen ettől lesz olyan katarzisteljes, mint a görög tragédiák, ott sem gondolta komolyan senki, hogy a főhős élve megússza.

Ha valaki fogja a TV1000 nevű adót, kísérje figyelemmel, jópárszor még ismételni fogják. Vagy meg kell venni 900 Ft-ért valamelyik hipermarketben. Garantáltan beteg lesz tőle az ember, de úgy, mint egy jó disznótoros után. Hogy megérte.

2009. december 15., kedd

Underwold - The rise of the Lycans

Ha valakinek egy történelmi környezetű filmben hirtelen az üti meg a fülét, hogy: „- most már aztán elég, brassói bányáimat már kétszer is kifosztották a korcs betolakodók”, nos, minden nagyvonalúság dacára, mi, magyarok, arra gondolunk, amire gondolunk.

Különösen, ha ezelőtt leszögezik a filmben a kárvallottak, hogy „mindannyian Corvinus leszármazottjai vagyunk”.

Pedig dehogyis, az Underworld című, lassan vámpírklasszikus filmeposz harmadik részében ezt egy Jánosch(!) nevű derék vámpír mondja (akit ezután rögvest meghóhérolnak), és a történet nem délkeleti szomszédokról, hanem vérfarkasokról szól, más kérdés, hogy azok is a Balkánról szivárogtak fel, üsse kő. Azért ennyi történelmi tájékozottságot nem nézek ki az amerikaiakból.

Az Underworld egyébként egyike rejtett gyengéimnek, tényleg nem vagyok különösebb vámpírfilm-rajongó, bár elismerem, hogy ahol minimális humort és maximális pénzt fektetnek egy ilyen produkcióba, az igenis élvezhető. Példa erre az Alkonyattól pirkadatig, sőt annak harmadik része (igen, ilyen is van!!! :-)), vagy a Drakula halott és élvezi, vagy a Dracula-trilógia, vagy a Blade-sorozat… na jó, befejeztem, elnézést.

Az Underworld, amikor megjelent a piacon, éppen ezzel a humor-pénz-ésnemutolsósorbanstílusos igényességével lepett meg. A forgatókönyvírónak nyilván nem adnék díjat, nem ötletelte túl magát, nem is baj ez, a látványtervezőnek viszont annál inkább.

Valamelyik Kuszturica-filmben hangzik el: „elegáns, mint egy vámpír”, na, ezt igazából az Underworld-filmek megnézése után érti meg az ember, ezek a vámpírok aztán valóban végletesen elegánsak. Valahol a Mátrix bőrcuccai és a díszmagyar között ingadozik a kosztümkészlet, és állítom, hogy igen sikerült kombináció. Komolyan mondom, ha egyszer Karácsonyra (ám legyen: Helloweenre) valakitől egy ilyen szerelést kapnék, annak egy életen keresztül fizetnék heti egy sört. Tudom, nem biznisz, szót se rá többet.

A díszmagyaros motívum tényleg nem vicc, valóban ilyenek a vámpírok ebben a filmben, vitézkötéses, kócsagos-bogláros-forgós vitézek, akik ráadásul valami rejtélyes oknál fogva majdhogynem kedvelik az embereket – nemcsak fogyasztani! – és igazi ellenségeik a vérfarkasok, akikel rettenetes csatákat vívnak a Kárpátok között, vagy éppen Budapesten, többek között a Nyugati pályaudvaron.

Jól olvassák, igen, a második Underworldben a Nyugati pályaudvaron zajlik egy nagy ütközet, legyen az a producer rejtélye, mennyibe kerülhetett, és a MÁV-é, mikor lehetett ennyi időre lezárni a pályaudvart.

A filmtrilógiában többször elhangzik a Corvinusi származás, mentségükre legyen szólva, nem derül ki, Jánosra gondoltak-e, s ha igen, melyikre, vagy Mátyásra, lényeg az, hogy valamiképpen ide kötődnek. Nem Drakulához, és nem Vlad Tepeshez, legyünk hálásak ezért is. Vagy ne.

(Van egy olyan sejtelmem, a félreértés onnan származhat, hogy Hunyadi János egyik vezetője volt a Luxemburgi Zsigmond által (is) alapított Sárkányos Társaságnak, amelynek Karós Vlad apja is tagja volt, na de ennyi történelmi vájtfülűséget végképp nem nézek ki Hollywoodból.)

Na de hogy a filmről is beszéljünk: jó.

Kellemes vasárnap délelőtti horrorfilm, én éppen ilyenkor néztem meg, még a feleségem is élvezte, pedig ő aztán tényleg nem nagy híve a műfajnak, egy egértől is képes falra mászni, nemhogy egy vérfarkastól.

A színészi teljesítmény meglepően jó, a látvány erősen ingadozik valahol a Gyűrűk Ura és a Riddick, a sötétség krónikája (erről még írok!) között. Tehát csillagos jeles.

Ja, és lehetőség szerint lesötétített helyiségben kell megnézni, mivelhogy erősen setét a film alaptónusa, de ne csodálkozzunk rajta, végül is, vámpírokról szól.

Jó szórakozást, és ne sajnálja senki megnézni, elvégre: „mindannyian Corvinus-leszármazottak vagyunk”.

Hehe. :-)

2009. november 30., hétfő

Tank Girl

Ki mondta, hogy rossz filmeket nem érdemes megnézni?

Tévedett, van, amikor a rossz film ötleteket ad, felháborít, beindítja a tesztoszteron- és adrenalintermelést, valamiért mégiscsak a világra született, tehát meg kell(ett) nézni.

Ennek híve voltam magam is, amíg meg nem néztem (kétszer!!!) ezt a Tank Girl című khm, izé, na jó: filmet.
Először meglehetősen fáradtan, bevallom, enyhén - üsse kő: nagyon - részegen láttam, aztán mondok magamnak, ez már a delirium tremens lehet, ilyen borzalmat nem lehet csinálni, nézzem már meg még egyszer józanul.
Megnéztem.

A végkövetkeztetés, hogy tényleg van annyira bűnrossz, borzalmas, félelmetes, hátborzongatóan dilettáns, a józan észnek fittyet hányó, ízléstelen, aljas, dilettáns, ésatöbbi film is, amit tényleg nem érdemes megnézni, ha csak nem mazochizmusból, márpedig, higgyék el nekem, én nem ez az alkat vagyok. (A fene enné meg, mekkora reklámot csináltam én most ennek a szörnyűségnek...)

A film története egyike a sci-fi műfaj klasszikus alapötleteinek: elfogy a víz a földről, apokalipszis van, civilizációhiány, bűnbandák, gonosz emberek, lázadók és mutánsok. Ez egy sikerrecept, és erre számítottam magam is. De nem, itt még ezt is sikerült elkúrni, ahogyan a művelt magyar miniszterelnök mondaná.

Pedig a szereposztás meglehetősen sikerült, mondhatni parádés. Malcolm McDowell hasonló műfajú filmekből régi kedvencem, Ice-T, a kétes értékű rapper rendkívűl hitelesen szokta alakítani önmaga négerbűnözői rosszabbik arcát, Naomi Watts-ot láttuk már párszor egészen szép alakításokban... hát maradjon Hollywood és a filmtrösztök örök titka, hogyan sikerült ezen színészeket rávenni erre a tömény borzalomra.

A film logikai cselekménye körülbelül annyira koherens, mint a székely szerénység, vagy a macskahála, a színészi alakítások felett remélhetően szemet huny az utókor, a forgatókönyvírót szemrebbenés nélkül lőném tarkón, aki pedig a kenguru-ember mutánsok és a globális vízhiány közepette úszómedencékben lubickoló low-budget(! - a film szerint, nem szerintem) kuplerájokra kíváncsi, az megérdemelten nézze meg ezt a filmet.

Az egészen hab a tortán a rendező(nő) teljesen nyilvánvalóan, ordítóan, sértően, ordináréan leszbikus viszonyulása a világhoz, erre már szót sem vesztegetek, ez valahogy úgy viszonyul a normális emberi magatartáshoz, mint a magánügyek a melegfesztiválokhoz.

Huh. És mégeccer huh.

Hogy valami jót is mondjak: amíg ilyesmire is van pénz, energia, képzelőerő, addig tán' mégsincs veszve minden. De az is lehet, éppen ezért van ilyen szarban minden.

Az eddigiek dacára mondom, mert ismerem a magunkfajtát: megnézni nem kell, komolyan, az Istenre kérek mindenkit, nehogy. De tényleg. Ne.

2009. október 27., kedd

Benjamin Button különleges élete

...és az ember gyanútlanul hazamegy, megeszi a bécsiszeletet franciasalátával, aztán beteszi ezt a filmet, majd nekifog feleségestől megnézni, különösebb elvárások nélkül. Miért, mit várnánk egy ilyen című filmtől?
A vég katasztrofális: doromboló macska és dohogó tűzhely mellett már nemcsak a feleség bőg, de magam is törölgetem a könnyeim: igen, ez egy ilyen film.
Pedig milyen egyszerűen indul... és milyen zseniálisan. Mi lenne ha az ember öregen születne, és fiatalon halna meg? Ugye milyen egyszerű ötlet? És milyen mély? Mennyire elgondolkodtató? A szerelmek, a történelem, a személyes látásmód... 1918-ban születni 84 éves csecsemőként, és 2002-ben halni meg újszülöttként!?
Sajnos semmit nem lehet elmondani a filmről érdemben, nem is kell. Egyszerűen meg kell nézni. Emberpróbáló feladat, márcsak azért is, mert bő két és félóra. De lélegzetelállítóan finom, érzékeny, simogatja a lélek érzékenyebb tájait.
Tényleg: az alapötlet egyszerű, de ha belegondolunk az emberi, családi, szerelmi, gyerekvállalási(!) történetbe, mindjárt könnyes lesz a vége.

És finom, finom, nagyon finom a film metakommunikációja, a villámcsapás, a kolibri, a folyamatos narrátori cselekmény, egy szó mint száz: ez az a film, ami után megtöröljük szemünket, megiszunk egy pohár port, megsimogatjuk a macskát, és átölelve a feleséget elalszunk: szép volt ez az élet.

Szép, mert van benne szépség. Még akkor is, ha ennyire érzelmes. Vagy éppen ezért.

(köszönet a filmért: Zsoltnak.)

2009. szeptember 1., kedd

Csillagkapu (Stargate)


Minden valamit magára is adó, gondolkodó ember jókat szokott szórakozni a sorozat-függő tévénézőkön. Aztán többnyire, a harmadik sör után, ha eljut odáig a társaság, kiderül, hogy igazából mindenkinek van valami kedvenc sorozata, vagy akár több is.
Hát, szemérmesen bevallom, nekem is van. Nem is egy. De most, megvigasztalom olvasóimat, csak egyről fogok írni, bár azt nem ígérem, hogy a többiekről is, a későbbiekben, nem.
Sci-fi rajongóként például nem tudok jóllakni a Csillagkapu-val (erről lesz most bővebben szó), de ugyanígy zabálom a "Csillagközi Szökevények"-et (Farscape). A filmtörténet egyik legnagyobb remekének tartom (az eddig két évadot megért) Rómát, és igen, szemlesütve, de el kell mondanom, "Seinfeldet" is önfeledten vihorászva szoktam nézni. A többi egyelőre nem érintett meg, remélem, nem is fog, azért ha egyszer "Bűvöletet" kezdek nézni, tényleg lőjön már le valami irgalmas vadász.

A Stargate (Csillagkapu), viszont, komolyan azt hiszem, zseniális alkotás. Különösen az első két évad, most csak ezt tárgyalom. Minden epizód külön kultúrtörténeti utazás, a kitűnő alapötlet lehetővé teszi, hogy a gonosz és elvetemült goauld-ok elleni harc új és új bolygókra sodorja hőseinket, akik éppen a mínoszi, etruszk, görög, viking, nomád, és sokféle más kultúra örököseiként engednek betekintést, nem is annyira dilettáns tálalásban. Különösebben nem terhelnek le technikai megoldásokkal, - minek is az egy sci-fiben? - ugyanakkor logikailag teljesen elfogadható az alapötlet, Asimov vagy Lem is elismerően biccentene rá.

Azt mondjuk, abszolúte nem értettem meg soha, miért tudnak mindig és mindenkor kitűnően kommunikálni ezerféle bolygó lakosaival angolul, ami már csak azért is feltűnő, mivel ha rajtam múlna, rögvest kerékbe töretném a sorozat magyar szinkronrendezőjét: tökéletesen élvezhetetlen. Ha valaki jót akar, eredeti szöveggel és felirattal nézze. Jómagam román felirattal, mea culpa.

Persze, a lóláb itt is kilóg, de egészen egészségesen, a film megpróbál végsőkig polkorrekt lenni, a "törzscsapatban" ott van ugye O'Neill ezredes, a fehér, angolszász katonatípus, Carter őrnagy, a nő, Daniel Jackson, a humánus liberális tudós, és T'ealc, aki szegény, néger, igaz, hogy ugyanakkor földönkívűli. (A későbbi évadokban, az Atlantisz-ban aztán már nemzetekre is kezdik lebontani, horribile dictu, zsidót, izraelit még ott sem láttam, ezért még alighanem lesz nemulass.)
A történet viszont majdnem mindig nagyon jó, remek drámai érzékkel dolgoznak a forgatókönyvírók, kitűnő mellékszereplők vannak benne, az ősellenség goauldok pedig annyira szimpatikusan gonoszak, hogy az már imádnivaló. A későbbi évadok ellenségei már kevésbé eltaláltak, de azért élvezhetők, nagyon is. Rengeteg kellemes leitmotívum van a sorozatban, anélkül, hogy unalmassá válna, nem utolsó erénye pedig, hogy ha csak egy részt lát belőle valaki, akkor is élvezhető, nem érződik a csonkolás, a kontextus nélkül is emészthető, nézhető.

És még hosszan folytathatnám a sorozat ismertetését, méltatását, de... a helyzet az, hét perc múlva kezdődik az AXN Sci-fi-n a IV. évad 19-edik része. Látni akarom...

2009. május 4., hétfő

Sörgyári Capriccio


"Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!"

Ez már megint csak egy legenda. Nem tudom, hány anekdotát, történetet, vidám és pajzán sztorit hallgatott meg Hrabal a prágai Arany Tigrisben annak idején, de valamiért biztosra veszem, ez a mosómedvés azok közül való. Ahogyan Pepín sógor úr rettenetes hangú, bicskanyitogatóan blőd sztorijai is, amelyekhez foghatóakat még errefele, a Székelyföldön lehet hallani. (Egy igen kedves kollégám szokta úgy kétnaponta sztentori hangon idézni, miszerint "egyszer nagyanyáméknál Gyepűsbe' felültem a versenybiciklire..." na a többit tessék elképzelni.)

A Sörgyári Capriccióról muszáj iszonyú közhelyet leírnom, de így igaz: valóban olyan, mint egy remekbeszabott, jól behűtött, friss csapolású korsó ser: pezsgő, üdítő, tápláló és 'jó kedvet ád', egy hajtásra fogyasztható, és hosszabb idő múltán is fel-felböffen az ember mélyéről, kellemes emlékeket idézve.
Rendben van, vaskos volt a hasonlat: de ez volt a cél. Hiszen erről szól a film is, a Hrabal-regény: élni tudni kell, barátaim, az élethez pedig hozzátartozik az evés (Istenem, az a disznótor!), az ivás, a szerelem, a túlzott életöröm, a kihívás, és úgy egyáltalán... Miről is beszélek, hiszen mindenki azt hiszi, tudja, hogy van ez.
És persze, kinek nincs meg a saját pepínbácsija, az elviselhetetlen, fárasztó, és mégis hozzánktartozó ember, aki szembesít saját korlátainkkal... Ki az, aki nem feledkezett bele egy szép női mell vagy popó látványába (rendben: férfiaknak is lehet ilyen), és melyikünk az, aki nem adott volna oda egy teljes eszterházy- és kertészimre-életművet egy friss, kakukkfűtől illatozó fejhúsért vagy hurkáért, egy korsó habzó sörrel kísérve? (Részemről gyakorlatilag csatolnám a kortárs irodalom nagy részét, de ez az én privát bajom.)

Hétfő délután, három sör mellett, egy elkényeztetett, doromboló macskával az ölemben, szundikáló feleség mellett ideális szórakozás volt újranézni ezt a remeket. És nem unatkoztam rajta, egy cseppet sem.
Ha valaki mégis igen, hát vásároljon mosómedvét. Megérdemli.

2009. március 10., kedd

RocknRolla

Azt azért sejtettem, hogy Madonna férjeként nem lehet könnyű senkinek. Persze, Guy Ritchie nem elsősorban erről híres, illetve nem ettől kellene híresnek lennie - végül is csinált több más között, két remek, könnyen emészthető és élvezetes filmet, " A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső"-t, és a Blöff-öt.
Ma este megnéztem új filmjét, a "Spílert" (már a fordítás elképesztően rossz), hát, maradjunk annyiban, ez is a "több más között" kategóriában marad.
Ha következetes akarnék lenni Guy Ritchiehez, azt mondanám, "fucking, bloody boring trickywanting movie, about cocksucking losers". Persze, én ilyeneket nem mondok, így csak annyit jegyzek meg, aki látott két Guy-filmet, szerintem meg se nézze a harmadikat.

Ugyanaz az alapállás, londoni alvilág, cseles és okos, emberi hibákkal teljes emberek, akik einsteini elmével agyalnak ki milliós átveréseket, aminek a végén mindenki ráfázik, egy ártatlan hülyén kívűl.
Jogos ilyenkor a kérdés, akkor miért a zseniális bűnözői elme... Na persze azért, mert létezik az emberi tényező, ami például a Madonnával való házasságot is megmagyarázza.

A Rockandrolla ráaadásul tipikusan a sokat akar a szarka-szindróma. Túltelítve szellemes párbeszédekkel, karakteres mellék- és mellék-mellékszereplőkkel, intrikával, brit arroganciával, társadalmi érzéketlenséggel, (pfúj).
A történet ettől annyira szétesik, ami még egy magyar rendezőtől is túlzás lenne, mást ne mondjak, a film negyvenedik perce még a felvezetésnél tart, hogy aztán viharosan begyorsuljon, anélkül, hogy megmentené a filmet. Gyors vágások, kezdetben még újdonságnak számító fényképezés, ma már kissé sablonos ötvenedjére is a hirtelen gyorsulás, lassítás, az idősíkok képi megjelenítése.
Ennél már csak a londoni alvilág, a cockney-k és junkiek idealizált világa idegesítőbb a filmben, ami éppen úgy hazugság, mint bármilyen bűnözői világ eszményiesítése. Sem a Camorra, sem az angol bűnözők, sem a székely bicskás legény, sem a nyolcadik kerületi cigánybűnöző nem egy eszményi, humoros és kifinomult figura, egyszerűen bunkó, sötét tahó és kész.
Persze, egy ilyen filmen nem a hitelességet kéri számon az ember, de mégis.
A műfaj kedvelőinek akkor ezerszer inkább az Ocean 11, vagy 12, vagy 13, azok legalább rendesen meg vannak csinálva, és nem csupán egy nagyképű angol playboynak a legújabb blöffje.

2009. március 6., péntek

Outlander


Nos, minden ellenkező vélemény ellenére, léteznek sikeres házasítások. Nehezen feledhető például, milyen szép nőket láttam én Malmöben, akik a keleti-skandináv vérvonal sikerének voltak példái... Vagy mesélhetne a sikeres házasításról, szőlők között (és szokott is!) például T. Zsolt barátom, akitől ajándékba kaptam ezt a nagyszerű filmet.
Történelem-sci-fi-akció. Nagyszerű hibrid, szinte mindig.
Az Outlander c. film is az.
De kezdjük onnan, van egy ősrégi (rendben, nem annyira régi, alig 1500 éves(!)) legenda Beauwolf-ról, a viking harcosról. A történet lényege: van egy távoli, meglehetősen fapados északi királyság, Hrothgar birtoka, amelyet rejtélyes szörny pusztít egy ideje, csak úgy passzióból. Aztán jön egy rejtélyes idegen, legyilkolássza a szörnyet, megharcol a trónért, megdugja a nőket (már bocsánat, de ez a legenda), és végül diadalmaskodik, persze, addigra majd' mindenki a Walhallában szaglássza az ibolyát.
Nem kell komolyan venni az ironikus hangnemet, a történet tényleg ez, elolvashatni az Eddákban. Amúgy szép sztori, és sokan megfilmesítették, mást ne mondjak, például kitűnően a 13 harcosban, és szintén kitűnően, bár kétségkívűl beteg fantáziával a Beauwolf-ban.
Az Outlander ehhez annyit ad hozzá, hogy belevisz egy földönkívűli szálat - valahonnan jönni kell az idegen hősnek -, és rendkívűl igényesen dolgozza fel a történetet. Mármint filmben, de most filmről beszélünk.
Azért némileg bosszantja a csőröm, hogy egy viszonylag banális legendából skandináv barátaink több szép filmet, mítoszt is tudtak csinálni, amíg mi például Attilából, Álmosból, Árpádból, és gyönyörű párthus-avar-hun-magyar történelmünkből is képtelenek voltunk összehozni egy átlagos alkotást legalább.
De vissza az Outlanderhez.
A szereplőválogatás fenomenális. Az "idegent" az a Jim Caviezel játssza például, aki Jézust a Mel Gibson Passiójában.
Itt is zseniális, de itt harcosként az.
A film egyébként a Beauwolf-legenda mellett több egyetemes toposzt is feldolgoz, kezdve az Attila-kardtól a brit királydrámákig, és a Veres Erik-eddákig.
Nem fogom elmesélni, nézzétek meg, aki nem látta.
Látványban a film a legjobbakat nyújtja, nem véletlen van valami köze a látványmesternek a Gyűrűk Urához. Mestermunka. Dramaturgiailag is zseniális, és ezzel nem elijeszteni akarom a nézőket.
Képileg? Minden harcosnak ismerős lesz ez a film. Ilyenekkel álmodunk.
Egyetlen dolgot írhatnék a film rovására: a rendező kétségtelenül a kelleténél többször nézte meg a 13 harcost, amelyről szintén fogok még írni itt. Nem állítom, ez baj, de zavaró a rengeteg szinte átkopírozott kép, helyzet.

Na és végül egy kis csemege. A film jelentős mellékszereplője egy kisgyerek, bizonyos Erik. Az ő mostohaapja lesz a filmben az idegen.
És igen, ez a bizonyos Erik gyerek a történelemben Erik Leifson, Grönland (ha úgy tetszik, áttételesen: Amerika, eredeti nevén: Vinland) felfedezője.
Veres Eriknek, a Vikingnek pedig az izlandi legendák szerint tényleg egy idegen nevelőapja volt. Az Eddák szerint Türkernek hívták.
Márpedig abban az időben (700-as évek), türknek kizárólag a magyarokat nevezték.
Na ugye. :-)

2009. február 26., csütörtök

Ran

Végre ez is megtörtént velem: annyi rettenetes alkotás után (- mondtam, mindenevő vagyok filmben, a legnagyobb szörnyűséget is hajlandó vagyok tesztelni -), a minap kezembe akadt egy film, amit egészen pontosan 999 Ft.-ért vásároltam egy pesti benzinkútnál, s amelyből évekkel ezelőtt láttam néhány részletet: azóta is kerestem a filmet.
Na de nem ez a történés lényege. Hanem az, hogy betettem ezt a filmet a lejátszóba, aztán bő egy óra múlva megállítottam, és lefeküdtem aludni, vagy ezzel álmodni: ugyanis ez a film annyira szép, hogy úgy éreztem, lehetetlen egyetlen szuszra befogadni. Kénytelen voltam két részben nézni meg.
Akira Kurosawa talán legjobb filmjéről van szó: Ran. Magyar címe is jó: Káosz. Kurosawa egyéb filmjeire is visszatérek még itt, vitathatatlanul a titánok egyike, s mivel nem nyugati rendező, "művészfilm-rendezői" minősége dacára: élvezhető, tanulságos, gyönyörű képi balladái vannak, amelyek "vitézségről formát, emberségről példát" mutatnak a nézőnek.
Erről a filmről azt szokta mindenki mondani: a japán Lear király-adaptáció. Na igen, hogyne. Ha "csak" ennyi lenne.
A Lear király amúgy egy közös eurázsiai mese, a király három lányával, vagy fiával, amely többek között egyik legszebb magyar népmesénk is, szóval nem kell azonnal Shakespearig rohanni, megvan nekünk a sajátunk.
Ez a film - vessen rám nyugodtan követ, aki úgy gondolja, mindenben ezt akarom látni - már megint tele van szép, magyaros motívumokkal. A címerektől a színekig, a példabeszédektől a családmodellig (itt is a legkisebb királyfi a JÓ), az egész hangulat olyan mélységben otthonos, amit utoljára akkor érezhettünk, amikor még az ainókkal, a japán őslakosokkal házasodgattak távoli őseink.
És levetve a nemzeti inget, maradva a művészeti zakónál: hát igen, Kurosawa megmutatta, hogyan lehet valami egyetemes, úgy hogy egyedi. Mert valóban ugyanaz a valóságban a sógun összeomlása és lelki rémei, mint a brit király lelkiismeretfurdalása. Az árulás mindenhol árulás, a lojalitás mindenhol lojalitás, a hit hit, és a szépség szépség. Minden hatalmi harcban van tragédia, aljasság, nemesség, női befolyás, hiúság... Mindenikben. Még a maiakban is.
Az egészen hab a tortán a japán filmekben megszokott, de itt kivételesen tökélyre fejlesztett képi világ, a jól megkomponált vizuális orgazmusok, a kínosan aprólékos műgond... Három óra gyönyör ez a film.
Egyetlen dolog zavart benne, lovasemberként. A filmben kivétel nélkül, mindig jobb oldalról szállnak lóra. Márpedig ez az első lecke, amit lovaglónak tanítanak: a lóra mindig bal oldalról ülünk fel. (Mármint a ló bal oldaláról).
Bár, erősen hajlok rá: meglehet, ezek a japánok tényleg így lovagolnak. Ezektől ez is kitellik.

2009. február 6., péntek

Arthur király

Most nem tudom, hogy ha én angol lennék, mennyire idegesítene, ha egyik legendás (h)ősöm, Lancelot, egy jurta mellől keveredne a Kerekasztal mellé.
De nem vagyok angol, nem mintha néha ne bánnám ezt, de ilyenkor is inkább ír vagyok.

Arthur királyról, azt hiszem, kicsimillió filmet csináltak. Jobbat, rosszabbat, inkább rosszabbakat. Aztán végül érkezik Antoine Fuqua, és csinál egy olyan filmet az angol őstörténelemről, ami után mi, magyarok, megnyaljuk a tíz ujjunk.

Mert végre itt van egy olyan színrevitel, ami ad látványra, cselekményre, történelmi hitelre, filmre. Nem egy Honfoglalás-szerű szörnyűség negyven statisztával, hanem egy igazi eposz. És igaz is, nem mellékesen. És mintha nekünk csinálta volna.

És innen már nem is igazán a filmről, mint filmről beszélek. Hanem arról arról az "újhullámos" angol történelemkoncepcióról, miszerint őseik, a Kerekasztal lovagjai szarmata lovasok voltak.

Szarmaták: a mi szempontunkból: a hunok egyik melléktörzse. Többek között.

És mit Isten: az Artúr királyban ez van. Rendes magyar (-mit magyar? székely!) emberek, jurtákkal, reflexíjakkal, ideges természettel, honvággyal, sólymokkal, Bors vitézzel (vessétek össze Anonymussal!!!), ésatöbbi... Gyönyörű.

Az angol történelem, ahogy kinéz(ett), amúgy is furcsa. Kezdetben voltak valakik, fene tudja, kik. Aztán a kelták. Aztán a rómaiak és az általuk (Hadrianus) betelepített (szarmata) légiók. Majd jöttek a szászok. Aztán a normannok.

És végül maradt Mr. Bean és Tony Blair.

Nem is olyan vicces. Viszont az Artúr király ismét az a film, amit a magunkfajtának meg kell, és kötelező megnéznie. A befagyott tón zajló csatát, amihez kutya legyen az a székely ember, aki nem ismeri fel a Szent-Anna-tót. A szabadon engedett turulmadárt. A sárkányfejes, urambocsáss' "dák" zászlókat...

És nem utolsósorban: mert szép ez a film. Mert arról szól, amiért azok vagyunk, akik. Lojalitásról, barátságról, hitről, vérről.

És mindez: gyönyörűen.

2009. február 4., szerda

Fegyvernepper


Vendégszerző: Bayer Zsolt. Az írás régebben megjelent a Magyar Hírlapban.

"Tegnap Tusnádról jövet megálltunk Csíkszeredában, hogy eltöltsünk egy napot (...) Attila barátomnál. (...)

Szóval megálltunk Attilánál egy kis hallgatásra.
És amikor eleget hallgattunk, megnéztünk egy filmet is nála, a méla délutánban.

Erről a filmről akarok most írni pár sort.
A film címe: Fegyvernepper. Főszereplő Nicolas Cage.
Lehet, hogy én vagyok rosszul tájékozott, de emlékeim szerint ebből a filmből nem lett szenzáció. Pedig már két éve, hogy bemutatták. Azután szép csöndben eltűnt.

Persze tudjuk azt jól, hogy ebben a világban miből lesz szenzáció. Abból, amiből bizonyos körök szenzációt akarnak csinálni.

A Fegyvernepperből nem akartak.
Most, hogy láttam, már meg is értem, miért…
Átkozottul jó film a Fegyvernepper.

S leginkább azért, mert az izgalmakon túl kimond fontos dolgokat erről a világról. Erről, amiben élünk. S fontos dolgokat kimondani erről a világról, nos, az nem túl szerencsés vállalkozás, már ha az ember szenzációra, sikerre, megbecsülésre, "jó sajtóra" vágyik.

A Fegyvernepper például megjelenít egy milliárdos fegyverkereskedőt, bizonyos Simeon Weiszt (fontos a név! A filmben is az!), aki azt mondja Jurijnak (Nicolas Cage): ebben a szakmában fontos, hogy az ember állást foglaljon. Erre Jurij Weisz szemére veti, hogy az iraki–iráni háborúban mindkét felet ellátta fegyverrel. Mire a jó Weisz így válaszol: talán az volt a célom, hogy mindkettő pusztuljon…

Hát, például az ilyen párbeszédek döntik el, hogy lesz-e egy filmből szenzáció vagy sem…Vagy mondjuk az a jelenet a film végén, amikor a letartóztatott Jurij elmondja az őt évek óta megszállottan üldöző CIA-ügynöknek, hogy most mi fog történni. Az fog történni – mondja Jurij –, hogy nemsokára kopognak majd ezen az ajtón, és önt kihívják. Megköszönik a munkáját, és közlik önnel, hogy engem haladéktalanul szabadon kell engedni. Mert, tudja, barátom, az ön főnöke, az Amerikai Egyesült Államok elnöke naponta több fegyvert ad el, mint én egy egész évben.
S mire Jurij eddig ér a mondandójában, kopognak is az ajtón…

A film végén elhangzik a szentencia: a világ legnagyobb fegyvergyártó és szállító államai az Amerikai Egyesült Államok, Oroszország, Kína, Franciaország és Nagy-Britannia. Egyszersmind ez az öt állam az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja.
Hát igen. Végül is olyan nagyon bonyolultnak tűnik ez a világ, s ugyanakkor olyan végtelenül egyszerű. S ha az emberiség legalább a nyilvánvaló igazságok töredékével tisztában lenne, akkor ezt a világot meg is lehetne változtatni. Hogy ne mondjam: meg lehetne váltani – csak hát ez olyan idejétmúltan patetikus…
De az emberiség nincsen tisztában a nyilvánvaló igazságokkal. Az emberiségnek az igazságok helyett ott a világmédia, mindenestől. S ha olykor születik egy-egy alkotás, ami a lényegről beszél, abból nem lesz szenzáció.

Pedig a Fegyvernepper egy amolyan igazságszerető világban akár többszörös Oscar-díjas film is lehetne. De jobb így valakiknek, így, hogy csöndben elmerült a feledésben. (Tudják, ezért nem lett szenzáció például Michael Moore Sicko című filmjéből idehaza. Valakik gyorsan megvették a forgalmazás jogát, aztán a filmet nem forgalmazták. Micsoda véletlenek vannak…)
Mindegy, no. Ezt is tudjuk. De aki teheti, vegye meg a Fegyverneppert DVD-n, és nézze meg odahaza. És hívjon meg rá vendégeket is. Garantáltan jó szórakozás és sok-sok gondolkodnivaló. (Bár, tudom, az sem nagy divat manapság…)"

Bayer Zsolt

2009. február 3., kedd

Sukiyaki Western Django

Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, van valami a japánokban, ami köszönő viszonyban sincs a nyugati ember "normális" életfelfogásához. Ha úgy tetszik: nem kicsit őrültek.
Azt ismét leszögezhetjük, hogy Quentin Tarantinóban is van valami, aminek megint semmi köze a normalitáshoz. Nem kicsit őrült az alak.
Végső soron ezért (is) szeretjük a japánokat, és Tarantinót is.
Na de a kettő együtt, egyszerre... ilyenkor történnek olyan katasztrófák, mint a Sukiyaki Western Django. Az egész film tulajdonképpen pont annyira nyakatekert, körülményeskedő és "ibóktalan", mint maga a cím.

Már önmagában az megérdemelne 25 botot, akinek a japán western fogalma eszébe jutott. Lehet ugyan rokonítani a szamurájokat a vadnyugati pisztolyhősökkel: de azért igencsak csóválná erre a fejét Yamamoto Tsunetomo és Wyatt Earp egyaránt.

Na de vissza a filmre. Két dolog miatt vásároltam meg (na jó, beismerem: kalózoktól) a filmet: az egyik a címbéli Django, és a másik, hogy Tarantino is szerepel benne, s aránylag nagy összegbe mernék fogadni, hogy belekavart a rendezésbe is, piszkosul.

Az eredeti Django egy bűbájosan igénytelen spagettiwestern, a műfaj hőskorából. Imádtam. A film tulajdonképpen semmiről nem szól, de azt jó hosszasan. Gyakorlatilag annyi, hogy a főhős irdatlan sárban cipel maga után egész film alatt egy ménkű nagy koporsót, amit aztán a film végén kinyit, elővesz belőle egy Gatling-géppuskát, és mindent, de mindent sz*rrá lő vele.
Ennyi elég is egy tisztességes westernnek, s nem is volt annak akadálya, hogy ne készüljön számos remake belőle a továbbiakban, mondom most csak a legismertebbet, a Last man Standing-et Bruce Willissel a főszerepben.

Ebben a japán remake-ben,a Sukiyakiban is van sár is, koporsó is, annak húzigálása is, meg lövöldözés is. Nem lesz tőle jobb. És van még benne mindenféle japán gengszterfilm-beütés, szinte egész passzusok minimális átdolgozással tucatnyi filmből, sőt még Shakespeart sem átallotta belekeverni a rendező ebbe az iszonyú katyvaszba, aminek eredményeként nyugodtan parafrazálhatjuk: a Sukiyaki az a film, amiben teljes az őrület, de legalább nincs benne rendszer.

Egy nagy pozítivuma tagadhatatlanul van: éspedig a gyönyörű filmezés. Elképesztően szép képek vannak benne, na de ez valamirevaló japán rendezőnél alapkövetelmény.

Tarantinó színészi alakítása a filmben enyhén szólva is feledhető, és akkor még jól jártunk vele, részéről elég volt annyi is, hogy a nevével simán eladhassák a filmet.

Mazochistáknak, hivatásos filmkritikusoknak erősen ajánlom, másnak senkinek, egyszerűen nem éri meg az a közel két és fél óra az életünkből.

Japán western... na persze.

2009. február 2., hétfő

Johnny Mnemonic

Van egy film, amit úgy reklámoznak: "Ehhez képest a Mátrix gyermekjáték". Ez az Existenz. Nagy kedvenc, de most nem erről lesz szó: erről majd később. Lesz.

Most a Johnny Mnemonic-ról pár keresetlen szó. Csak úgy előljáróban, aki nem látta: ez az a film, amiről a Wachowski-fivérek a Mátrix alapötletét koppintották. Na meg persze Descartes-től, Cusanus bíborostól, a manicheistáktól és úgy egyáltalán: de ezzel az égvilágán semmi baj, Tarantinóval magam is egyetértek: ötletet lopni nem bűn, ha jobbat csinálok belőle.

Hát a Johnny Mnemonic: tömör gyönyör. Magam sem értem, de pár évvel ezelőtt, amíg a mozikban ment, meg sem néztem: nyilván, nem volt meg a megfelelő marketingje. Aztán egyszer csak találkoztam vele: hát minden sci-fi rajongónak döbbenet, orgazmus, kényeztetés a felsőfokon.

Ami egy ilyen filmben kell, minden benne van. Kristálytiszta képek, gondosan megkomponált jelenetek, igen cseles cselekmény (milyen szép a magyar nyelv!), továbbgondolhatnék, filozófiai mélység. Nem vicc a filozófiai mélység: ma, a biometrikus útlevelek és digitális adathordozók korában ez már korántsem olyan tréfás, mint a film készítésekor tűnhetett a nézőknek. Mert a film készítői tudtak azért valamit, az tutti.

A film főszereplője, micsoda meglepetés, ez a Bejrútban született derék ember: Keanu Reeves. És jobb, mint a Mátrixban, pedig ez nem kevés szó. A szerepe majdnem ugyanaz, csak éppen emberibb, közelebb álló mai tudatállapotunkhoz: futár, akinek agya egy hatalmas memóriakártya. A többiért nézzétek meg a filmet.

Van benne szex, erőszak, poén, okos rendezői csavar, és nem utolsósorban egy kivert ösvény a műfaj elkövetkező filmjei felé.

Kötelező.

One Million Years B.C

Hát akkor elsőként kezdjük egyik legkorábbi filmélményemmel. Még nem is láttam a filmet, amikor anno, bő harminc évvel ezelőtt jó apám mesélt róla, és annyira érzékletesen mesélte el, hogyan nyársalta fel az ősember az őshüllőt egy karóval, hogy amikor úgy tizenöt éve először láttam a filmet, azonnal ráismertem, hogy EZ AZ, erről mesélt nekem György Imre.
Annak idején Loana néven futott, ha jól emlékszem. Tegnap este újra műsorra tűzte a TCM (amúgy különösen szeretem ezt az adót), és hihetetlen élvezettel néztem meg újra ezt a bájosan buta, és elképesztő naivitással készült filmet.
Már csak azért is jó, mert nemigen beszélgetnek benne, de még makogni se nagyon. Végül is ősemberekről, előemberekről van szó benne.
Óriási pozitívuma a filmnek, hogy annyira politikailag inkorrekt, hogy szabályszerűen dalolt a szívem örömemben. Szinte minden tabut megszeg, ami a mai világban szent tehén. Példának okáért az elmaradott, brutális előember törzs kifejezetten sötét szőrzetű alanyokból áll (azért a főszereplőnek itt is kék szeme van :-)), a másik, valamelyes művészi tehetséggel, empátiával és civilizációs sejtelmekkel megáldott csoport pedig kivétel nélkül szép, szőke, kaukázusi emberekből áll.
Hát nem gyönyörű?
Ahogyan az is, ahogyan a napsütéses délelőttön a barlang előtt a férfiak dárdákat készítgetnek, az (amúgy kifejezetten szexi) "előhölgyek" pedig elegánsan varrogatnak, szóval a társadalmi szerep már akkor rendesen le volt osztva.
Amúgy van ott minden, T-Rex és vulkán, szerelem és harc, barátság és zordon őstörténelem, egyszóval annyira klasszikus, régi, elképesztően buta film, hogy mindenki számára a legnagyobb szeretettel tudom ajánlani.

Komolyan.

2009. január 26., hétfő

Pre

Na, hát akkor csapjunk a lovak közé.

Az első gondom mindjárt az lenne, tulajdonképpen minek nevezzem ezt az egészet? Filmszemlék? Recenziók? Kritikák semmi esetre sem. Maradjunk inkább annyiban: kötetlen, és rettenetesen szubjektív beszámolók filmélményeimről, afféle szabad ötletek jegyzéke filmek ürügyén.

Egyvalamit előre megígérhetek: semmi esetre sem fogok l'art pour l'art művészfilmekről írni. Nem tehetek róla, utálom ezeket, mint a fondor lelkületű egyházfi a kukorica-gölődint. Annál inkább beszélek majd kommersz-filmekről, kis- és nagy költségvetésű tucatborzalmakról, kultuszalkotásokról, különös előszeretettel a közönségvadász történelmi eposzokról, fantasykről, sci-fikről, western-, és urambocsáss' horrorfilmekről is.

Sose hittem egyébiránt, hogy valami, attól, mert bevallottan kommersz, - vagy "populáris", ahogyan műveltebb barátaim nevezik, - nem lehet jó. Persze borzalmas is lehet, de a legtöbbet egyszer mégiscsak megnézi az ember. Aztán fanyaloghat, vagy ájuldozhat, vagy éppen asszociálhat felőle az ember.

Én is azt teszem itt.

(csak úgy mellékesen: az illető filmek borítóját használható méretben mellékelem mindig. Hátha kell majd valakinek... Lementve, sima nyomtatási paranccsal, láss csudát: pont a megfelelő DVD-borító méret.)