2010. december 27., hétfő

Black Death

Nemrégiben arról értekeztem itt, a Book of Eli kapcsán, hogy Isten is őrizzen meg a dogmatikus, vallásos töltetű akciófilmektől - és lőn, utolért a bosszú, mert most meg azt mondom, ott egye a fene, ilyen is van, hogy jó.

A Black Death viszonylag - mit viszonylag? Ténylegesen! - új film, alig sikerült tűrhető minőségben lelopni a netről. Nagy kedvencem, Sean Bean benne a főszereplő, aki a Gyűrűk Urában beleszeretett Boromirba, az esendő harcosba, az most sem fog csalódni.

Tényleg, úgy tűnik, Sean Bean szépen beskatulyázta magát ebbe a kitagadott lovag szerepbe, aki jó is, meg nem is, lojális is, meg nem is, aztán szörnyű véget ér, és ez igen jól áll neki.

A Black Death, azon kívűl, hogy egy egészséges, kosztümös történelmi film, amit jólesik havazó délutánban végignézni, még el is gondolkoztat. Én a magam részéről most sem tudom eldönteni, annak volt-e igaza a filmben, aki a kereszténység ellen fordul, vagy annak, aki halomra gyilkol ennek nevében: de sosem volt ez egyszerű kérdés.

Elég elképzelni a film alaphangulatához, milyen világ lehetett az ezerháromszázas évek derekán valahol nyugat-európában, amikor legtöbb helyen három emberből kettőt elvitt a pestis, ami rendkívűl ocsmány, kellemetlen halál. Ha ez most történne meg, ma is elgondolkodnánk rajta, hogy patkány, és bolha, és orvostudomány ide-oda, ilyen mértékű kataklizmában nincs-e valami isteni szándékosság?

Lehet, hogy van is, volt is, a film is ezen töpreng, - és a film szereplői is, akik kivétel nélkül mind tévednek, az is, aki azt hiszi, igen, Isten büntetése mindez, de az is, aki nem. Egyedül annak van igaza, aki lojális marad hitéhez, bármi is legyen az: - és ez azért ismerős harcosi alapállás, mindegy, hogy a film végén felnégyelik, kibelezik, kivégzik, de akkor is.

A történet helyszíne nem ismeretes, talán Németalföld, talán Anglia, egy bizonyos, hogy nem Franciaország, mert a franciákat rettenetesen szidják benne. Hogy nem Magyarország, ezt onnan is sejthetjük, hogy abban az időben nálunkfelé nem volt pestisjárvány, aki nekem kommentben megírja, miért nem, annak van egy üveg villányi bora. (Vigyázat, tudom a választ! :-))

Hirtelenjében nem is tudom, mihez hasonlítsam a filmet, ha hasonlítani kellene. Van benne valami A Rózsa nevéből, de csak halványan, és ez a film talán jobb is annál. Erősen jó, karakteres színészek vonulnak végig a másfél órán, hihető a történet, helyenként erősen misztikus is, a halálból nem csinálnak nagy ügyet: egyszóval középkori történet a javából, hamis nosztalgia nélkül.

Részemről csillagos tízes.

Trailer:

2010. december 4., szombat

Valhalla Rising

Vér, mocsok, sár, iszap, köd, kard, vér, szakáll, pogányság, kereszt, hajók, víz, köd, vér, vikingek, erőszak, csend, sár, vér, tetoválások, csend, gondolkodás.

Nagyjából erről szól ez a film, semmi más nincs benne. Nem mintha, ez nem lenne elég.

Megnéztem, és most sem tudom eldönteni, életem egyik legjobb filmjét láttam, vagy valami egészen elvetemült blöfföt, de ez ejsze' nem is fontos.

A film valamiféle izlandi-skót koprodukció, most nem veszem a fáradtságot utánanézni. Mert ez nem lényeges. Lényeges az, hogy valahogy sikerült egy olyan filmet csinálni, amiben talán tizenöt ember, ha játszik - na jó, ez túlzás, inkább csak szerepel -, amelyben összevissza talán tizenöt mondatot beszélnek, amelyben egyetlen nő sem játszik(!), és amely mégis kerek, elgondolkodtató egész az ember, illetve a harcos mibenlétéről.

Adott egy rabszolga (valószínűleg hadifogoly), akit komor, szakállas, szótlan vikingek verekedtetnek pénzért egymás hasonszőrű foglyaival. Illető megszabadul, mindenkit megöl, csatlakozik egy szabadcsapathoz, elindulnak a Szentföldre. Aztán eltévednek a hajóval, ami iránytű nélkül nem is csoda, aztán megérkeznek valahová, ami nincs megnevezve, de egészen biztosan Amerika lehet, de legalábbis Grönland.

Heppiend nincs.

Az egész valahogy Ingmar Bergman stílusában, és ezt nem elrettentésképpen mondom, mert tényleg szép.

Ráaadásul hozzám hasonlóan történelmi megszállottságban élő embereknek nyilvánvaló, hogy ez megint a hajdani izlandi sagák által emlegetett Türkernek (azaz Magyarnak) a története, aki Vörös Leif fia Eriket vitte el Grönlandig (más szóval Vinlandig), de ez megint egy másik történet.

A film maga, jó vagy rossz, de emlékezetes, és attól tartok, még legalább háromszor megnézem, amíg eldöntöm, melyik a kettő közül, és ez önmagában nagy bók egy alkotásnak.

Tél van, havazik, csend, ideális alkalom beszerezni, megnézni.

A többi: vér, mocsok, sár, iszap, köd, kard, vér, szakáll, pogányság, kereszt, hajók, víz, köd, vér, vikingek, erőszak, csend, sár, vér, tetoválások, csend, gondolkodás.

2010. december 1., szerda

Machete

Enyhe vonakodással tettem be a Machetét, (így a román nemzeti ünnep semmittevése alkalmából) a lejátszóba - az utóbbi időben olvasott recenziók többnyire vagy lebeszélték róla, vagy úgy dicsérték, hogy attól még rosszabb véleményem lett.

Pedig Robert(o) Rodriguez valahonnan ott van a kedvelt rendezőim listáján, szeretem az igénytelen sztorikat igen igényesen megcsináló filmjeit, kedvelem a túlzott mennyiségben szétlocsolt vért is, ami pedig a szereposztást illeti, lelkünk mélyén egészen biztosan rokonok vagyunk.
A Machete szereposztása végképpen több mint parádés. Minden idők legszimpatikusabban legrusnyább embere, Danny Trejo kapta a főszerepet: testhezálló is volt, akár a szűk mexikói bőrnadrág. Mellette pedig Robert De Niro, Jessica Alba, Michelle Rodriguez, Steven Seagal, Don Johnson, és még vagy kéttucatnyi, akció- és horrorfilmekből jól ismert nehézfiú vérzett el a film során.

Hogy vérben nem volt hiány, az akkora közhely lenne, hogy ettől megkímélem a olvasót, néha még Rodríguez elvetemült agyának ismeretében is meglepődtem, mi mindennel lehet gyilkolni egy ilyen nagy költségvetésű latinó-akciófilmben. Például tűsarkú cipővel és hőmérővel, ami, valljuk be, többnyire nem jut eszünkbe. (A Machetében használt klasszikus fegyverarzenál pedig feltétlenül elég lenne egy kisebb, lokális világháborúhoz.)

A filmben még Antal Nimród, (a "mi Nimródunk", a Kontroll rendezője) is szerepel egy-két epizódnyit, igen haloványan és hiteltelenül, bónuszként egy magyar mondatot is kap a filmben, aminek sok értelme nem volt, de még kevés se. Nyilvánvaló baráti gesztus volt ez Rodrígueztől, na persze, nem a nézők, hanem Nimród felé.

Vissza a film cselekményére: nagydarab mexikói gonosz mexikóiakkal harcol, aztán gonosz amerikaiakkal, aztán mindkettővel. Közben sok dögös nő, sok rosszarcú rosszfiú, kiváló helyzetpoének helyenként, a végén meg egy klasszikus heppiend, ahol minden gonosz elnyeri méltó büntetését, és minden harmadik jó a jutalmát.

Mindezt, tévedés ne essék, maximálisan fogyaszthatóan, élvezetesen, a magam részéről kitűen végigszórakoztam mind a körülbelül 100 percet. Rodríguez további becsületére legyen mondva, hogy sikerült még egy kis társadalmi feszültséget, tanulságfélét is becsempészni a filmbe, a mexikói bevándorlók és a hajdani bevándorló jenkikből telektulajdonossá váltak között. A kölcsönös leszámolás alatt azonban végig tacót eszik minden, ez külön realista bájat ad a helyzetnek.

(Itteni fülnek nehéz meg nem hallani az egyetlen komolyabb politikai tanulságot a filmben, amit egy mexikói szögez le: mi nem átléptük a határt, a határ lépett át minket. Ismerős, nem?)

Végezetül nem tudom kihagyni: az utóbbi időben több helyen olvastam - igen megbecsült kollégáktól és barátoktól is -, miszerint a Machete egy rasszista film, amelyben a fehéreket gyilkolják halomra az illegális bevándorlók.
Erre most engedtessék meg jót mosolyognom, lazítsatok már, barátaim, a Machete egy jó film, és a ne lássuk már bele minden szelet tortába a vélt csöppnyi sz.rt. Nincs ott benne.
Jó étvágyat, és kész.

2010. november 16., kedd

District 9.

A földönkívűliekkel lassan úgy vagyunk, hogy csak azért nincsenek még közöttünk, mert hiányuk kitölti őket.

Ez, persze, ha a filmekből indulunk ki: na de ha hiszünk a csehovi dramaturgiában, és ezt azért nehéz lenne megkérdőjelezni (-ha van egy puska a színen, az előbb-utóbb elsül -), akkor ez tény.
A District 9. számos más erénye mellett azért is zseniális, mert új megközelítésből áll a dolgokhoz. A film szempontjából szinte mellékes, hogy megérkezik egy iszonyú nagy űr-anyahajó Johannesburg fölé (nem Washington, nem Párizs, nem New-York!), és abból humanoidnak kevéssé nevezhető rákszerű élőlények ereszkednek le vagy kétmillióan: a történet húsz év múlva kezdődik.

Húsz év múlva ezek a szerencsétlen lények egy nyomortanyán élnek, guberálnak, bűnözgetnek, és minden lehetséges módon megkeserítik az emberek életét, ezt igazából csak az értheti meg közülünk, aki lakott már egy népes cigánytanya közelében.

A helyzettel foglalkozni kell a filmben is, kineveznek hát egy tipikusan jóindulatú, de tipikusan balfék funkcionáriust, aki megszólalásig hasonlít valamelyik IMF-tárgyalóküldöttre, na és innen kezdődnek a vijjogó bajok.

Innentől a dolgok logikáját a vállalati érdek, a katonai érdek, az esendő emberi rosszindulat diktálja a kétségbeejtő végkifejlet felé: azért sem mesélem el, aki még nem látta, nézze meg a filmet, érdemes.

Egyáltalán nem mellesleg, a film producereként a Gyűrűk Ura rendezőjeként megismert Peter Jackson tündököl, hát, ezúttal sem csalódtunk benne.

Kis pénzből készült, ál-dokumentumfilm hatását keltő munka, s ha kicsit félrenézünk a rákszerű lények külsejét illetően, akkor rájövünk az egyszerű igazságra: ez a film nagyszerű parabolája a kelet-európai cigánykérdésnek.

Bizony, bizony.

Book of Eli

Sok minden hiányzik az életemből, de a vallásos sci-fi aligha. Erősen biblikus akcófilm még kevésbé, bár ez külön-külön mind kedves és fontos részei egy normális ember életének.

Na de így együtt...

A Book of Eli maradéktalanul pótolta azt, ami nem hiányzott, egy percig sem. Ha egyszer összefognának a Könyv (vagyis az Ószövetség) népei, a keresztények, muszlimok és zsidók, és azt mondanák, na most megmutatjuk, lehet csinálni akciódús sci-fit a tanítás szellemében, na, akkor valószínűleg a Book of Eli születne ebből. Hogy ez most véletlenül sikerült-e, nem tudom. Azt tudom, hogy, korrekt, biblikus, az adventistától a haszid zsidóig, és a katolikustól a szunnitáig aligha kap benne kivetnivalót a jóember néző: de hogy mint film, sz.r, az egyszer olyan biztos, mint a sokat hangoztatott világvége.

Apokaliptikus film, azaz hogy arról szól, amit szeretünk úgy tíz éve a sci-fikben: vége van a világnak, marad néhány falka ember itt-ott, egymásnak esnek, kevés a kaja, a víz, a tartalék, és egyáltalán, nincsenek törvények, aki bírja, marja.

Ebben a filmben is egy szimpatikus néger úriember (Denzel Washington) a főszereplő, úgy látszik, ez is trend, merthogy az utóbbi idők ezirányú hollywoodi produkcióiban mindig egy né... bocsánat, afroamerikai a főszereplő, pedig ez aligha releváns. De politikailag trendi.

A film negatív főszereplője, a mindenkor elegánsan extravagáns görény, Gary Oldman. Régi kedvencem. Rajta most sem múlt a film, szépen játssza a jószándékkal kikövezett úton törekvő bűnöst. De ez távolról sem elég.

Bő másfél órán keresztül végigharcolja magát, hullahegyeken keresztül egy szelíd fekete gyilkos a filmen, közben a hátizsákjában menekíti a világon fellelhető utolsó Bibliát, ebből majdnem lett nagy katarzis a végén, de aztán mégsem. Mert alapszabály, hogy a néző hülye, de nem annyira, hogy elhiggye, pár csepp vízért ölnek egy olyan világban, ahol, mint kiderül, békésen hullámoznak az óceánok, és benzin is akad annak, aki arra érdemes.

Külön sértés, hogy a végén a haldokló főhős csak úgy féllvállról lediktálja kívülről a teljes Bibliát, miközben egész film alatt walkmant hallgat, miért a jó keresztanyukájáért nem tudta szalagra olvasni előtte, érthetetlen.

Szóval ismét egy jó kis hibrid, egyszer meg lehet nézni. De tényleg csak egyszer.

2010. október 28., csütörtök

Centurion

Sámson barátom hozta a filmet. DVD bekapcs, sör kézügyben, macska doromb, kinn a hangulatnak megfelelő, hideg és nedves britannus időjárás.

Sok jót hallottam azelőtt a filmről, sok jó embertől, lám, itt az élőképes példa, hogy sok jó ember sok jól tévedhet.

A Centurionban pedig szinte minden megvan, ami rendes férfiember szívének kedves, római legionáriusok, pikt barbárok, szemrevaló fehérnépek, és csatajelenetek dögivel, mindez igen szép tájakon forgatva, alig zavaró, hogy szinte egyfolytában esik az eső, és köd van, de nem kizárt, hogy tényleg ilyen az időjárás arrafelé.

Úgy az első húsz perc után azért kezdett gyanús lenni, hogy a cselekmény az istennek sem akar kibontakozni. Gyanúm helyes volt és megalapozott, semmiféle komoly cselekményre nem derült fény az elkövetkező hetven percben sem, ha csak cselekménynek nem nevezzük, hogy hét darab legionáriust hajkurásznak a piktek filmhosszat. Le is vadásszák őket nagyrészt (amikor éppen nem a piktek, akkor ők egymást), s mellesleg megtudhatjuk, hogy nem csak Mel Gibsonék és a skótok mázolták be az arcukat kékre a merészebb vállalkozások előtt, hanem pikt őseik is. Meglehetős rafinériával, teszem hozzá, a főszereplő hölgyemény harci sminkjét ugyanis Jean-Paul Gaultier is megirigyelhette volna.

Erről a női főszereplőről (Olga Kurylenko) még illik megjegyezni, hogy azon kívűl, hogy igazi vércica volt, aki mindenkit kinyuvasztott, más színészi erényt nem fedeztem fel benne, mint hogy körülbelül úgy nézett ki a fejéből, mint Franco Nero a Honfoglalásban. Őszintén megkönnyebbültem, amikor kiderült, a filmben ki van vágva a nyelve, így legalább megkímélte önmagát és a nézőket a verbális megerőltetésektől.

Ölni legalább ölnek a filmben, szorgalmasan, jómunkásember módjára, egy egész légiót és kisebb törzsre való piktet mészárolnak le. Aztán a rendezőnek eszébe jut, hogy valami szerelem is kéne, ezért gyorsan előrángatnak egy honos boszorkányt, aki megmagyarázhatatlan módon kollaboránsa lesz a rómaiaknak, s végül nagyot smacizik a centurióval.

Ami a filmezést, fényképezést illeti a filmben, ezért mégiscsak kijár egy jeles, bár azért azt is meg lehet unni, amikor minduntalan helikopterről filmezik a hegycsúcson rohangáló hősöket, ez még a Gyűrűk Urában igen jól bevált, de a kevesebb itt is több lett volna.

A film végén őszintén elméláztam, micsoda természetfölötti képességei lehetnek a forgatókönyvírónak, hogy ezt a nagy semmit ilyen szépen csomagolva el tudta adni, aztán kiderült, hogy a forgatókönyvíró és a rendező, Neil Marshall egy és ugyanaz. Hát így könnyű...

Egyszer azért meg lehet nézni a filmet. Aztán mégiscsak jobb elővenni újra a hasonló történetű Arthur királyt, vagy az Utolsó légiót.

2010. október 7., csütörtök

Báthory (Erzsébet)

Van abban nem kevés báj, amikor az erdélyi magyar ember hátradől a román közszolgálati tévé előtt, és egy cseh filmet néz, ami azzal kezdődik mindjárt, hogy Nádasdy gróf csatára vezényli seregét:
- Istenért és Magyarországért!

A Báthory Erzsébet című filmet már régóta várom. Na nem olyan régóta, alig kétéves film, de annó óriási beharangozással készült, hogy na ez aztán igen, ez hollywoody költségvetés, és egyébként is. Sok jót nem vártam a csehektől, és erősen tartottam attól is, hogy ismét egy átlagos vámpírfilm készül jobbra érdemes ősanyánkról.

S minő kellemes csalódás. Az igen helyesen hosszan kibontott film szép történet egy későreneszánsz főúri hölgyről, aki rossz időben rossz helyen született. Nem a véreskezű grófnőről szól, nem a női Drakuláról, hanem az érzékeny, nem is enyhén idegbeteg, belterjes család főasszonyáról, akinek egy szintén belterjes, idegbeteg korban kellett megélnie kórságát.
Na, ez most kicsit költőire sikeredett, de ennyi a filmben is benne van.

Mielőtt bárki is, aki a filmet látta, vagy látja, szememre vetné, mennyire hiteles, vagy nem a film: közlöm, hogy igen, hiteles. Történelmileg is. Nem minden volt úgy, de lehetett volna. Persze, Caravaggio aligha volt Báthory Erzsébet szeretője. Persze, Nádasdy Ferenc nem özvegyként hagyta maga után, hanem elválasztották tőle. De Istennek hála, ez nem dokumentumfilm, hanem játékfilm, és annak az a javából: azt játssza, ami nem volt való, de igaz.
Aki ezt nem érti, az a filmet se nézze meg.

Azért mégiscsak többet ér egy átlagos történelemóránál, ha másért nem, azért, mert felkelti a kíváncsiságot. Thurzó nádor, a Batthányiak és Zrínyik felmenői, a Nádasdyak, Báthory Gábor... gyönyörű epizódszereplői ennek a filmnek, s a film aurája olyan Magyarországot vetít vissza, ami tényleg volt, de amelyre csak mi, magyarok nem merünk emlékezni.

Érdekes, a csehek igen. Lehet, azért, mert nem sok közük van már hozzá. Önmagában is értékelendő, hogy a filmben minden helységnév magyarul az, ami. Gyulafehérvár, Sárvár, Kassa, még Poszony is Pressburg: ahogy akkor volt. És belefér a filmbe a gyönyörű, középkori magyar muzsika, ahogy a jobbágyok időnkénti tót beszéde is. Mert ilyen volt.

Ahogyan rendkívűl igényesen van visszaadva a késő középkori pompa, a díszmagyaros viseletek, a várurak élete, az intrikák, a vér, a szexualitás, az olcsó és igényes halál: olyan, amilyennek emlékezünk rá. Már aki emlékezik, nyilván.

A filmre egyébként nem véletlenül költöttek sokmillió dollárt. Látszik rajta. Az egyetlen hiányérzetem a film után az maradt, hogy ez miért nem magyar produkció, de a következő reakció az volt, hogy akkor nyilván elszúrták volna. Így jó ez, ahogy van. A varkocsos fonatú "cseh" Báthory Gáborral, a "cseh" Nádasdy Ferenccel, a "cseh" várúrnővel, a "cseh" magyar történelmi vízióval - és nem utolsósorban egy szép filmélménnyel, amivel gazdagabbak vagyunk.

A filmnek meg van még egy rejtett aduja. Hogy hozzánk szól. Hogy ismét ilyen korban élünk, amit a film mutat, "ártatlan" szépséggel. Új barbárság, új reneszánsz, új nyugati intrikák új vesztesekkel. Rosszkor rossz helyen. És ennek megvan a maga szépsége.

2010. szeptember 25., szombat

Alatriste kapitány

Dicséret helyett szinte elég is volna, ha annyit írnék a filmről, hogy miután megnéztem a magyar királyi egyesen, félóra múlva újra megnéztem a kettesen az ismétlését is, és újfent látám, hogy jó.

Igaz, mi igaz, rendesen ki is vagyunk éhezve végre egy kardos-jelmezes, történelmi akciófilmre, ezt pedig az Alatriste-vel megkaptuk rendesen. Elutazunk egy kicsit a XVII. századi Spanyolországba, a flandriai csatákba, Németalföldre, a madridi sikátorokba, és közben átlagosan hárompercenként legyilkolnak valakit benne, de azt úgy, ahogy kell, vérrel, izzadsággal, szakadt csizmában, minden különösebb lelkiismereti cécók nélkül.
Elvégre a címadó Alatriste kapitány, ahogyan a film végén az idézet is mondja: olyan hős volt, aki egyebet nem tehetett a harcnál, és néhány maravédiért bárkinek bérbe adta a kardját. Mármint önmagával együtt. Bérgyilkos (is) volt szegény, mert a bor meg az étel és a szállás már az ezerhatszáz években is pénzbe került.

Az, hogy valaki katolikus bérgyilkos, hivatásos katona, és magányos farkas, eleve kicsit pikáns, ez külön öntetet ad a filmnek. A főszereplő Alatriste nem egy bonyolult lélek, nincsenek lelki nyavalyái, ha vannak, jól leplezi őket, annyi lojalitás van benne csak, amennyi muszáj a méltányos üzletmenethez, szeretni is tud, de ez csak a legvégén derül ki, és valahogy egyfolytába belésodródik a politikai intrikákba, mint általában azok az emberek, akik magasról tesznek erre.

A főszerepet Viggo Mortenssen játsza, ki nem ismerné derék Aragornunkat, őszinte örömmel láttam, hogy a Gyűrűk Ura után is meg tudott újulni, már a Tűz óceánjában jót alakított, de ezt a szerepet aztán tényleg mintha rá öntötték volna. És úgy harcol a filmben, hogy ezek után tényleg, élőben sem szívesen billenteném fenéken egy sötét mellékutcában.

Hogy valami negatívumot is mondjak, a film történetének vonalvezetése enyhén szólva is homályban maradt előttem, lehet, az én értelmi képességeimmel van a baj, de az Istennek sem tudtam megérteni, mi a lényege a spanyol udvari intrikáknak, és tulajdonképpen miért is lett Alatriste kapitány fekete bárány, és ha igen, akkor mégis miért nem, de azt hiszem, ez akkoriban is ennyire bonyolult volt.

De azért jó volt, harmadszorra is megnézem, sőt, megveszem a DVD-t is, mihelyt találkozom vele.

S mivel jó kedvem van, íme, mellékelek egy előzetest is:

2010. szeptember 1., szerda

Farscape (Csillagközi Szökevények)

Elég sokáig halogattam, hogy erről egyáltalán írjak-e: pedig kedvenc sorozatom. Lehet, intellektuális szempontból nem jobb, mint „A palota ékköve” (-dehogynem!!!-), de akkor is.


A Csillagközi Szökevények minden bizonnyal egyike a legjobb, és legérzékenyebb sci-fi sorozatoknak. Nem figyel különösebben a földi megfelelési kényszereknek (miért játszanának különféle színű és vallású emberek a filmben, ha amúgy is földönkívűliek?!), kellőképpen elvetemült, és nem utolsósorban kurva jó humorérzék jellemzi a sorozatot.


A pénzt nem sajnálták hozzá, ez látszik, és most az vesse rám az első és utolsó követ, aki szerint érdemesebb lett volna Malawinak adni ezt a pénzt. Rendkívűl igényes technikai és animációs megoldások teszik ezt a sci-fit valódi sci-fivé, na meg nyilván, a szereposztás. Meg a rendező. Meg még mittudoménmi, amihez nem értek.


A történet: belefér a sorozat reklámklippjébe.


Crichton nevezetű földi űrhajóst elnyel egy féreglyuk, sok-sok vérfagyasztó idegen életforma között talál magára, közben üldözni kezdi egy hihetetlen nagy szuperhatalom, amihez képest a Föld csak borsószem. Haza nem találhat, ha igen, akkor sem merne. A hajó, amin laknak, még élőlény is ráadásul, aztán van még szerelem, ármány, gyilkosság ezerrel, akció, minden, amit ember kitalálhat, hogy az egész túlságosan is emberi, az legyen a mi bajunk, nekem még a polip is legyen emberszabású, ebben egyetértek a forgatókönyvíróval.


Nem lenne a Földön született film, ha ne lenne erős társadalmi paródia a filmben, gondolom, láttán minden republikánus és demokrata lerágta a tíz körmét, szinte mintha Európára tervezték volna ezt a filmet, pedig nem. Csak majdnem-normális emberekre, és így sikere is volt, és van.


Van egy csudálatos szerelem a filmben, a főhős Crichton és az erősen rokon harcos-faj szülötte Aeryn Sun között: két remek emberpéldány, szinte élőben is kedvem lenne megnézni a nászukat. Ez a filmben sem sikerül, majdnem plátói a szerelem, egyébiránt is üldözi őket mindenki, akiknek amúgy nem sok okuk van erre, de hát sci-fi.

Jók a mellékkarakterek is a filmben, a par-excellence harcos, (D’Argo), az intergalaktikus papnő(Pa’u Zotoh Zhaan), az intergalaktikus kurva (Chiana), az intergalaktikus haspók császár (XVI. Rygel), az inter…izé ősellenség (Scorpius), és még sok más. Vizuálisan szép, néha undorító, néha elálmélkodunk rajta, minden benne van, ami egy vérbeli sci-fihez kell.


És még egyszer érdemes kiemelni a sorozat humorát, néha önmagára visszacsatol, néha aktuálpolitikára, még Bugs Bunnyt sem kíméli időnként, pedig az tényleg ikon Amerikában.


És a fene egye meg, van valami kellemetlen valóságíze az egésznek. Őszintén remélem, Crichton sosem ér vissza a Moya nevű intelligens hajón a Földre, én nézni szeretem őket, nem megismerni.

2010. július 29., csütörtök

Scorchers

Már megint egy jajdeszép film.

Semmiről nem szól igazából, de újabban egyre jobban szeretem az ilyet. Már amennyire, persze, semmibe vesszük a hétköznapi emberi nyavalyákat, a magánéleti buktatókat. Holott, ha jól belegondolunk, az apró-cseprő lelki, társaséleti gondok is vannak olyan fontosak a magánember számára, mint teszem azt, a falklandi háború. Illetve összehasonlíthatatlanul fontosabbak.

A Scorchers ilyen kis emberi hepe-hupákról szól. Egy lousianai kisvárosban, jobban szólva "tanyavilágon" zajlik a történet, talán hét-nyolc szereplő van benne, az igaz, hogy ezek mind olyan remek érzékkel kiválasztott, brilliáns tehetségű művészek, akikkel egy mély lélegzetű trilógiát is meg lehet tölteni.

Hogy a filmről, mint történetről is írjak:

- Meleg van, fullasztó hőség Louisianában. Sütkéreznek a krokodilok a mocsárban. Egy kissé buggyant, de meglehetősen bölcs vidéki gazda férjhez adja lányát.
A pap elkésik az esküvőről, mivel éppen egy prostituált szolgáltatásait veszi igénybe.
A násznép remekül szórakozik, vicceket mesél a templomban, közben a menyasszony barátnője kiönti lelkét, hogy őt a férje nem szereti - mármint testileg -, friss házasok pedig.
Aztán meglesz az esküvő, következik a nászéjszaka, ahol a menyasszony nem hajlandó átadni magát a hitvesi ágyon. Délen vagyunk, eléggé ideges lesz mindenki, após, vőlegény, kiabálás, verekedés, lélekre beszélés, és ugyanez tetszőleges felállításban.
Mellékszálon egy alkoholista, sikertelen színész, és az öreg néger fogadós veszekednek egymással, két vakvágányon futó élet, de ennek még számukra sincs különösebb fontossága. Sztoikus nyugalommal veszekednek egymással.
Aztán megjelenik a kocsmában a már említett prostituált, (Faye Dunaway alakítja, álomszépen), majd nemsokára az elhanyagolt feleség is egy pisztollyal.

Innentől hosszú-hosszú beszélgetések, lelkiségek, hihetetlen érzékenységgel, ahogy a filmben fogalmaz a részeg színész: "elgömbölyíti a sarkakat".

Aztán végül minden a normális kerékvágásba zökken, ha éppen nem is oldódik meg igazából semmi, de hát az élet is ilyen.

Hát ennyire nem szól semmiről ez a film, és ezért tényleg olyan, mint egy könnyű, tavaszi zápor a fullasztó hőség után. Nem fontos, de elviselhetővé tesz majdnem mindent.

2010. június 1., kedd

Pi


Ezt sem hittem volna, hogy ha valaki a kezembe ad egy filmet, és azt mondja: na tessék egy zsidó misztikus film, jó étvágyat hozzá: megeszem.

És jó étvággyal, teszem hozzá.

A minap éjszaka valamelyik román közszolgálati adón kezdődik a film, jobb híján megnéztem. És meglepetés, már sokadik: a fene tudja, miért kell ezeket a filmeket éjjel kettőkor sugározni, amikor a kutya sem nézi,- illetve értem én is, kasszasiker ebből a filmből sem lesz, de attól még az, ami: elgondolkodtató opusz, olyan film, amit talán jobb lenne könyvként elolvasni, de mindenképp emlékezetes marad, noha soha nem fogjuk egy átlagos mozi programán látni.

A Pi (3,14) sci-fi horrorként van beharangozva: nyilván, semmi köze hozzá. Se nem sci-fi, se nem horror. Egy ideg-, és elmebeteg zsidó matematikusról szól, aki pusztán matematikai észérvekkel rájön: a világ egy képlet, ha képlet, akkor megfejthető, és ha megfejthető, van egy megoldás is rá. Például a tőzsdére is, mert annak is van ciklikussága, ritmikája, törvényszerűsége.

Természetesen, ahogyan ez a való világban is történik, szerencsétlenre azonnal rászáll egy elvetemült tőzsdeügynökség, de egy okkult kabbalista szekta is: hiszen nemcsak a Tőzsde, de a Tóra, a Kabala megfejtése is ez a kulcs. Az a kulcs, amit a héber ezoterikus tudomány, de akár a szabadkőművesség, vagy az okkult tudományok java Isten szent neveként tart számon. Merthogy a héber nyelvben minden betűnek számértéke van. (A magyarban is, jegyzem meg.)

A nyelv színtiszta matematika, de ugyanígy a virágzás, a fogantatás, az ÉLET is önmagában, ez tény. Ez a film erről szól, és arról is, hogy mindezt ma kevesen ismerik fel, és akik igen, azok pénz- és erőszak-közeli emberek. Hogy éppen zsidók, azt tényleg nem én mondom, hanem a film, ami releváns, de komolyan gondolom: az ellenségkép lehetne magyar vagy zulukaffer vagy izlandi is. Gondolkodó emberekről szól, és arról, hogy a (vélt) igazság mérgező.

A film végkifejlete várható és sokkoló: a kulcs, az egyetemes kulcs nem megfejthetetlen, sőt viszonylag egyszerű: de megismerhetetlen. Semmi más nem tudható meg róla, mint amit tudunk az alkimisták óta: spirális, ritmikus, alap-aritmetika. És megfogalmazható.

De ki nem mondható. Ezért marad rejtély, pedig ott van mindenikünk DNS-spiráljában a válasz.

2010. április 30., péntek

Planet terror

- Csináljunk valami iszonyú baromságot, Quentin!
- Még egyet?
- A Grindhouse sorozatba belefér.
- Sorozatot csinálunk belőle, Roberto?
- Whatever... Ki nem sz.rja le?
- Jó, de akkor legyenek benne vámpírok...
- Az már volt az Alkonyattól pirkadatigban...
- Igaz. Akkor legyenek zombik.
- Magnifico! Bruce Willist rá lehet beszélni szerinted?
- Felhívom, meglesz. Danny Trejot elintézed?
- Hogyne, hogyne.
- De kellene valami Sin City-s hangulata is legyen...
- Majd a technikusok elintézik, kicsit antikoljuk a képet.
- És miről szóljon?
- Mi miről szóljon?
- Hát a film... na jó, my fault, hülye kérdés.
- Lássuk: szex, zombik, vér, szó megszakad, hang fennakad, lehelet megszegik...
- Legyen benne valami dögös csaj, majd levágjuk a fél lábát...
- Por dios madre, hombre, ez a lábfétised... Jó, vágjuk le, de helyette teszünk egy asztallábat.
- Nem, helyette teszünk egy géppisztolyt.
- Láb helyett?! Zseniális...
- És Bruce Willisnek olvadjon le az arca közben, a dublőr kevesebbe kerül...
- Igaz. Te nem akarsz játszani benne, Quentin?
- But of course, my dear Rodrigo. Mit szólnál, ha a féllábú csaj belelépne a szemembe?
- Magnifico. De akkor mindenkinek levágjuk a filmben a tökeit.
- Jó ötlet...
- Megírod a forgatókönyvet?
- Hát nem azt csináljuk most?

És lőn.
Roberto Rodrigues és Quentin Tarantino filmje, a Planet Terror.

2010. április 6., kedd

Mongol

Gondolom, kevés hely van a világon, ahol Dzsingisz Kán nevét áhítattal és szeretettel ejtik ki, s ennek okait részletezni aligha kell. Nekünk, magyaroknak pláne nem sok okunk van a mongolokat szeretni, a mohi pusztán történő kurultáj, és az utána következő országjárásuk méltán erős neheztelést eredményezett.
Holott van bennük valami, ami bennünk is: az igaz, minden vadromantikánkkal együtt, hogy nem túl sok.
Szergej Bodrov filmje, a Mongol viszont igazi gyógyír a nyugati akciófilmeken edződött lelkekre, minden van benne, amitől sikeres és szép lesz egy nagyívű történelmi tabló: és mégis annyira más, mint mondjuk, Batu Kán és Barbarossa Frigyes. Nehéz nem-belsőázsiai szívvel és aggyal megérteni, még inkább érezni az ottani emberi kapcsolatokat, társadalmi rendet: de hát jobb is az nekünk, ha nem.
A film Dzsingisz Kán előéletéről szól, kisgyerek kortól nagykánná válásáig, s ha csak fele igaz a történetnek, akkor máris érthető, hogy miért maradt a nyomában csupán csontokkal tarkított kontinensnyi legelő.
Pedig igaz, magam is olvastam a Mongolok titkos történetét: nem egy szívderítő olvasmány, a szenvedéstörténete egytizedétől ejsze' még Gandhiból is pszichopata lett volna.
A film mindezt mestermódon fogalmazza meg, ábrázolja, s még számottevő tanulságot sem von le belőle, nem tömjénezi a történteket, s ez óriási szó egy orosz-mongol koprodukcióban.
A főszereplő Tadanobu Asano annyira hitelesen Temüdzsin volt, hogy az embernek máris kedve lenne nyakába akasztani egy kárpótlási pert. De ugyanez elmondható a Temüdzsin-Dzsingisz Kán barátját és legnagyobb ellenfelét Jamukha-t alakító Honglei Sun-ról is, kettejük duettje pedig egyike a legszebb baráti történeteknek, amellyel megörvendeztetett bennünket a filmtörténelem.
Na nem úgy kell elképzelni ezt a barátságot, hogy mondjuk, felhívjuk egymást Húsvétkor, hanem úgy, ahogyan jobb helyeken, például Mongóliában, az ókori Rómában, vagy a székelyeknél szokás barátnak lenni: ha egyszer barát, akkor barát marad, amíg valamelyik meg nem öli a másikat.

A film történelmi leckének sem rossz, nem mondom, hogy minden hiteles lenne benne, de hát amennyire fontos nekünk a mongol nép betűhű ismerete... Elegendő annyit tudni, amennyi innen átjön, én részemről megelégedtem vele, bár arról a dédelgetett szándékomról nem mondtam le, hogy egyszer csak el kéne foglalni Mongóliát, bosszúból. Vagy kétmilliónyian maradtak, nem lenne nagy ügy. Illetve, ha valóban olyanok, mint a filmben, akkor ma is nagy ügy lenne, különösen önmagunk ismeretében.

Aztán vannak még szép villanások a filmben, például alig beszélnek benne, s mikor igen, akkor is ilyeneket mondanak, hogy: "egyszer a ló, s utána az asszony", ami valljuk be, férfias beszéd.

Megnézni kötelező, s én csak most értesülök róla, hogy ez egy trilógia első része, na most várhatom szívszakadva a következőket...

Addig is, kedvcsinálónak egy kis előzetes, tessék csemegézni rajta:

2010. március 28., vasárnap

A király nevében

Igaz hogy rossz film, de legalább hosszú.

Elképzelem Uwe Bollt, amint megnyalja a tíz ujját, és azt mondja, lesz.rom Tolkient, és Peter Jacksont, csinálok én olyan filmet egy számítógépes játékból, amitől mindenki hasraesik.

Hasra nem, hanyatt lehet esni, a röhögéstől. Pedig jobb sorsra érdemes produkció lenne, a film első húsz perce egészen tűrhetően indul, az ember sört készít be maga mellé, ropit, hátradől, azt mondja: na most utazunk. Aztán nézi, hogy ez az utazás késik, aztán ráz, aztán eltéved, aztán rájön, nem is utazik, valami hülye szaladgál a vonatablak előtt egy akácfával, és közben helyben állunk.

Pedig milyen parádés szereposztás... Jason Statham-et nem szeretni lehetetlen, rajta nem múlott. Még Ray Liotta is "odatette a csontot", Leelee Sobieski, Ron Perlman, vagy Burt Reynolds pláne nem szorul bemutatásra. Sőt még John Rhys-Davies sem, akinek igaz, legfőbb erénye hogy rendkívűl csúnya feje van, amivel szigorúan tud nézni, de mégiscsak láttuk jobb filmekben is.

A film röviden arról szól, hogy egy idillikus Középfölde-szerű országot megtámadnak a krugok (akik egyféle gyorstalpalón végzett orkok), leölik a főhős (Farmer) fiát, elhurcolják a feleségét, a jó királyt elárulja gonosz unokaöccse, közben két mágus vív élet-halál harcot, ebből kell happyendet kerekíteni.
Három óra alatt sikerül ez, ami nagyívű lebecsülése az emberi intellektusnak.

Pedig a filmből ordít, pénzt, paripát, fegyvert nem kíméltek hozzá, ráaadásul a Gyűrűk Urát szakmányba nézhette a rendező és a forgatókönyvíró, biztos-ami-biztos alapon.

Ettől függetlenül, ebből a filmből nemhogy kultikus eposz nem lett, de úgy lett a műfaj karikatúrája, hogy ez abszolúte nem állt szándékában. Ez a legszomorúbb, ami egy filmmel megtörténhet.

Van a filmben vagy két olyan csatajelenet, amibe kisebb afrikai országok költségvetését ölhették bele, mindössze azért, hogy közben fára másszanak nindzsa-szerű lények, hogy majd ismét földreszállva harcoljanak, és az egésznek se teteje, se feneke, valamit javít az összképen, amikor parittyákból(!!!) lövik egymást az orkok, (illetve krugok) az ellenséges csatasorba, ezen gondolom, már maga a látványtervező is röhögött, de hát ha kifizették, miért is ne?

Sűrű, szálfaerdőben nyílzáporral küzdeni legalább akkora baki, mint záporesőben íjazni, ez persze nem zavarta a rendezőt, mindkettőből van benne bőven, sebaj, fantasy, belefér.

A sajátos tündék, tündérek jelenléte a filmben legalább olyan élmény, mintha Frodót a Gyűrűk Urában a hongkongi Nagycirkusz artistái segítenék győzelemre, ilyen produkciót utoljára a Villámgyors Csapás című klasszikusban láttam, valamikor a nyolcvanas évek elején, az legalább tetszett.

A párbeszédek - már ahol vannak - külön misét érdemelnének, én részemről imádtam az elemista színvonalú vonalvezetést, ami az ős-StarTrekre emlékeztetett emelkedettségben és tartalomban. Intellektusról szó sincs, az ilyentől kinyílt a nyílpuska a rendező zsebében.

Summa summárum: -érdemes megnézni egyszer, feltéve, ha párhuzamosan megy valahol egy másik adón valami sportesemény, amivel tandemben lehet nézni, vidám, kedves történet, gratulálunk Uwe Bollnak, fasza, csak így tovább.

Még a mozikban is megbukott a film.

2010. március 3., szerda

Shadowboxer

"Szégyellem magam. Ma éjjel Istenre gondoltam".

Ha csak ennyi maradna meg ebből a filmből, már megérte megnézni. Vannak olyan mondatok, képek, ami mellé minden más körítés, szinte fölösleges, annyira biztosan célba találnak.

A Shadowboxer esetében ráadásul nemcsak ez a mondat van, az egész film remekmű, a fene sem érti a filmvilágot, miért nem folyt annak idején a vízcsapból is ez a remek film, és miért csak véletlenszerűen, éjjel fél kettőkor találkozik vele az ember valahol a román közszolgálati csatornán.

Aki látta a Leon a profit, és szerette, az így álljon majd hozzá: azzal az apró megjegyzéssel, hogy ez sokkal jobb, pedig a Leon is a felső tartományban mozog. Az alaptörténet még hasonlít is, na de csak annyira, amennyire a medve és a delfin is mindketten emlősök.

Ebben a filmben is egy bérgyilkos vesz maga mellé egy másikat, ebben is a törvényen kívüli/felüli emberek lelkivilágát térképezik fel, és teszik líraivá. Hamis, nem hamis, most nem ez a kérdés.
A Shadowboxer forgatókönyvírója William Lipz, az ő nevét alighanem érdemes megjegyezni, hiszen gyönyörű történetet írt, amelyben a pontok-ellenpontok olyan szépen, feszültségmentesen egészítik ki egymást, hogy az csuda. Hogy érthetőbben fogalmazzak, mielőtt elriasztanám az olvasót: fiatal fekete férfi (Cuba Gooding Jr.), idős fehér úrihölgy romantikus szerelmi viszonya bérgyilkosságokkal fűszerezve, enyhe majdnem-vérfertőzések, kispolgári hétköznapok és angolkertes birtokok, közben meg felnevelnek egy kisgyermekes anyukát is, csak úgy, mert valamit szeretni kell, és a bérgyilkos hülyén nézne ki egy tacskóval, különösen egy filmen.

"Megtartjuk őket" - mondja a korosodó bérgyilkosnő, miután a megrendelt áldozat elhalálozás helyett meglepetésszerűen lebabázik. És megtartják, bár a néger fiatalember azért megjegyzi, hogy "they ain't fucking puppies". De mégis.

A film mindemellett tele van hihetetlenül érzéki - és a szó nem fizikai hanem szellemi értelmében finom - erotikus jelenetekkel. A fonnyadt, idős fehér hölgy teste a feszes, erőtől duzzadó fiatal fekete sráccal a kora tavaszi zöld gyepen: na ilyesmit érdemes látni, hogy ismét kedvet kapjon az ember a minőségi erotikához. De ugyancsak ilyen szépek a kegyetlen, erőszaktól feszülő, de szadizmusba át nem csapó, helyenként bőven 18+ feletti szerelmi jelenetek is, egy szó mint száz, leírni nem lehet, olvasni nem ugyanaz, meg kell nézni.

És van a filmben még rengeteg elegáns akciójelenet, van benne apagyilkosság, konjugális erőszak, örökbevétel és túszejtés, mindez valami olyan eleganciával nyakon öntve és tálalva, amilyen csak a legjobb vámpíros filmekben található. (Na jó, ez vicc volt.)

Szokásomtól eltérően most egy trailert is mellékelek ide, a zene feledhető, és nem is a filmé, de a klip jó munka, ha valaki ezután sem kap kedvet hozzá, keresse fel kezelőorvosát, gyógyszerészét.


2010. február 24., szerda

Zéta (The invisible man)

Mindig is erre vágytam. Egy valódi, szélesvásznú, epikus produkcióra, ami végre hozzánk és rólunk szól, dadogás, pátosz és provincializmus nélkül.

Valószínű, a skótok, maják, vikingek után már csak idő kérdése volt, Mel Gibson mikor fedezi fel magának az eurázsiai hőskölteményt, Attilát, és a hun birodalmat. Nos, megtörtént. Az enyhén szólva is hét pecsét alatt forgatott, még hollywoodi mércével mérve is impozáns költségvetésű film olyan időutazásra visz bennünket, amit utoljára akkor éreztünk, amikor kamaszkorunkban elolvastuk Gárdonyi Géza Láthatatlan emberét.

Nem véletlen, hiszen a forgatókönyv alapja Gárdonyinak ez a munkája. Igaz, kissé hozzányúltak, befogadhatóbbá tették a tengerentúli nézők számára is a cselekményt, a történet érzelmességét a látvány irányába tolták el, ami nem is baj. Külön erény azonban, hogy a rengeteg hatalmi játszmát, cselszövést, harcjelenetet és egy szuper-birodalom születését mégis külön keretbe fogja Zéta reménytelen, plátói szerelme. Emőke szerepét Sophie Marceau-re osztani telitalálat volt, hasonlóan jó szerepben csak a Rettenthetetlenben láttuk - úgy tűnik rászabták a boldogtalan úrnői szerepet.

Ha létezik "telitalálatabb", úgy minden bizonnyal ez Attila alakítása volt: első látásra meglepődünk Armand Assanten, - de hát Istenem, minden bizonnyal a korabeli követek is ugyanúgy meglepődtek egy szerény, alacsony, izmos ember láttán. Éppen ettől hiteles, emberi, ugyanakkor érezhető karizmát áraszt magából, ahogyan az a királyok királyához illik. S bár a film főszereplője Zéta, az esendő ember (Orlando Bloom), az egész film felett ott tornyosul, anélkül, hogy nyomasztó lenne, Attila monumentális alakja.

A film magyar vonatkozását mellesleg nem hangsúlyozzák ki, egyetlen igen szuggesztív magyaros motívum a Howard Shore által jegyzett, gyönyörű, sok esetben ismerős pentaton muzsika. Számunkra meglepő módon sokkal erősebb a film internacionalizmusa, a szerelmi história mellett az egységes világ, a római birodalom helyét betölteni és kiterjeszteni szándékozó soknemzetiségű birodalom megteremtése a mű vezérfonala. Görögök, germánok, latinok, szerecsenek, gyakorlatilag mindenféle nép-archetípus megtalálható a filmben: a hunokat mindenki magáénak érezheti kicsit.

A film kategorikusan leggrandiózusabb jelenete a hun (segéd)csapatok felvonulása a catalaunumi csata előtt, vélhetően történészek hada dolgozhatott a korhű jelmezeken, a statiszták reggeli tojásrántotta-fogyasztásába pedig bele sem merek gondolni, ekkora sereggel kisebb kelet-európai országokat ma is el lehetne foglalni.

A filmben nincsen happyend, egy szerelem, egy korszak, egy birodalom és egy kiválasztott ember vége: semmi nem marad utána, csak a vérvörös naplemente ("a szép napok nyugaton buktak alá"), na meg a boldog nyugalom a nézőben, hogy ezt is megértük, végre, A film.

A film, amelynek egyetlen aprócska hibája van: hogy nem létezik. Pedig mekkora igény lenne rá...

2010. február 12., péntek

Masters of Horror - Imprint

Hát, ez egy ilyen időszak. Ismét kifogtam egy horrorfilmet, na de ezúttal rendesen. Úgy kell nekem, illetve: "kellett nekem rókatojás", ahogyan nagyanyám mondogatta, ha éppen kárörvendett szegény.

Tényleg, a rókatojásnak nem tudom magyar népmesei vonatkozását, ha valaki igen, szóljon róla. A rókajelenség inkább a japán legendakör, néphit része, és ezzel eleget is tettem a vargabetűs felvezetőnek: igen, ismét japán filmről van szó.

Az Imprint eleve tévéfilmnek készült, a Masters of Horror-sorozat részeként. Rendezője nem más, mint az a Takashi Miike, aki az itt korábban legyalázott Sukiyaki Western Django-t is rendezte, és akinek termékenysége a jelek szerint szinte korlátlan, hiszen szűk húsz év alatt képes volt 81 filmet rendezni. És nem kapkodta el, legalábbis a látottak alapján, a sietség és a zsúfolt munkafüzet nem ment a hajmeresztés, az elvetemültség és igényes őrület rovására.

Az Imprint egyébiránt igen csalóka módon "Az elveszített szerelem" néven is futkos a képernyőkön, nehogymár valaki brazil szappanoperában reménykedve belenézzen, mert úgy jár vele, mint Lót felesége, és ez még a jobbik eset. Ilyeneket fog látni benne, és ez még csak a megtévesztő, szelíd előjáték.

A film története távolról sem nevezhető bonyolultnak, nem állít intellektuális kihívás elé, nagyjából arról szól, hogy egy amerikai ürge - akit a rendkívül szimpatikus, több filmből ismert Billy Drago játszik - betéved egy múlt század eleji japán bordélyházba, és ott kap egy groteszk csúnyaságában már szinte szép hölgyet, aki elmeséli neki az életét. Érintőlegesen kiderül, a turista hajdani szerelmét keresi, akit naná, hogy ebben a kupiban tettek el láb alól. És elmesélik, és megmutatják, hogy hogyan, és ettől őrizzen meg a Fennvaló mindenkit, mert őszintén állítom, ha az ember nem egy beteges hajlamú, japán szociopata, akkor ebben nem sok örömet talál, ellenben bevásárol néhány rémálmot csak úgy a tudat alatt.

Komolyan mondom, a film után a macska véletlenül a lábamhoz ért, és majdnem felsikoltottam. Reggel pedig, amíg idilli hóesésben bandukoltam a szerkesztőségbe, időnként fel-felszisszentem, ha eszembe jutott a film egy-két jelenete.

Nem mentség, hogy olyan szépen fényképezték a filmet, hogy az már költészet - igaz, olyanszerűen, mint Apollinairnek a Tizenegyezer vesszője.

Erősen remélem, senki nem esik abba a hibába mint én, ilyen, igényesen megcsinált borzalmasságot egyszerűen nem szabad megnézni. Nem szabad, és kész.

És ha valaki mégis meg akarja, hát tessék. Mosom kezeimet, itt van. Katt.

2010. február 11., csütörtök

Motel 2.

Habkönnyű horror. Ilyeneket szeretek nézni, bár manapság egyre ritkábban találhatni, úgy kiveszett a mai filmes műfajból, mint a zenéből a rhytm and blues.

A habkönnyűt semmiképpen nem a gyilkolászási hajlamra, erőszakra kell érteni, arról szó sincs, az van benne, hál'Istennek, - nem, mindössze csak attól könnyű, hogy az alkotás nem akar mindenféle súlyos erkölcsi, világmegváltó, filozófiai mélységben kóvályogtatni, egyszerűen egy könnyen emészthető borzongatás, ami nehéz, zsíros vacsora után kifejezetten jólesik.

A cím egy kicsit zavarba hozott, életemben nem hallottam Motel 1-es filmről (eredetileg: Hostel), na de ez nem zavart, amúgyis televízión kaptam el véletlenszerűen, mondom magamnak, hülye nem vagyok, ha éjjel kettő van, és horrorfilm, csak megnézem.

Nem bántam meg. Mindjárt az elején közölte velem a film, hogy "Quentin Tarantino bemutatja", amiből nyilvánvaló lett, semmi köze Tarantinóhoz, de aki ilyen vidáman ékeskedik más tollával, attól egyéb aljasság is kitelik, és ez ebben a műfajban hasznos, jó, ígéretes.

Külön vidámság, hogy a film, bár iskolapéldája az amerikai road-movie filmeknek, nem a 66-os úton zajlik, és nem redneckek hóhérolják halomra a kissé fehérmájú tinédzser lányokat, hanem a cselekmény Szlovákiában történik, bizony.
Ficót és Slotát ugyan nem láttam a filmben, nyelvtörvényről sem esett szó, de hogy valamelyes helyismerettel mégis rendelkezett a rendező, bizonyítja, hogy a filmben rendre visszatér egy cigánygyerekekből álló falka, akik mindent elkövetnek, hogy az ember fia-lánya megutálhassa közép-kelet-európát, és ez brilliánsan sikerül is nekük, akár a valóságban.

A műfajon belül (is) elvetemültségét jelzi a filmnek, hogy azért gyereket ölni még horrofilmben is tabu, na, ez itt szemrebbenés nélkül megtörténik, agyonlövik benne az említett falka egyik tagját, ennek a cselekmény szempontjából semmiféle jelentősége nincs, szemlátomást örömből történt, bravó.

Aztán még lehet gyönyöű magyar népdalokat hallgatni a filmben - szlovák nyelven! - na, ez övön aluli volt, de hát mondom: horrorfilmről van szó.

És volt öt perc a filmben, ami iróniát, cinizmust félretéve: gyönyörű, antologikus, hihetetlenül szépre sikerült, - de azt már nem árulom el, mi volt az: tessék megnézni a filmet.
És nemcsak ezért. Csak úgy, lazításból. Nem bánják meg.

2010. január 16., szombat

Becstelen brigantik

Vannak filmek, amelyekről egyszerűen nem lehet - nemcsak nem szabad, de valamilyen erkölcsi gát, gentleman's agreement jegyében nem illik - rosszat írni vagy szólni.
Na ilyen Tarantinónak a legújabb, sokat várt, (- és a várt blöffökkel bővelkedő -) filmje, a Becstelen brigantik.

A magyar cím eleve nagyon rossz, az "Inglorious Basterds" helyes magyar megfelelője a Becstelen Bitangok lenne, a bastards szó magyart értők számára bitangot jelent, de ehhez nemcsak nyelvtanból kellene magyart tudni, na mindegy. (Ja persze, nem bastards, hanem basterds, kösz Csilla, a figyelmeztetésért.)

Illetve nem mindegy, a film maga is ilyen erkölcsi- és fogalomzavaros, szemrebbenés nélkül fon kétes értékű glóriát soha, semmilyen glóriát nem érdemlő embertípusok köré. És én, aki mindig azt mondtam, a művészetnek, a fantáziának semmi köze a valóságnak, ebben az esetben mégis azt mondom: na nem, azért nem hazudunk ennyire aljason a fiatal nemzedéknek arról, amit még apám megélt. Mert ez már nem művészet, ez az a fajta "történelem", amit pár év múlva tényként adnak el, és a tévékben nem sci-fi-, kaland-, horror-műfajban, hanem dokumentumfilmként fog futni. És senkit nem érdekel majd ez.

Majdnem belefutottam a csapdába. Bele fogok még futni. De maradjunk a filmnél. Ami egy közepes film lenne, jó színészekkel, bűnrossz forgatókönyvvel, zseni rendezővel: ha nem arról szólna, amiről.

(Mert ugye, az emberbe' belefagy a sz.r, ha zsidókról, nácikról, második világháborúról van szó, itt minden megengedett a győzteseknek, valamint a mindenkori hullarablóknak a csatatéren. Vae victis - ismerjük.)

Na de a film arról szól - és valóban erről szól - hogy tökös amerikai zsidógyerekek válogatott kegyetlenséggel gyilkolnak német (a filmben a német és a náci egyenértelmű, ajánlanám jogvédők figyelmébe) katonákat és főtiszteket, - a pozitív hősök persze, profik, ügyesek, fotogének, kegyetlenek, zsidók. Ahogyan ez a 21 század elején elfogadott mítosz.

Más kérdés, hogy teszem azt, a negyvenes évek elején vajon még létezett-e Dreyfus(!!!) nevű zsidó Franciaországban, és ha igen, hát ők ebben az időben, teljesen érthető módon még egy liba nyakát sem nagyon vagdosták, nemhogy a náci főtisztekét Franciaországban... na, ez nem számít. Ami számít, hogy született egy "kultuszfilm", a hajdani független filmes Tarantinótól, aki már készített egy bukott, és rendkívűl rossz filmet legutóbb (Grindhouse). Ha ez a menekülési útvonala, hát lelke rajta.

Ha már ilyen felhőtlenül és vidáman lehet sikeres és nagy filmként ünnepelni a nyilvánvaló történelmi hazugságpropagandát, hát kíváncsi lennék, milyen lenne egy hasonlóan hazug alkotás, ahol náci főember bújtat zsidókat.
Ja, van ilyen. Az is Oscart kapott, annak sincs több köze a valósághoz.

De lehetne könyvet is írni... most pedig csend. Még Nobel-díjat is adnának érte, pedig ha Sorstalanság címmel írnánk meg ezt a könyvet, csupán Jerzy Kosinski gyönyörű könyvét, a Festett madárt kellene rossz magyarságra fordítani németből. (A lengyel eredeti után - de hát ilyen is a könyv...).

Vissza a filmhez. Fenét vissza. Úgy rossz az egész, ahogyan van. Szép, szélesvásznú, jó színészekkel, ripacs alakításokkal, sok pénzzel. Hamis. Nem igaz és nem valódi. Mérgező. Ha behelyettesítenék a "németet" és a "zsidót" fantázianevekkel, akkor is rossz lenne. Csak úgy élvezhető, bizonyos réteg számára, mint kompenzációs film, hogy lám, "ilyenek is lehettek, lehettünk volna".

Hát, nem voltak. És ezt nem Tarantino mondja, hanem a történelem.

2010. január 3., vasárnap

Watchmen

Ha van film, amitől hidegrázásom van, az a "szuperhősök" kategória. Nekem már Supermantől is borsózott a hátam, Batmannel vallatni tudnának, a Pókembertől kiütéseket kapok, de még Dick Tracytől is húztam a szám.

Érthető módon tehát erős tartózkodással tettem be a lejátszóba Zack Snyder új(?) filmjét, a Watchment.
Már a film borítója borzasztóan rossz, a fülszöveg meg azt mondja, 1985-ben valaki szuperhősöket kezd gyilkolászni Amerikában, és ez szeget üt a kevesedő überürgék fejébe, tehát egyféle leszámolás veszi kezdetét. Érthető, gondoltam, de milyen szuper lehet az, aki szuperhősöket tesz el lába alól? (Szimpatikus, az alapvető, de azért bizarr.)

Hát, nagy meglepetésemre a film éppen erről szólt.

Másrészt meg egy igen jó film, ezt nagy szívfájdalommal el kell ismernem. Elképesztően igényes karakterek, jó vágások, a képminőség a manapság megszokott magasiskola. És a történet, hát, szívre tett kézzel mondom: jó. Pedig nem sokkal több, mint ami a fülszövegben van.

De kiváló történelemlecke is a nyolcvanas évek Amerikájáról, a kollektív elmebajról, az önnálló igazságosztásról, amibe manapság mi is kezdtünk egészen jól belejönni, és... na itt van a nagy ÉS...
...hát, ezt a filmet nem ajánlom érző szívű kozmopolitáknak, liberális elvű embereknek, senkinek, aki manapság trendi. Mindenki másnak igen.

A végső tanulságot nem lövöm le, de van valami köze ahhoz, hogy ha választani kell, tíz átlagembert, vagy egy ártatlan kisgyereket kell megmenteni, a válasz nem humánus, de magától értetődő. Vagy nem értetődik magától, de így humánusabb. Fogas kérdés, és tényleg világnézet kérdése.

Hosszú film, majd három óra. Valami közeli rokonság van a Sin City-vel, de ez csak javára válik. Néha kicsit szájbarágós, ez nem bántott, van, amikor nem gondolkodni akarok, hanem visszahallani a saját gondolataim.

Meg kell nézni. Nem változik tőle a világ, mégcsak híres film sem lesz, de azért benne van a legjobbak között.