Ran

Végre ez is megtörtént velem: annyi rettenetes alkotás után (- mondtam, mindenevő vagyok filmben, a legnagyobb szörnyűséget is hajlandó vagyok tesztelni -), a minap kezembe akadt egy film, amit egészen pontosan 999 Ft.-ért vásároltam egy pesti benzinkútnál, s amelyből évekkel ezelőtt láttam néhány részletet: azóta is kerestem a filmet.
Na de nem ez a történés lényege. Hanem az, hogy betettem ezt a filmet a lejátszóba, aztán bő egy óra múlva megállítottam, és lefeküdtem aludni, vagy ezzel álmodni: ugyanis ez a film annyira szép, hogy úgy éreztem, lehetetlen egyetlen szuszra befogadni. Kénytelen voltam két részben nézni meg.
Akira Kurosawa talán legjobb filmjéről van szó: Ran. Magyar címe is jó: Káosz. Kurosawa egyéb filmjeire is visszatérek még itt, vitathatatlanul a titánok egyike, s mivel nem nyugati rendező, "művészfilm-rendezői" minősége dacára: élvezhető, tanulságos, gyönyörű képi balladái vannak, amelyek "vitézségről formát, emberségről példát" mutatnak a nézőnek.
Erről a filmről azt szokta mindenki mondani: a japán Lear király-adaptáció. Na igen, hogyne. Ha "csak" ennyi lenne.
A Lear király amúgy egy közös eurázsiai mese, a király három lányával, vagy fiával, amely többek között egyik legszebb magyar népmesénk is, szóval nem kell azonnal Shakespearig rohanni, megvan nekünk a sajátunk.
Ez a film - vessen rám nyugodtan követ, aki úgy gondolja, mindenben ezt akarom látni - már megint tele van szép, magyaros motívumokkal. A címerektől a színekig, a példabeszédektől a családmodellig (itt is a legkisebb királyfi a JÓ), az egész hangulat olyan mélységben otthonos, amit utoljára akkor érezhettünk, amikor még az ainókkal, a japán őslakosokkal házasodgattak távoli őseink.
És levetve a nemzeti inget, maradva a művészeti zakónál: hát igen, Kurosawa megmutatta, hogyan lehet valami egyetemes, úgy hogy egyedi. Mert valóban ugyanaz a valóságban a sógun összeomlása és lelki rémei, mint a brit király lelkiismeretfurdalása. Az árulás mindenhol árulás, a lojalitás mindenhol lojalitás, a hit hit, és a szépség szépség. Minden hatalmi harcban van tragédia, aljasság, nemesség, női befolyás, hiúság... Mindenikben. Még a maiakban is.
Az egészen hab a tortán a japán filmekben megszokott, de itt kivételesen tökélyre fejlesztett képi világ, a jól megkomponált vizuális orgazmusok, a kínosan aprólékos műgond... Három óra gyönyör ez a film.
Egyetlen dolog zavart benne, lovasemberként. A filmben kivétel nélkül, mindig jobb oldalról szállnak lóra. Márpedig ez az első lecke, amit lovaglónak tanítanak: a lóra mindig bal oldalról ülünk fel. (Mármint a ló bal oldaláról).
Bár, erősen hajlok rá: meglehet, ezek a japánok tényleg így lovagolnak. Ezektől ez is kitellik.

Arthur király

Most nem tudom, hogy ha én angol lennék, mennyire idegesítene, ha egyik legendás (h)ősöm, Lancelot, egy jurta mellől keveredne a Kerekasztal mellé.
De nem vagyok angol, nem mintha néha ne bánnám ezt, de ilyenkor is inkább ír vagyok.

Arthur királyról, azt hiszem, kicsimillió filmet csináltak. Jobbat, rosszabbat, inkább rosszabbakat. Aztán végül érkezik Antoine Fuqua, és csinál egy olyan filmet az angol őstörténelemről, ami után mi, magyarok, megnyaljuk a tíz ujjunk.

Mert végre itt van egy olyan színrevitel, ami ad látványra, cselekményre, történelmi hitelre, filmre. Nem egy Honfoglalás-szerű szörnyűség negyven statisztával, hanem egy igazi eposz. És igaz is, nem mellékesen. És mintha nekünk csinálta volna.

És innen már nem is igazán a filmről, mint filmről beszélek. Hanem arról arról az "újhullámos" angol történelemkoncepcióról, miszerint őseik, a Kerekasztal lovagjai szarmata lovasok voltak.

Szarmaták: a mi szempontunkból: a hunok egyik melléktörzse. Többek között.

És mit Isten: az Artúr királyban ez van. Rendes magyar (-mit magyar? székely!) emberek, jurtákkal, reflexíjakkal, ideges természettel, honvággyal, sólymokkal, Bors vitézzel (vessétek össze Anonymussal!!!), ésatöbbi... Gyönyörű.

Az angol történelem, ahogy kinéz(ett), amúgy is furcsa. Kezdetben voltak valakik, fene tudja, kik. Aztán a kelták. Aztán a rómaiak és az általuk (Hadrianus) betelepített (szarmata) légiók. Majd jöttek a szászok. Aztán a normannok.

És végül maradt Mr. Bean és Tony Blair.

Nem is olyan vicces. Viszont az Artúr király ismét az a film, amit a magunkfajtának meg kell, és kötelező megnéznie. A befagyott tón zajló csatát, amihez kutya legyen az a székely ember, aki nem ismeri fel a Szent-Anna-tót. A szabadon engedett turulmadárt. A sárkányfejes, urambocsáss' "dák" zászlókat...

És nem utolsósorban: mert szép ez a film. Mert arról szól, amiért azok vagyunk, akik. Lojalitásról, barátságról, hitről, vérről.

És mindez: gyönyörűen.

Fegyvernepper

Vendégszerző: Bayer Zsolt. Az írás régebben megjelent a Magyar Hírlapban.

"Tegnap Tusnádról jövet megálltunk Csíkszeredában, hogy eltöltsünk egy napot (...) Attila barátomnál. (...)

Szóval megálltunk Attilánál egy kis hallgatásra.
És amikor eleget hallgattunk, megnéztünk egy filmet is nála, a méla délutánban.

Erről a filmről akarok most írni pár sort.
A film címe: Fegyvernepper. Főszereplő Nicolas Cage.
Lehet, hogy én vagyok rosszul tájékozott, de emlékeim szerint ebből a filmből nem lett szenzáció. Pedig már két éve, hogy bemutatták. Azután szép csöndben eltűnt.

Persze tudjuk azt jól, hogy ebben a világban miből lesz szenzáció. Abból, amiből bizonyos körök szenzációt akarnak csinálni.

A Fegyvernepperből nem akartak.
Most, hogy láttam, már meg is értem, miért…
Átkozottul jó film a Fegyvernepper.

S leginkább azért, mert az izgalmakon túl kimond fontos dolgokat erről a világról. Erről, amiben élünk. S fontos dolgokat kimondani erről a világról, nos, az nem túl szerencsés vállalkozás, már ha az ember szenzációra, sikerre, megbecsülésre, "jó sajtóra" vágyik.

A Fegyvernepper például megjelenít egy milliárdos fegyverkereskedőt, bizonyos Simeon Weiszt (fontos a név! A filmben is az!), aki azt mondja Jurijnak (Nicolas Cage): ebben a szakmában fontos, hogy az ember állást foglaljon. Erre Jurij Weisz szemére veti, hogy az iraki–iráni háborúban mindkét felet ellátta fegyverrel. Mire a jó Weisz így válaszol: talán az volt a célom, hogy mindkettő pusztuljon…

Hát, például az ilyen párbeszédek döntik el, hogy lesz-e egy filmből szenzáció vagy sem…Vagy mondjuk az a jelenet a film végén, amikor a letartóztatott Jurij elmondja az őt évek óta megszállottan üldöző CIA-ügynöknek, hogy most mi fog történni. Az fog történni – mondja Jurij –, hogy nemsokára kopognak majd ezen az ajtón, és önt kihívják. Megköszönik a munkáját, és közlik önnel, hogy engem haladéktalanul szabadon kell engedni. Mert, tudja, barátom, az ön főnöke, az Amerikai Egyesült Államok elnöke naponta több fegyvert ad el, mint én egy egész évben.
S mire Jurij eddig ér a mondandójában, kopognak is az ajtón…

A film végén elhangzik a szentencia: a világ legnagyobb fegyvergyártó és szállító államai az Amerikai Egyesült Államok, Oroszország, Kína, Franciaország és Nagy-Britannia. Egyszersmind ez az öt állam az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja.
Hát igen. Végül is olyan nagyon bonyolultnak tűnik ez a világ, s ugyanakkor olyan végtelenül egyszerű. S ha az emberiség legalább a nyilvánvaló igazságok töredékével tisztában lenne, akkor ezt a világot meg is lehetne változtatni. Hogy ne mondjam: meg lehetne váltani – csak hát ez olyan idejétmúltan patetikus…
De az emberiség nincsen tisztában a nyilvánvaló igazságokkal. Az emberiségnek az igazságok helyett ott a világmédia, mindenestől. S ha olykor születik egy-egy alkotás, ami a lényegről beszél, abból nem lesz szenzáció.

Pedig a Fegyvernepper egy amolyan igazságszerető világban akár többszörös Oscar-díjas film is lehetne. De jobb így valakiknek, így, hogy csöndben elmerült a feledésben. (Tudják, ezért nem lett szenzáció például Michael Moore Sicko című filmjéből idehaza. Valakik gyorsan megvették a forgalmazás jogát, aztán a filmet nem forgalmazták. Micsoda véletlenek vannak…)
Mindegy, no. Ezt is tudjuk. De aki teheti, vegye meg a Fegyverneppert DVD-n, és nézze meg odahaza. És hívjon meg rá vendégeket is. Garantáltan jó szórakozás és sok-sok gondolkodnivaló. (Bár, tudom, az sem nagy divat manapság…)"

Bayer Zsolt

Sukiyaki Western Django

Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, van valami a japánokban, ami köszönő viszonyban sincs a nyugati ember "normális" életfelfogásához. Ha úgy tetszik: nem kicsit őrültek.
Azt ismét leszögezhetjük, hogy Quentin Tarantinóban is van valami, aminek megint semmi köze a normalitáshoz. Nem kicsit őrült az alak.
Végső soron ezért (is) szeretjük a japánokat, és Tarantinót is.
Na de a kettő együtt, egyszerre... ilyenkor történnek olyan katasztrófák, mint a Sukiyaki Western Django. Az egész film tulajdonképpen pont annyira nyakatekert, körülményeskedő és "ibóktalan", mint maga a cím.

Már önmagában az megérdemelne 25 botot, akinek a japán western fogalma eszébe jutott. Lehet ugyan rokonítani a szamurájokat a vadnyugati pisztolyhősökkel: de azért igencsak csóválná erre a fejét Yamamoto Tsunetomo és Wyatt Earp egyaránt.

Na de vissza a filmre. Két dolog miatt vásároltam meg (na jó, beismerem: kalózoktól) a filmet: az egyik a címbéli Django, és a másik, hogy Tarantino is szerepel benne, s aránylag nagy összegbe mernék fogadni, hogy belekavart a rendezésbe is, piszkosul.

Az eredeti Django egy bűbájosan igénytelen spagettiwestern, a műfaj hőskorából. Imádtam. A film tulajdonképpen semmiről nem szól, de azt jó hosszasan. Gyakorlatilag annyi, hogy a főhős irdatlan sárban cipel maga után egész film alatt egy ménkű nagy koporsót, amit aztán a film végén kinyit, elővesz belőle egy Gatling-géppuskát, és mindent, de mindent sz*rrá lő vele.
Ennyi elég is egy tisztességes westernnek, s nem is volt annak akadálya, hogy ne készüljön számos remake belőle a továbbiakban, mondom most csak a legismertebbet, a Last man Standing-et Bruce Willissel a főszerepben.

Ebben a japán remake-ben,a Sukiyakiban is van sár is, koporsó is, annak húzigálása is, meg lövöldözés is. Nem lesz tőle jobb. És van még benne mindenféle japán gengszterfilm-beütés, szinte egész passzusok minimális átdolgozással tucatnyi filmből, sőt még Shakespeart sem átallotta belekeverni a rendező ebbe az iszonyú katyvaszba, aminek eredményeként nyugodtan parafrazálhatjuk: a Sukiyaki az a film, amiben teljes az őrület, de legalább nincs benne rendszer.

Egy nagy pozítivuma tagadhatatlanul van: éspedig a gyönyörű filmezés. Elképesztően szép képek vannak benne, na de ez valamirevaló japán rendezőnél alapkövetelmény.

Tarantinó színészi alakítása a filmben enyhén szólva is feledhető, és akkor még jól jártunk vele, részéről elég volt annyi is, hogy a nevével simán eladhassák a filmet.

Mazochistáknak, hivatásos filmkritikusoknak erősen ajánlom, másnak senkinek, egyszerűen nem éri meg az a közel két és fél óra az életünkből.

Japán western... na persze.

Johnny Mnemonic

Van egy film, amit úgy reklámoznak: "Ehhez képest a Mátrix gyermekjáték". Ez az Existenz. Nagy kedvenc, de most nem erről lesz szó: erről majd később. Lesz.

Most a Johnny Mnemonic-ról pár keresetlen szó. Csak úgy előljáróban, aki nem látta: ez az a film, amiről a Wachowski-fivérek a Mátrix alapötletét koppintották. Na meg persze Descartes-től, Cusanus bíborostól, a manicheistáktól és úgy egyáltalán: de ezzel az égvilágán semmi baj, Tarantinóval magam is egyetértek: ötletet lopni nem bűn, ha jobbat csinálok belőle.

Hát a Johnny Mnemonic: tömör gyönyör. Magam sem értem, de pár évvel ezelőtt, amíg a mozikban ment, meg sem néztem: nyilván, nem volt meg a megfelelő marketingje. Aztán egyszer csak találkoztam vele: hát minden sci-fi rajongónak döbbenet, orgazmus, kényeztetés a felsőfokon.

Ami egy ilyen filmben kell, minden benne van. Kristálytiszta képek, gondosan megkomponált jelenetek, igen cseles cselekmény (milyen szép a magyar nyelv!), továbbgondolhatnék, filozófiai mélység. Nem vicc a filozófiai mélység: ma, a biometrikus útlevelek és digitális adathordozók korában ez már korántsem olyan tréfás, mint a film készítésekor tűnhetett a nézőknek. Mert a film készítői tudtak azért valamit, az tutti.

A film főszereplője, micsoda meglepetés, ez a Bejrútban született derék ember: Keanu Reeves. És jobb, mint a Mátrixban, pedig ez nem kevés szó. A szerepe majdnem ugyanaz, csak éppen emberibb, közelebb álló mai tudatállapotunkhoz: futár, akinek agya egy hatalmas memóriakártya. A többiért nézzétek meg a filmet.

Van benne szex, erőszak, poén, okos rendezői csavar, és nem utolsósorban egy kivert ösvény a műfaj elkövetkező filmjei felé.

Kötelező.

One Million Years B.C

Hát akkor elsőként kezdjük egyik legkorábbi filmélményemmel. Még nem is láttam a filmet, amikor anno, bő harminc évvel ezelőtt jó apám mesélt róla, és annyira érzékletesen mesélte el, hogyan nyársalta fel az ősember az őshüllőt egy karóval, hogy amikor úgy tizenöt éve először láttam a filmet, azonnal ráismertem, hogy EZ AZ, erről mesélt nekem György Imre.
Annak idején Loana néven futott, ha jól emlékszem. Tegnap este újra műsorra tűzte a TCM (amúgy különösen szeretem ezt az adót), és hihetetlen élvezettel néztem meg újra ezt a bájosan buta, és elképesztő naivitással készült filmet.
Már csak azért is jó, mert nemigen beszélgetnek benne, de még makogni se nagyon. Végül is ősemberekről, előemberekről van szó benne.
Óriási pozitívuma a filmnek, hogy annyira politikailag inkorrekt, hogy szabályszerűen dalolt a szívem örömemben. Szinte minden tabut megszeg, ami a mai világban szent tehén. Példának okáért az elmaradott, brutális előember törzs kifejezetten sötét szőrzetű alanyokból áll (azért a főszereplőnek itt is kék szeme van :-)), a másik, valamelyes művészi tehetséggel, empátiával és civilizációs sejtelmekkel megáldott csoport pedig kivétel nélkül szép, szőke, kaukázusi emberekből áll.
Hát nem gyönyörű?
Ahogyan az is, ahogyan a napsütéses délelőttön a barlang előtt a férfiak dárdákat készítgetnek, az (amúgy kifejezetten szexi) "előhölgyek" pedig elegánsan varrogatnak, szóval a társadalmi szerep már akkor rendesen le volt osztva.
Amúgy van ott minden, T-Rex és vulkán, szerelem és harc, barátság és zordon őstörténelem, egyszóval annyira klasszikus, régi, elképesztően buta film, hogy mindenki számára a legnagyobb szeretettel tudom ajánlani.

Komolyan.