District 9.

A földönkívűliekkel lassan úgy vagyunk, hogy csak azért nincsenek még közöttünk, mert hiányuk kitölti őket.

Ez, persze, ha a filmekből indulunk ki: na de ha hiszünk a csehovi dramaturgiában, és ezt azért nehéz lenne megkérdőjelezni (-ha van egy puska a színen, az előbb-utóbb elsül -), akkor ez tény.
A District 9. számos más erénye mellett azért is zseniális, mert új megközelítésből áll a dolgokhoz. A film szempontjából szinte mellékes, hogy megérkezik egy iszonyú nagy űr-anyahajó Johannesburg fölé (nem Washington, nem Párizs, nem New-York!), és abból humanoidnak kevéssé nevezhető rákszerű élőlények ereszkednek le vagy kétmillióan: a történet húsz év múlva kezdődik.

Húsz év múlva ezek a szerencsétlen lények egy nyomortanyán élnek, guberálnak, bűnözgetnek, és minden lehetséges módon megkeserítik az emberek életét, ezt igazából csak az értheti meg közülünk, aki lakott már egy népes cigánytanya közelében.

A helyzettel foglalkozni kell a filmben is, kineveznek hát egy tipikusan jóindulatú, de tipikusan balfék funkcionáriust, aki megszólalásig hasonlít valamelyik IMF-tárgyalóküldöttre, na és innen kezdődnek a vijjogó bajok.

Innentől a dolgok logikáját a vállalati érdek, a katonai érdek, az esendő emberi rosszindulat diktálja a kétségbeejtő végkifejlet felé: azért sem mesélem el, aki még nem látta, nézze meg a filmet, érdemes.

Egyáltalán nem mellesleg, a film producereként a Gyűrűk Ura rendezőjeként megismert Peter Jackson tündököl, hát, ezúttal sem csalódtunk benne.

Kis pénzből készült, ál-dokumentumfilm hatását keltő munka, s ha kicsit félrenézünk a rákszerű lények külsejét illetően, akkor rájövünk az egyszerű igazságra: ez a film nagyszerű parabolája a kelet-európai cigánykérdésnek.

Bizony, bizony.

Book of Eli

Sok minden hiányzik az életemből, de a vallásos sci-fi aligha. Erősen biblikus akcófilm még kevésbé, bár ez külön-külön mind kedves és fontos részei egy normális ember életének.

Na de így együtt...

A Book of Eli maradéktalanul pótolta azt, ami nem hiányzott, egy percig sem. Ha egyszer összefognának a Könyv (vagyis az Ószövetség) népei, a keresztények, muszlimok és zsidók, és azt mondanák, na most megmutatjuk, lehet csinálni akciódús sci-fit a tanítás szellemében, na, akkor valószínűleg a Book of Eli születne ebből. Hogy ez most véletlenül sikerült-e, nem tudom. Azt tudom, hogy, korrekt, biblikus, az adventistától a haszid zsidóig, és a katolikustól a szunnitáig aligha kap benne kivetnivalót a jóember néző: de hogy mint film, sz.r, az egyszer olyan biztos, mint a sokat hangoztatott világvége.

Apokaliptikus film, azaz hogy arról szól, amit szeretünk úgy tíz éve a sci-fikben: vége van a világnak, marad néhány falka ember itt-ott, egymásnak esnek, kevés a kaja, a víz, a tartalék, és egyáltalán, nincsenek törvények, aki bírja, marja.

Ebben a filmben is egy szimpatikus néger úriember (Denzel Washington) a főszereplő, úgy látszik, ez is trend, merthogy az utóbbi idők ezirányú hollywoodi produkcióiban mindig egy né... bocsánat, afroamerikai a főszereplő, pedig ez aligha releváns. De politikailag trendi.

A film negatív főszereplője, a mindenkor elegánsan extravagáns görény, Gary Oldman. Régi kedvencem. Rajta most sem múlt a film, szépen játssza a jószándékkal kikövezett úton törekvő bűnöst. De ez távolról sem elég.

Bő másfél órán keresztül végigharcolja magát, hullahegyeken keresztül egy szelíd fekete gyilkos a filmen, közben a hátizsákjában menekíti a világon fellelhető utolsó Bibliát, ebből majdnem lett nagy katarzis a végén, de aztán mégsem. Mert alapszabály, hogy a néző hülye, de nem annyira, hogy elhiggye, pár csepp vízért ölnek egy olyan világban, ahol, mint kiderül, békésen hullámoznak az óceánok, és benzin is akad annak, aki arra érdemes.

Külön sértés, hogy a végén a haldokló főhős csak úgy féllvállról lediktálja kívülről a teljes Bibliát, miközben egész film alatt walkmant hallgat, miért a jó keresztanyukájáért nem tudta szalagra olvasni előtte, érthetetlen.

Szóval ismét egy jó kis hibrid, egyszer meg lehet nézni. De tényleg csak egyszer.

Farscape (Csillagközi Szökevények)

Elég sokáig halogattam, hogy erről egyáltalán írjak-e: pedig kedvenc sorozatom. Lehet, intellektuális szempontból nem jobb, mint „A palota ékköve” (-dehogynem!!!-), de akkor is.

A Csillagközi Szökevények minden bizonnyal egyike a legjobb, és legérzékenyebb sci-fi sorozatoknak. Nem figyel különösebben a földi megfelelési kényszereknek (miért játszanának különféle színű és vallású emberek a filmben, ha amúgy is földönkívűliek?!), kellőképpen elvetemült, és nem utolsósorban kurva jó humorérzék jellemzi a sorozatot.

A pénzt nem sajnálták hozzá, ez látszik, és most az vesse rám az első és utolsó követ, aki szerint érdemesebb lett volna Malawinak adni ezt a pénzt. Rendkívűl igényes technikai és animációs megoldások teszik ezt a sci-fit valódi sci-fivé, na meg nyilván, a szereposztás. Meg a rendező. Meg még mittudoménmi, amihez nem értek.

A történet: belefér a sorozat reklámklippjébe.

Crichton nevezetű földi űrhajóst elnyel egy féreglyuk, sok-sok vérfagyasztó idegen életforma között talál magára, közben üldözni kezdi egy hihetetlen nagy szuperhatalom, amihez képest a Föld csak borsószem. Haza nem találhat, ha igen, akkor sem merne. A hajó, amin laknak, még élőlény is ráadásul, aztán van még szerelem, ármány, gyilkosság ezerrel, akció, minden, amit ember kitalálhat, hogy az egész túlságosan is emberi, az legyen a mi bajunk, nekem még a polip is legyen emberszabású, ebben egyetértek a forgatókönyvíróval.

Nem lenne a Földön született film, ha ne lenne erős társadalmi paródia a filmben, gondolom, láttán minden republikánus és demokrata lerágta a tíz körmét, szinte mintha Európára tervezték volna ezt a filmet, pedig nem. Csak majdnem-normális emberekre, és így sikere is volt, és van.

Van egy csudálatos szerelem a filmben, a főhős Crichton és az erősen rokon harcos-faj szülötte Aeryn Sun között: két remek emberpéldány, szinte élőben is kedvem lenne megnézni a nászukat. Ez a filmben sem sikerül, majdnem plátói a szerelem, egyébiránt is üldözi őket mindenki, akiknek amúgy nem sok okuk van erre, de hát sci-fi.

Jók a mellékkarakterek is a filmben, a par-excellence harcos, (D’Argo), az intergalaktikus papnő(Pa’u Zotoh Zhaan), az intergalaktikus kurva (Chiana), az intergalaktikus haspók császár (XVI. Rygel), az inter…izé ősellenség (Scorpius), és még sok más. Vizuálisan szép, néha undorító, néha elálmélkodunk rajta, minden benne van, ami egy vérbeli sci-fihez kell.

És még egyszer érdemes kiemelni a sorozat humorát, néha önmagára visszacsatol, néha aktuálpolitikára, még Bugs Bunnyt sem kíméli időnként, pedig az tényleg ikon Amerikában.

És a fene egye meg, van valami kellemetlen valóságíze az egésznek. Őszintén remélem, Crichton sosem ér vissza a Moya nevű intelligens hajón a Földre, én nézni szeretem őket, nem megismerni.

Csillagkapu (Stargate)

Minden valamit magára is adó, gondolkodó ember jókat szokott szórakozni a sorozat-függő tévénézőkön. Aztán többnyire, a harmadik sör után, ha eljut odáig a társaság, kiderül, hogy igazából mindenkinek van valami kedvenc sorozata, vagy akár több is.
Hát, szemérmesen bevallom, nekem is van. Nem is egy. De most, megvigasztalom olvasóimat, csak egyről fogok írni, bár azt nem ígérem, hogy a többiekről is, a későbbiekben, nem.
Sci-fi rajongóként például nem tudok jóllakni a Csillagkapu-val (erről lesz most bővebben szó), de ugyanígy zabálom a "Csillagközi Szökevények"-et (Farscape). A filmtörténet egyik legnagyobb remekének tartom (az eddig két évadot megért) Rómát, és igen, szemlesütve, de el kell mondanom, "Seinfeldet" is önfeledten vihorászva szoktam nézni. A többi egyelőre nem érintett meg, remélem, nem is fog, azért ha egyszer "Bűvöletet" kezdek nézni, tényleg lőjön már le valami irgalmas vadász.

A Stargate (Csillagkapu), viszont, komolyan azt hiszem, zseniális alkotás. Különösen az első két évad, most csak ezt tárgyalom. Minden epizód külön kultúrtörténeti utazás, a kitűnő alapötlet lehetővé teszi, hogy a gonosz és elvetemült goauld-ok elleni harc új és új bolygókra sodorja hőseinket, akik éppen a mínoszi, etruszk, görög, viking, nomád, és sokféle más kultúra örököseiként engednek betekintést, nem is annyira dilettáns tálalásban. Különösebben nem terhelnek le technikai megoldásokkal, - minek is az egy sci-fiben? - ugyanakkor logikailag teljesen elfogadható az alapötlet, Asimov vagy Lem is elismerően biccentene rá.

Azt mondjuk, abszolúte nem értettem meg soha, miért tudnak mindig és mindenkor kitűnően kommunikálni ezerféle bolygó lakosaival angolul, ami már csak azért is feltűnő, mivel ha rajtam múlna, rögvest kerékbe töretném a sorozat magyar szinkronrendezőjét: tökéletesen élvezhetetlen. Ha valaki jót akar, eredeti szöveggel és felirattal nézze. Jómagam román felirattal, mea culpa.

Persze, a lóláb itt is kilóg, de egészen egészségesen, a film megpróbál végsőkig polkorrekt lenni, a "törzscsapatban" ott van ugye O'Neill ezredes, a fehér, angolszász katonatípus, Carter őrnagy, a nő, Daniel Jackson, a humánus liberális tudós, és T'ealc, aki szegény, néger, igaz, hogy ugyanakkor földönkívűli. (A későbbi évadokban, az Atlantisz-ban aztán már nemzetekre is kezdik lebontani, horribile dictu, zsidót, izraelit még ott sem láttam, ezért még alighanem lesz nemulass.)
A történet viszont majdnem mindig nagyon jó, remek drámai érzékkel dolgoznak a forgatókönyvírók, kitűnő mellékszereplők vannak benne, az ősellenség goauldok pedig annyira szimpatikusan gonoszak, hogy az már imádnivaló. A későbbi évadok ellenségei már kevésbé eltaláltak, de azért élvezhetők, nagyon is. Rengeteg kellemes leitmotívum van a sorozatban, anélkül, hogy unalmassá válna, nem utolsó erénye pedig, hogy ha csak egy részt lát belőle valaki, akkor is élvezhető, nem érződik a csonkolás, a kontextus nélkül is emészthető, nézhető.

És még hosszan folytathatnám a sorozat ismertetését, méltatását, de... a helyzet az, hét perc múlva kezdődik az AXN Sci-fi-n a IV. évad 19-edik része. Látni akarom...

Johnny Mnemonic

Van egy film, amit úgy reklámoznak: "Ehhez képest a Mátrix gyermekjáték". Ez az Existenz. Nagy kedvenc, de most nem erről lesz szó: erről majd később. Lesz.

Most a Johnny Mnemonic-ról pár keresetlen szó. Csak úgy előljáróban, aki nem látta: ez az a film, amiről a Wachowski-fivérek a Mátrix alapötletét koppintották. Na meg persze Descartes-től, Cusanus bíborostól, a manicheistáktól és úgy egyáltalán: de ezzel az égvilágán semmi baj, Tarantinóval magam is egyetértek: ötletet lopni nem bűn, ha jobbat csinálok belőle.

Hát a Johnny Mnemonic: tömör gyönyör. Magam sem értem, de pár évvel ezelőtt, amíg a mozikban ment, meg sem néztem: nyilván, nem volt meg a megfelelő marketingje. Aztán egyszer csak találkoztam vele: hát minden sci-fi rajongónak döbbenet, orgazmus, kényeztetés a felsőfokon.

Ami egy ilyen filmben kell, minden benne van. Kristálytiszta képek, gondosan megkomponált jelenetek, igen cseles cselekmény (milyen szép a magyar nyelv!), továbbgondolhatnék, filozófiai mélység. Nem vicc a filozófiai mélység: ma, a biometrikus útlevelek és digitális adathordozók korában ez már korántsem olyan tréfás, mint a film készítésekor tűnhetett a nézőknek. Mert a film készítői tudtak azért valamit, az tutti.

A film főszereplője, micsoda meglepetés, ez a Bejrútban született derék ember: Keanu Reeves. És jobb, mint a Mátrixban, pedig ez nem kevés szó. A szerepe majdnem ugyanaz, csak éppen emberibb, közelebb álló mai tudatállapotunkhoz: futár, akinek agya egy hatalmas memóriakártya. A többiért nézzétek meg a filmet.

Van benne szex, erőszak, poén, okos rendezői csavar, és nem utolsósorban egy kivert ösvény a műfaj elkövetkező filmjei felé.

Kötelező.