2010. január 16., szombat

Becstelen brigantik

Vannak filmek, amelyekről egyszerűen nem lehet - nemcsak nem szabad, de valamilyen erkölcsi gát, gentleman's agreement jegyében nem illik - rosszat írni vagy szólni.
Na ilyen Tarantinónak a legújabb, sokat várt, (- és a várt blöffökkel bővelkedő -) filmje, a Becstelen brigantik.

A magyar cím eleve nagyon rossz, az "Inglorious Basterds" helyes magyar megfelelője a Becstelen Bitangok lenne, a bastards szó magyart értők számára bitangot jelent, de ehhez nemcsak nyelvtanból kellene magyart tudni, na mindegy. (Ja persze, nem bastards, hanem basterds, kösz Csilla, a figyelmeztetésért.)

Illetve nem mindegy, a film maga is ilyen erkölcsi- és fogalomzavaros, szemrebbenés nélkül fon kétes értékű glóriát soha, semmilyen glóriát nem érdemlő embertípusok köré. És én, aki mindig azt mondtam, a művészetnek, a fantáziának semmi köze a valóságnak, ebben az esetben mégis azt mondom: na nem, azért nem hazudunk ennyire aljason a fiatal nemzedéknek arról, amit még apám megélt. Mert ez már nem művészet, ez az a fajta "történelem", amit pár év múlva tényként adnak el, és a tévékben nem sci-fi-, kaland-, horror-műfajban, hanem dokumentumfilmként fog futni. És senkit nem érdekel majd ez.

Majdnem belefutottam a csapdába. Bele fogok még futni. De maradjunk a filmnél. Ami egy közepes film lenne, jó színészekkel, bűnrossz forgatókönyvvel, zseni rendezővel: ha nem arról szólna, amiről.

(Mert ugye, az emberbe' belefagy a sz.r, ha zsidókról, nácikról, második világháborúról van szó, itt minden megengedett a győzteseknek, valamint a mindenkori hullarablóknak a csatatéren. Vae victis - ismerjük.)

Na de a film arról szól - és valóban erről szól - hogy tökös amerikai zsidógyerekek válogatott kegyetlenséggel gyilkolnak német (a filmben a német és a náci egyenértelmű, ajánlanám jogvédők figyelmébe) katonákat és főtiszteket, - a pozitív hősök persze, profik, ügyesek, fotogének, kegyetlenek, zsidók. Ahogyan ez a 21 század elején elfogadott mítosz.

Más kérdés, hogy teszem azt, a negyvenes évek elején vajon még létezett-e Dreyfus(!!!) nevű zsidó Franciaországban, és ha igen, hát ők ebben az időben, teljesen érthető módon még egy liba nyakát sem nagyon vagdosták, nemhogy a náci főtisztekét Franciaországban... na, ez nem számít. Ami számít, hogy született egy "kultuszfilm", a hajdani független filmes Tarantinótól, aki már készített egy bukott, és rendkívűl rossz filmet legutóbb (Grindhouse). Ha ez a menekülési útvonala, hát lelke rajta.

Ha már ilyen felhőtlenül és vidáman lehet sikeres és nagy filmként ünnepelni a nyilvánvaló történelmi hazugságpropagandát, hát kíváncsi lennék, milyen lenne egy hasonlóan hazug alkotás, ahol náci főember bújtat zsidókat.
Ja, van ilyen. Az is Oscart kapott, annak sincs több köze a valósághoz.

De lehetne könyvet is írni... most pedig csend. Még Nobel-díjat is adnának érte, pedig ha Sorstalanság címmel írnánk meg ezt a könyvet, csupán Jerzy Kosinski gyönyörű könyvét, a Festett madárt kellene rossz magyarságra fordítani németből. (A lengyel eredeti után - de hát ilyen is a könyv...).

Vissza a filmhez. Fenét vissza. Úgy rossz az egész, ahogyan van. Szép, szélesvásznú, jó színészekkel, ripacs alakításokkal, sok pénzzel. Hamis. Nem igaz és nem valódi. Mérgező. Ha behelyettesítenék a "németet" és a "zsidót" fantázianevekkel, akkor is rossz lenne. Csak úgy élvezhető, bizonyos réteg számára, mint kompenzációs film, hogy lám, "ilyenek is lehettek, lehettünk volna".

Hát, nem voltak. És ezt nem Tarantino mondja, hanem a történelem.

2010. január 3., vasárnap

Watchmen

Ha van film, amitől hidegrázásom van, az a "szuperhősök" kategória. Nekem már Supermantől is borsózott a hátam, Batmannel vallatni tudnának, a Pókembertől kiütéseket kapok, de még Dick Tracytől is húztam a szám.

Érthető módon tehát erős tartózkodással tettem be a lejátszóba Zack Snyder új(?) filmjét, a Watchment.
Már a film borítója borzasztóan rossz, a fülszöveg meg azt mondja, 1985-ben valaki szuperhősöket kezd gyilkolászni Amerikában, és ez szeget üt a kevesedő überürgék fejébe, tehát egyféle leszámolás veszi kezdetét. Érthető, gondoltam, de milyen szuper lehet az, aki szuperhősöket tesz el lába alól? (Szimpatikus, az alapvető, de azért bizarr.)

Hát, nagy meglepetésemre a film éppen erről szólt.

Másrészt meg egy igen jó film, ezt nagy szívfájdalommal el kell ismernem. Elképesztően igényes karakterek, jó vágások, a képminőség a manapság megszokott magasiskola. És a történet, hát, szívre tett kézzel mondom: jó. Pedig nem sokkal több, mint ami a fülszövegben van.

De kiváló történelemlecke is a nyolcvanas évek Amerikájáról, a kollektív elmebajról, az önnálló igazságosztásról, amibe manapság mi is kezdtünk egészen jól belejönni, és... na itt van a nagy ÉS...
...hát, ezt a filmet nem ajánlom érző szívű kozmopolitáknak, liberális elvű embereknek, senkinek, aki manapság trendi. Mindenki másnak igen.

A végső tanulságot nem lövöm le, de van valami köze ahhoz, hogy ha választani kell, tíz átlagembert, vagy egy ártatlan kisgyereket kell megmenteni, a válasz nem humánus, de magától értetődő. Vagy nem értetődik magától, de így humánusabb. Fogas kérdés, és tényleg világnézet kérdése.

Hosszú film, majd három óra. Valami közeli rokonság van a Sin City-vel, de ez csak javára válik. Néha kicsit szájbarágós, ez nem bántott, van, amikor nem gondolkodni akarok, hanem visszahallani a saját gondolataim.

Meg kell nézni. Nem változik tőle a világ, mégcsak híres film sem lesz, de azért benne van a legjobbak között.