Centurion

Sámson barátom hozta a filmet. DVD bekapcs, sör kézügyben, macska doromb, kinn a hangulatnak megfelelő, hideg és nedves britannus időjárás.

Sok jót hallottam azelőtt a filmről, sok jó embertől, lám, itt az élőképes példa, hogy sok jó ember sok jól tévedhet.

A Centurionban pedig szinte minden megvan, ami rendes férfiember szívének kedves, római legionáriusok, pikt barbárok, szemrevaló fehérnépek, és csatajelenetek dögivel, mindez igen szép tájakon forgatva, alig zavaró, hogy szinte egyfolytában esik az eső, és köd van, de nem kizárt, hogy tényleg ilyen az időjárás arrafelé.

Úgy az első húsz perc után azért kezdett gyanús lenni, hogy a cselekmény az istennek sem akar kibontakozni. Gyanúm helyes volt és megalapozott, semmiféle komoly cselekményre nem derült fény az elkövetkező hetven percben sem, ha csak cselekménynek nem nevezzük, hogy hét darab legionáriust hajkurásznak a piktek filmhosszat. Le is vadásszák őket nagyrészt (amikor éppen nem a piktek, akkor ők egymást), s mellesleg megtudhatjuk, hogy nem csak Mel Gibsonék és a skótok mázolták be az arcukat kékre a merészebb vállalkozások előtt, hanem pikt őseik is. Meglehetős rafinériával, teszem hozzá, a főszereplő hölgyemény harci sminkjét ugyanis Jean-Paul Gaultier is megirigyelhette volna.

Erről a női főszereplőről (Olga Kurylenko) még illik megjegyezni, hogy azon kívűl, hogy igazi vércica volt, aki mindenkit kinyuvasztott, más színészi erényt nem fedeztem fel benne, mint hogy körülbelül úgy nézett ki a fejéből, mint Franco Nero a Honfoglalásban. Őszintén megkönnyebbültem, amikor kiderült, a filmben ki van vágva a nyelve, így legalább megkímélte önmagát és a nézőket a verbális megerőltetésektől.

Ölni legalább ölnek a filmben, szorgalmasan, jómunkásember módjára, egy egész légiót és kisebb törzsre való piktet mészárolnak le. Aztán a rendezőnek eszébe jut, hogy valami szerelem is kéne, ezért gyorsan előrángatnak egy honos boszorkányt, aki megmagyarázhatatlan módon kollaboránsa lesz a rómaiaknak, s végül nagyot smacizik a centurióval.

Ami a filmezést, fényképezést illeti a filmben, ezért mégiscsak kijár egy jeles, bár azért azt is meg lehet unni, amikor minduntalan helikopterről filmezik a hegycsúcson rohangáló hősöket, ez még a Gyűrűk Urában igen jól bevált, de a kevesebb itt is több lett volna.

A film végén őszintén elméláztam, micsoda természetfölötti képességei lehetnek a forgatókönyvírónak, hogy ezt a nagy semmit ilyen szépen csomagolva el tudta adni, aztán kiderült, hogy a forgatókönyvíró és a rendező, Neil Marshall egy és ugyanaz. Hát így könnyű...

Egyszer azért meg lehet nézni a filmet. Aztán mégiscsak jobb elővenni újra a hasonló történetű Arthur királyt, vagy az Utolsó légiót.

Báthory (Erzsébet)

Van abban nem kevés báj, amikor az erdélyi magyar ember hátradől a román közszolgálati tévé előtt, és egy cseh filmet néz, ami azzal kezdődik mindjárt, hogy Nádasdy gróf csatára vezényli seregét:
- Istenért és Magyarországért!

A Báthory Erzsébet című filmet már régóta várom. Na nem olyan régóta, alig kétéves film, de annó óriási beharangozással készült, hogy na ez aztán igen, ez hollywoody költségvetés, és egyébként is. Sok jót nem vártam a csehektől, és erősen tartottam attól is, hogy ismét egy átlagos vámpírfilm készül jobbra érdemes ősanyánkról.

S minő kellemes csalódás. Az igen helyesen hosszan kibontott film szép történet egy későreneszánsz főúri hölgyről, aki rossz időben rossz helyen született. Nem a véreskezű grófnőről szól, nem a női Drakuláról, hanem az érzékeny, nem is enyhén idegbeteg, belterjes család főasszonyáról, akinek egy szintén belterjes, idegbeteg korban kellett megélnie kórságát.
Na, ez most kicsit költőire sikeredett, de ennyi a filmben is benne van.

Mielőtt bárki is, aki a filmet látta, vagy látja, szememre vetné, mennyire hiteles, vagy nem a film: közlöm, hogy igen, hiteles. Történelmileg is. Nem minden volt úgy, de lehetett volna. Persze, Caravaggio aligha volt Báthory Erzsébet szeretője. Persze, Nádasdy Ferenc nem özvegyként hagyta maga után, hanem elválasztották tőle. De Istennek hála, ez nem dokumentumfilm, hanem játékfilm, és annak az a javából: azt játssza, ami nem volt való, de igaz.
Aki ezt nem érti, az a filmet se nézze meg.

Azért mégiscsak többet ér egy átlagos történelemóránál, ha másért nem, azért, mert felkelti a kíváncsiságot. Thurzó nádor, a Batthányiak és Zrínyik felmenői, a Nádasdyak, Báthory Gábor... gyönyörű epizódszereplői ennek a filmnek, s a film aurája olyan Magyarországot vetít vissza, ami tényleg volt, de amelyre csak mi, magyarok nem merünk emlékezni.

Érdekes, a csehek igen. Lehet, azért, mert nem sok közük van már hozzá. Önmagában is értékelendő, hogy a filmben minden helységnév magyarul az, ami. Gyulafehérvár, Sárvár, Kassa, még Poszony is Pressburg: ahogy akkor volt. És belefér a filmbe a gyönyörű, középkori magyar muzsika, ahogy a jobbágyok időnkénti tót beszéde is. Mert ilyen volt.

Ahogyan rendkívűl igényesen van visszaadva a késő középkori pompa, a díszmagyaros viseletek, a várurak élete, az intrikák, a vér, a szexualitás, az olcsó és igényes halál: olyan, amilyennek emlékezünk rá. Már aki emlékezik, nyilván.

A filmre egyébként nem véletlenül költöttek sokmillió dollárt. Látszik rajta. Az egyetlen hiányérzetem a film után az maradt, hogy ez miért nem magyar produkció, de a következő reakció az volt, hogy akkor nyilván elszúrták volna. Így jó ez, ahogy van. A varkocsos fonatú "cseh" Báthory Gáborral, a "cseh" Nádasdy Ferenccel, a "cseh" várúrnővel, a "cseh" magyar történelmi vízióval - és nem utolsósorban egy szép filmélménnyel, amivel gazdagabbak vagyunk.

A filmnek meg van még egy rejtett aduja. Hogy hozzánk szól. Hogy ismét ilyen korban élünk, amit a film mutat, "ártatlan" szépséggel. Új barbárság, új reneszánsz, új nyugati intrikák új vesztesekkel. Rosszkor rossz helyen. És ennek megvan a maga szépsége.