Most nem tudom, hogy ha én angol lennék, mennyire idegesítene, ha egyik legendás (h)ősöm, Lancelot, egy jurta mellől keveredne a Kerekasztal mellé.De nem vagyok angol, nem mintha néha ne bánnám ezt, de ilyenkor is inkább ír vagyok.
Arthur királyról, azt hiszem, kicsimillió filmet csináltak. Jobbat, rosszabbat, inkább rosszabbakat. Aztán végül érkezik Antoine Fuqua, és csinál egy olyan filmet az angol őstörténelemről, ami után mi, magyarok, megnyaljuk a tíz ujjunk.
Mert végre itt van egy olyan színrevitel, ami ad látványra, cselekményre, történelmi hitelre, filmre. Nem egy Honfoglalás-szerű szörnyűség negyven statisztával, hanem egy igazi eposz. És igaz is, nem mellékesen. És mintha nekünk csinálta volna.
És innen már nem is igazán a filmről, mint filmről beszélek. Hanem arról arról az "újhullámos" angol történelemkoncepcióról, miszerint őseik, a Kerekasztal lovagjai szarmata lovasok voltak.
Szarmaták: a mi szempontunkból: a hunok egyik melléktörzse. Többek között.
És mit Isten: az Artúr királyban ez van. Rendes magyar (-mit magyar? székely!) emberek, jurtákkal, reflexíjakkal, ideges természettel, honvággyal, sólymokkal, Bors vitézzel (vessétek össze Anonymussal!!!), ésatöbbi... Gyönyörű.
Az angol történelem, ahogy kinéz(ett), amúgy is furcsa. Kezdetben voltak valakik, fene tudja, kik. Aztán a kelták. Aztán a rómaiak és az általuk (Hadrianus) betelepített (szarmata) légiók. Majd jöttek a szászok. Aztán a normannok.
És végül maradt Mr. Bean és Tony Blair.
Nem is olyan vicces. Viszont az Artúr király ismét az a film, amit a magunkfajtának meg kell, és kötelező megnéznie. A befagyott tón zajló csatát, amihez kutya legyen az a székely ember, aki nem ismeri fel a Szent-Anna-tót. A szabadon engedett turulmadárt. A sárkányfejes, urambocsáss' "dák" zászlókat...
És nem utolsósorban: mert szép ez a film. Mert arról szól, amiért azok vagyunk, akik. Lojalitásról, barátságról, hitről, vérről.
És mindez: gyönyörűen.
