Ran

Végre ez is megtörtént velem: annyi rettenetes alkotás után (- mondtam, mindenevő vagyok filmben, a legnagyobb szörnyűséget is hajlandó vagyok tesztelni -), a minap kezembe akadt egy film, amit egészen pontosan 999 Ft.-ért vásároltam egy pesti benzinkútnál, s amelyből évekkel ezelőtt láttam néhány részletet: azóta is kerestem a filmet.
Na de nem ez a történés lényege. Hanem az, hogy betettem ezt a filmet a lejátszóba, aztán bő egy óra múlva megállítottam, és lefeküdtem aludni, vagy ezzel álmodni: ugyanis ez a film annyira szép, hogy úgy éreztem, lehetetlen egyetlen szuszra befogadni. Kénytelen voltam két részben nézni meg.
Akira Kurosawa talán legjobb filmjéről van szó: Ran. Magyar címe is jó: Káosz. Kurosawa egyéb filmjeire is visszatérek még itt, vitathatatlanul a titánok egyike, s mivel nem nyugati rendező, "művészfilm-rendezői" minősége dacára: élvezhető, tanulságos, gyönyörű képi balladái vannak, amelyek "vitézségről formát, emberségről példát" mutatnak a nézőnek.
Erről a filmről azt szokta mindenki mondani: a japán Lear király-adaptáció. Na igen, hogyne. Ha "csak" ennyi lenne.
A Lear király amúgy egy közös eurázsiai mese, a király három lányával, vagy fiával, amely többek között egyik legszebb magyar népmesénk is, szóval nem kell azonnal Shakespearig rohanni, megvan nekünk a sajátunk.
Ez a film - vessen rám nyugodtan követ, aki úgy gondolja, mindenben ezt akarom látni - már megint tele van szép, magyaros motívumokkal. A címerektől a színekig, a példabeszédektől a családmodellig (itt is a legkisebb királyfi a JÓ), az egész hangulat olyan mélységben otthonos, amit utoljára akkor érezhettünk, amikor még az ainókkal, a japán őslakosokkal házasodgattak távoli őseink.
És levetve a nemzeti inget, maradva a művészeti zakónál: hát igen, Kurosawa megmutatta, hogyan lehet valami egyetemes, úgy hogy egyedi. Mert valóban ugyanaz a valóságban a sógun összeomlása és lelki rémei, mint a brit király lelkiismeretfurdalása. Az árulás mindenhol árulás, a lojalitás mindenhol lojalitás, a hit hit, és a szépség szépség. Minden hatalmi harcban van tragédia, aljasság, nemesség, női befolyás, hiúság... Mindenikben. Még a maiakban is.
Az egészen hab a tortán a japán filmekben megszokott, de itt kivételesen tökélyre fejlesztett képi világ, a jól megkomponált vizuális orgazmusok, a kínosan aprólékos műgond... Három óra gyönyör ez a film.
Egyetlen dolog zavart benne, lovasemberként. A filmben kivétel nélkül, mindig jobb oldalról szállnak lóra. Márpedig ez az első lecke, amit lovaglónak tanítanak: a lóra mindig bal oldalról ülünk fel. (Mármint a ló bal oldaláról).
Bár, erősen hajlok rá: meglehet, ezek a japánok tényleg így lovagolnak. Ezektől ez is kitellik.