Black Death

Nemrégiben arról értekeztem itt, a Book of Eli kapcsán, hogy Isten is őrizzen meg a dogmatikus, vallásos töltetű akciófilmektől - és lőn, utolért a bosszú, mert most meg azt mondom, ott egye a fene, ilyen is van, hogy jó.

A Black Death viszonylag - mit viszonylag? Ténylegesen! - új film, alig sikerült tűrhető minőségben lelopni a netről. Nagy kedvencem, Sean Bean benne a főszereplő, aki a Gyűrűk Urában beleszeretett Boromirba, az esendő harcosba, az most sem fog csalódni.

Tényleg, úgy tűnik, Sean Bean szépen beskatulyázta magát ebbe a kitagadott lovag szerepbe, aki jó is, meg nem is, lojális is, meg nem is, aztán szörnyű véget ér, és ez igen jól áll neki.

A Black Death, azon kívűl, hogy egy egészséges, kosztümös történelmi film, amit jólesik havazó délutánban végignézni, még el is gondolkoztat. Én a magam részéről most sem tudom eldönteni, annak volt-e igaza a filmben, aki a kereszténység ellen fordul, vagy annak, aki halomra gyilkol ennek nevében: de sosem volt ez egyszerű kérdés.

Elég elképzelni a film alaphangulatához, milyen világ lehetett az ezerháromszázas évek derekán valahol nyugat-európában, amikor legtöbb helyen három emberből kettőt elvitt a pestis, ami rendkívűl ocsmány, kellemetlen halál. Ha ez most történne meg, ma is elgondolkodnánk rajta, hogy patkány, és bolha, és orvostudomány ide-oda, ilyen mértékű kataklizmában nincs-e valami isteni szándékosság?

Lehet, hogy van is, volt is, a film is ezen töpreng, - és a film szereplői is, akik kivétel nélkül mind tévednek, az is, aki azt hiszi, igen, Isten büntetése mindez, de az is, aki nem. Egyedül annak van igaza, aki lojális marad hitéhez, bármi is legyen az: - és ez azért ismerős harcosi alapállás, mindegy, hogy a film végén felnégyelik, kibelezik, kivégzik, de akkor is.

A történet helyszíne nem ismeretes, talán Németalföld, talán Anglia, egy bizonyos, hogy nem Franciaország, mert a franciákat rettenetesen szidják benne. Hogy nem Magyarország, ezt onnan is sejthetjük, hogy abban az időben nálunkfelé nem volt pestisjárvány, aki nekem kommentben megírja, miért nem, annak van egy üveg villányi bora. (Vigyázat, tudom a választ! :-))

Hirtelenjében nem is tudom, mihez hasonlítsam a filmet, ha hasonlítani kellene. Van benne valami A Rózsa nevéből, de csak halványan, és ez a film talán jobb is annál. Erősen jó, karakteres színészek vonulnak végig a másfél órán, hihető a történet, helyenként erősen misztikus is, a halálból nem csinálnak nagy ügyet: egyszóval középkori történet a javából, hamis nosztalgia nélkül.

Részemről csillagos tízes.

Trailer:

Valhalla Rising

Vér, mocsok, sár, iszap, köd, kard, vér, szakáll, pogányság, kereszt, hajók, víz, köd, vér, vikingek, erőszak, csend, sár, vér, tetoválások, csend, gondolkodás.

Nagyjából erről szól ez a film, semmi más nincs benne. Nem mintha, ez nem lenne elég.

Megnéztem, és most sem tudom eldönteni, életem egyik legjobb filmjét láttam, vagy valami egészen elvetemült blöfföt, de ez ejsze' nem is fontos.

A film valamiféle izlandi-skót koprodukció, most nem veszem a fáradtságot utánanézni. Mert ez nem lényeges. Lényeges az, hogy valahogy sikerült egy olyan filmet csinálni, amiben talán tizenöt ember, ha játszik - na jó, ez túlzás, inkább csak szerepel -, amelyben összevissza talán tizenöt mondatot beszélnek, amelyben egyetlen nő sem játszik(!), és amely mégis kerek, elgondolkodtató egész az ember, illetve a harcos mibenlétéről.

Adott egy rabszolga (valószínűleg hadifogoly), akit komor, szakállas, szótlan vikingek verekedtetnek pénzért egymás hasonszőrű foglyaival. Illető megszabadul, mindenkit megöl, csatlakozik egy szabadcsapathoz, elindulnak a Szentföldre. Aztán eltévednek a hajóval, ami iránytű nélkül nem is csoda, aztán megérkeznek valahová, ami nincs megnevezve, de egészen biztosan Amerika lehet, de legalábbis Grönland.

Heppiend nincs.

Az egész valahogy Ingmar Bergman stílusában, és ezt nem elrettentésképpen mondom, mert tényleg szép.

Ráaadásul hozzám hasonlóan történelmi megszállottságban élő embereknek nyilvánvaló, hogy ez megint a hajdani izlandi sagák által emlegetett Türkernek (azaz Magyarnak) a története, aki Vörös Leif fia Eriket vitte el Grönlandig (más szóval Vinlandig), de ez megint egy másik történet.

A film maga, jó vagy rossz, de emlékezetes, és attól tartok, még legalább háromszor megnézem, amíg eldöntöm, melyik a kettő közül, és ez önmagában nagy bók egy alkotásnak.

Tél van, havazik, csend, ideális alkalom beszerezni, megnézni.

A többi: vér, mocsok, sár, iszap, köd, kard, vér, szakáll, pogányság, kereszt, hajók, víz, köd, vér, vikingek, erőszak, csend, sár, vér, tetoválások, csend, gondolkodás.

Machete

Enyhe vonakodással tettem be a Machetét, (így a román nemzeti ünnep semmittevése alkalmából) a lejátszóba - az utóbbi időben olvasott recenziók többnyire vagy lebeszélték róla, vagy úgy dicsérték, hogy attól még rosszabb véleményem lett.

Pedig Robert(o) Rodriguez valahonnan ott van a kedvelt rendezőim listáján, szeretem az igénytelen sztorikat igen igényesen megcsináló filmjeit, kedvelem a túlzott mennyiségben szétlocsolt vért is, ami pedig a szereposztást illeti, lelkünk mélyén egészen biztosan rokonok vagyunk.
A Machete szereposztása végképpen több mint parádés. Minden idők legszimpatikusabban legrusnyább embere, Danny Trejo kapta a főszerepet: testhezálló is volt, akár a szűk mexikói bőrnadrág. Mellette pedig Robert De Niro, Jessica Alba, Michelle Rodriguez, Steven Seagal, Don Johnson, és még vagy kéttucatnyi, akció- és horrorfilmekből jól ismert nehézfiú vérzett el a film során.

Hogy vérben nem volt hiány, az akkora közhely lenne, hogy ettől megkímélem a olvasót, néha még Rodríguez elvetemült agyának ismeretében is meglepődtem, mi mindennel lehet gyilkolni egy ilyen nagy költségvetésű latinó-akciófilmben. Például tűsarkú cipővel és hőmérővel, ami, valljuk be, többnyire nem jut eszünkbe. (A Machetében használt klasszikus fegyverarzenál pedig feltétlenül elég lenne egy kisebb, lokális világháborúhoz.)

A filmben még Antal Nimród, (a "mi Nimródunk", a Kontroll rendezője) is szerepel egy-két epizódnyit, igen haloványan és hiteltelenül, bónuszként egy magyar mondatot is kap a filmben, aminek sok értelme nem volt, de még kevés se. Nyilvánvaló baráti gesztus volt ez Rodrígueztől, na persze, nem a nézők, hanem Nimród felé.

Vissza a film cselekményére: nagydarab mexikói gonosz mexikóiakkal harcol, aztán gonosz amerikaiakkal, aztán mindkettővel. Közben sok dögös nő, sok rosszarcú rosszfiú, kiváló helyzetpoének helyenként, a végén meg egy klasszikus heppiend, ahol minden gonosz elnyeri méltó büntetését, és minden harmadik jó a jutalmát.

Mindezt, tévedés ne essék, maximálisan fogyaszthatóan, élvezetesen, a magam részéről kitűen végigszórakoztam mind a körülbelül 100 percet. Rodríguez további becsületére legyen mondva, hogy sikerült még egy kis társadalmi feszültséget, tanulságfélét is becsempészni a filmbe, a mexikói bevándorlók és a hajdani bevándorló jenkikből telektulajdonossá váltak között. A kölcsönös leszámolás alatt azonban végig tacót eszik minden, ez külön realista bájat ad a helyzetnek.

(Itteni fülnek nehéz meg nem hallani az egyetlen komolyabb politikai tanulságot a filmben, amit egy mexikói szögez le: mi nem átléptük a határt, a határ lépett át minket. Ismerős, nem?)

Végezetül nem tudom kihagyni: az utóbbi időben több helyen olvastam - igen megbecsült kollégáktól és barátoktól is -, miszerint a Machete egy rasszista film, amelyben a fehéreket gyilkolják halomra az illegális bevándorlók.
Erre most engedtessék meg jót mosolyognom, lazítsatok már, barátaim, a Machete egy jó film, és a ne lássuk már bele minden szelet tortába a vélt csöppnyi sz.rt. Nincs ott benne.
Jó étvágyat, és kész.