2010. február 24., szerda

Zéta (The invisible man)

Mindig is erre vágytam. Egy valódi, szélesvásznú, epikus produkcióra, ami végre hozzánk és rólunk szól, dadogás, pátosz és provincializmus nélkül.

Valószínű, a skótok, maják, vikingek után már csak idő kérdése volt, Mel Gibson mikor fedezi fel magának az eurázsiai hőskölteményt, Attilát, és a hun birodalmat. Nos, megtörtént. Az enyhén szólva is hét pecsét alatt forgatott, még hollywoodi mércével mérve is impozáns költségvetésű film olyan időutazásra visz bennünket, amit utoljára akkor éreztünk, amikor kamaszkorunkban elolvastuk Gárdonyi Géza Láthatatlan emberét.

Nem véletlen, hiszen a forgatókönyv alapja Gárdonyinak ez a munkája. Igaz, kissé hozzányúltak, befogadhatóbbá tették a tengerentúli nézők számára is a cselekményt, a történet érzelmességét a látvány irányába tolták el, ami nem is baj. Külön erény azonban, hogy a rengeteg hatalmi játszmát, cselszövést, harcjelenetet és egy szuper-birodalom születését mégis külön keretbe fogja Zéta reménytelen, plátói szerelme. Emőke szerepét Sophie Marceau-re osztani telitalálat volt, hasonlóan jó szerepben csak a Rettenthetetlenben láttuk - úgy tűnik rászabták a boldogtalan úrnői szerepet.

Ha létezik "telitalálatabb", úgy minden bizonnyal ez Attila alakítása volt: első látásra meglepődünk Armand Assanten, - de hát Istenem, minden bizonnyal a korabeli követek is ugyanúgy meglepődtek egy szerény, alacsony, izmos ember láttán. Éppen ettől hiteles, emberi, ugyanakkor érezhető karizmát áraszt magából, ahogyan az a királyok királyához illik. S bár a film főszereplője Zéta, az esendő ember (Orlando Bloom), az egész film felett ott tornyosul, anélkül, hogy nyomasztó lenne, Attila monumentális alakja.

A film magyar vonatkozását mellesleg nem hangsúlyozzák ki, egyetlen igen szuggesztív magyaros motívum a Howard Shore által jegyzett, gyönyörű, sok esetben ismerős pentaton muzsika. Számunkra meglepő módon sokkal erősebb a film internacionalizmusa, a szerelmi história mellett az egységes világ, a római birodalom helyét betölteni és kiterjeszteni szándékozó soknemzetiségű birodalom megteremtése a mű vezérfonala. Görögök, germánok, latinok, szerecsenek, gyakorlatilag mindenféle nép-archetípus megtalálható a filmben: a hunokat mindenki magáénak érezheti kicsit.

A film kategorikusan leggrandiózusabb jelenete a hun (segéd)csapatok felvonulása a catalaunumi csata előtt, vélhetően történészek hada dolgozhatott a korhű jelmezeken, a statiszták reggeli tojásrántotta-fogyasztásába pedig bele sem merek gondolni, ekkora sereggel kisebb kelet-európai országokat ma is el lehetne foglalni.

A filmben nincsen happyend, egy szerelem, egy korszak, egy birodalom és egy kiválasztott ember vége: semmi nem marad utána, csak a vérvörös naplemente ("a szép napok nyugaton buktak alá"), na meg a boldog nyugalom a nézőben, hogy ezt is megértük, végre, A film.

A film, amelynek egyetlen aprócska hibája van: hogy nem létezik. Pedig mekkora igény lenne rá...

2010. február 12., péntek

Masters of Horror - Imprint

Hát, ez egy ilyen időszak. Ismét kifogtam egy horrorfilmet, na de ezúttal rendesen. Úgy kell nekem, illetve: "kellett nekem rókatojás", ahogyan nagyanyám mondogatta, ha éppen kárörvendett szegény.

Tényleg, a rókatojásnak nem tudom magyar népmesei vonatkozását, ha valaki igen, szóljon róla. A rókajelenség inkább a japán legendakör, néphit része, és ezzel eleget is tettem a vargabetűs felvezetőnek: igen, ismét japán filmről van szó.

Az Imprint eleve tévéfilmnek készült, a Masters of Horror-sorozat részeként. Rendezője nem más, mint az a Takashi Miike, aki az itt korábban legyalázott Sukiyaki Western Django-t is rendezte, és akinek termékenysége a jelek szerint szinte korlátlan, hiszen szűk húsz év alatt képes volt 81 filmet rendezni. És nem kapkodta el, legalábbis a látottak alapján, a sietség és a zsúfolt munkafüzet nem ment a hajmeresztés, az elvetemültség és igényes őrület rovására.

Az Imprint egyébiránt igen csalóka módon "Az elveszített szerelem" néven is futkos a képernyőkön, nehogymár valaki brazil szappanoperában reménykedve belenézzen, mert úgy jár vele, mint Lót felesége, és ez még a jobbik eset. Ilyeneket fog látni benne, és ez még csak a megtévesztő, szelíd előjáték.

A film története távolról sem nevezhető bonyolultnak, nem állít intellektuális kihívás elé, nagyjából arról szól, hogy egy amerikai ürge - akit a rendkívül szimpatikus, több filmből ismert Billy Drago játszik - betéved egy múlt század eleji japán bordélyházba, és ott kap egy groteszk csúnyaságában már szinte szép hölgyet, aki elmeséli neki az életét. Érintőlegesen kiderül, a turista hajdani szerelmét keresi, akit naná, hogy ebben a kupiban tettek el láb alól. És elmesélik, és megmutatják, hogy hogyan, és ettől őrizzen meg a Fennvaló mindenkit, mert őszintén állítom, ha az ember nem egy beteges hajlamú, japán szociopata, akkor ebben nem sok örömet talál, ellenben bevásárol néhány rémálmot csak úgy a tudat alatt.

Komolyan mondom, a film után a macska véletlenül a lábamhoz ért, és majdnem felsikoltottam. Reggel pedig, amíg idilli hóesésben bandukoltam a szerkesztőségbe, időnként fel-felszisszentem, ha eszembe jutott a film egy-két jelenete.

Nem mentség, hogy olyan szépen fényképezték a filmet, hogy az már költészet - igaz, olyanszerűen, mint Apollinairnek a Tizenegyezer vesszője.

Erősen remélem, senki nem esik abba a hibába mint én, ilyen, igényesen megcsinált borzalmasságot egyszerűen nem szabad megnézni. Nem szabad, és kész.

És ha valaki mégis meg akarja, hát tessék. Mosom kezeimet, itt van. Katt.

2010. február 11., csütörtök

Motel 2.

Habkönnyű horror. Ilyeneket szeretek nézni, bár manapság egyre ritkábban találhatni, úgy kiveszett a mai filmes műfajból, mint a zenéből a rhytm and blues.

A habkönnyűt semmiképpen nem a gyilkolászási hajlamra, erőszakra kell érteni, arról szó sincs, az van benne, hál'Istennek, - nem, mindössze csak attól könnyű, hogy az alkotás nem akar mindenféle súlyos erkölcsi, világmegváltó, filozófiai mélységben kóvályogtatni, egyszerűen egy könnyen emészthető borzongatás, ami nehéz, zsíros vacsora után kifejezetten jólesik.

A cím egy kicsit zavarba hozott, életemben nem hallottam Motel 1-es filmről (eredetileg: Hostel), na de ez nem zavart, amúgyis televízión kaptam el véletlenszerűen, mondom magamnak, hülye nem vagyok, ha éjjel kettő van, és horrorfilm, csak megnézem.

Nem bántam meg. Mindjárt az elején közölte velem a film, hogy "Quentin Tarantino bemutatja", amiből nyilvánvaló lett, semmi köze Tarantinóhoz, de aki ilyen vidáman ékeskedik más tollával, attól egyéb aljasság is kitelik, és ez ebben a műfajban hasznos, jó, ígéretes.

Külön vidámság, hogy a film, bár iskolapéldája az amerikai road-movie filmeknek, nem a 66-os úton zajlik, és nem redneckek hóhérolják halomra a kissé fehérmájú tinédzser lányokat, hanem a cselekmény Szlovákiában történik, bizony.
Ficót és Slotát ugyan nem láttam a filmben, nyelvtörvényről sem esett szó, de hogy valamelyes helyismerettel mégis rendelkezett a rendező, bizonyítja, hogy a filmben rendre visszatér egy cigánygyerekekből álló falka, akik mindent elkövetnek, hogy az ember fia-lánya megutálhassa közép-kelet-európát, és ez brilliánsan sikerül is nekük, akár a valóságban.

A műfajon belül (is) elvetemültségét jelzi a filmnek, hogy azért gyereket ölni még horrofilmben is tabu, na, ez itt szemrebbenés nélkül megtörténik, agyonlövik benne az említett falka egyik tagját, ennek a cselekmény szempontjából semmiféle jelentősége nincs, szemlátomást örömből történt, bravó.

Aztán még lehet gyönyöű magyar népdalokat hallgatni a filmben - szlovák nyelven! - na, ez övön aluli volt, de hát mondom: horrorfilmről van szó.

És volt öt perc a filmben, ami iróniát, cinizmust félretéve: gyönyörű, antologikus, hihetetlenül szépre sikerült, - de azt már nem árulom el, mi volt az: tessék megnézni a filmet.
És nemcsak ezért. Csak úgy, lazításból. Nem bánják meg.