2010. december 27., hétfő

Black Death

Nemrégiben arról értekeztem itt, a Book of Eli kapcsán, hogy Isten is őrizzen meg a dogmatikus, vallásos töltetű akciófilmektől - és lőn, utolért a bosszú, mert most meg azt mondom, ott egye a fene, ilyen is van, hogy jó.

A Black Death viszonylag - mit viszonylag? Ténylegesen! - új film, alig sikerült tűrhető minőségben lelopni a netről. Nagy kedvencem, Sean Bean benne a főszereplő, aki a Gyűrűk Urában beleszeretett Boromirba, az esendő harcosba, az most sem fog csalódni.

Tényleg, úgy tűnik, Sean Bean szépen beskatulyázta magát ebbe a kitagadott lovag szerepbe, aki jó is, meg nem is, lojális is, meg nem is, aztán szörnyű véget ér, és ez igen jól áll neki.

A Black Death, azon kívűl, hogy egy egészséges, kosztümös történelmi film, amit jólesik havazó délutánban végignézni, még el is gondolkoztat. Én a magam részéről most sem tudom eldönteni, annak volt-e igaza a filmben, aki a kereszténység ellen fordul, vagy annak, aki halomra gyilkol ennek nevében: de sosem volt ez egyszerű kérdés.

Elég elképzelni a film alaphangulatához, milyen világ lehetett az ezerháromszázas évek derekán valahol nyugat-európában, amikor legtöbb helyen három emberből kettőt elvitt a pestis, ami rendkívűl ocsmány, kellemetlen halál. Ha ez most történne meg, ma is elgondolkodnánk rajta, hogy patkány, és bolha, és orvostudomány ide-oda, ilyen mértékű kataklizmában nincs-e valami isteni szándékosság?

Lehet, hogy van is, volt is, a film is ezen töpreng, - és a film szereplői is, akik kivétel nélkül mind tévednek, az is, aki azt hiszi, igen, Isten büntetése mindez, de az is, aki nem. Egyedül annak van igaza, aki lojális marad hitéhez, bármi is legyen az: - és ez azért ismerős harcosi alapállás, mindegy, hogy a film végén felnégyelik, kibelezik, kivégzik, de akkor is.

A történet helyszíne nem ismeretes, talán Németalföld, talán Anglia, egy bizonyos, hogy nem Franciaország, mert a franciákat rettenetesen szidják benne. Hogy nem Magyarország, ezt onnan is sejthetjük, hogy abban az időben nálunkfelé nem volt pestisjárvány, aki nekem kommentben megírja, miért nem, annak van egy üveg villányi bora. (Vigyázat, tudom a választ! :-))

Hirtelenjében nem is tudom, mihez hasonlítsam a filmet, ha hasonlítani kellene. Van benne valami A Rózsa nevéből, de csak halványan, és ez a film talán jobb is annál. Erősen jó, karakteres színészek vonulnak végig a másfél órán, hihető a történet, helyenként erősen misztikus is, a halálból nem csinálnak nagy ügyet: egyszóval középkori történet a javából, hamis nosztalgia nélkül.

Részemről csillagos tízes.

Trailer:

2010. december 4., szombat

Valhalla Rising

Vér, mocsok, sár, iszap, köd, kard, vér, szakáll, pogányság, kereszt, hajók, víz, köd, vér, vikingek, erőszak, csend, sár, vér, tetoválások, csend, gondolkodás.

Nagyjából erről szól ez a film, semmi más nincs benne. Nem mintha, ez nem lenne elég.

Megnéztem, és most sem tudom eldönteni, életem egyik legjobb filmjét láttam, vagy valami egészen elvetemült blöfföt, de ez ejsze' nem is fontos.

A film valamiféle izlandi-skót koprodukció, most nem veszem a fáradtságot utánanézni. Mert ez nem lényeges. Lényeges az, hogy valahogy sikerült egy olyan filmet csinálni, amiben talán tizenöt ember, ha játszik - na jó, ez túlzás, inkább csak szerepel -, amelyben összevissza talán tizenöt mondatot beszélnek, amelyben egyetlen nő sem játszik(!), és amely mégis kerek, elgondolkodtató egész az ember, illetve a harcos mibenlétéről.

Adott egy rabszolga (valószínűleg hadifogoly), akit komor, szakállas, szótlan vikingek verekedtetnek pénzért egymás hasonszőrű foglyaival. Illető megszabadul, mindenkit megöl, csatlakozik egy szabadcsapathoz, elindulnak a Szentföldre. Aztán eltévednek a hajóval, ami iránytű nélkül nem is csoda, aztán megérkeznek valahová, ami nincs megnevezve, de egészen biztosan Amerika lehet, de legalábbis Grönland.

Heppiend nincs.

Az egész valahogy Ingmar Bergman stílusában, és ezt nem elrettentésképpen mondom, mert tényleg szép.

Ráaadásul hozzám hasonlóan történelmi megszállottságban élő embereknek nyilvánvaló, hogy ez megint a hajdani izlandi sagák által emlegetett Türkernek (azaz Magyarnak) a története, aki Vörös Leif fia Eriket vitte el Grönlandig (más szóval Vinlandig), de ez megint egy másik történet.

A film maga, jó vagy rossz, de emlékezetes, és attól tartok, még legalább háromszor megnézem, amíg eldöntöm, melyik a kettő közül, és ez önmagában nagy bók egy alkotásnak.

Tél van, havazik, csend, ideális alkalom beszerezni, megnézni.

A többi: vér, mocsok, sár, iszap, köd, kard, vér, szakáll, pogányság, kereszt, hajók, víz, köd, vér, vikingek, erőszak, csend, sár, vér, tetoválások, csend, gondolkodás.

2010. december 1., szerda

Machete

Enyhe vonakodással tettem be a Machetét, (így a román nemzeti ünnep semmittevése alkalmából) a lejátszóba - az utóbbi időben olvasott recenziók többnyire vagy lebeszélték róla, vagy úgy dicsérték, hogy attól még rosszabb véleményem lett.

Pedig Robert(o) Rodriguez valahonnan ott van a kedvelt rendezőim listáján, szeretem az igénytelen sztorikat igen igényesen megcsináló filmjeit, kedvelem a túlzott mennyiségben szétlocsolt vért is, ami pedig a szereposztást illeti, lelkünk mélyén egészen biztosan rokonok vagyunk.
A Machete szereposztása végképpen több mint parádés. Minden idők legszimpatikusabban legrusnyább embere, Danny Trejo kapta a főszerepet: testhezálló is volt, akár a szűk mexikói bőrnadrág. Mellette pedig Robert De Niro, Jessica Alba, Michelle Rodriguez, Steven Seagal, Don Johnson, és még vagy kéttucatnyi, akció- és horrorfilmekből jól ismert nehézfiú vérzett el a film során.

Hogy vérben nem volt hiány, az akkora közhely lenne, hogy ettől megkímélem a olvasót, néha még Rodríguez elvetemült agyának ismeretében is meglepődtem, mi mindennel lehet gyilkolni egy ilyen nagy költségvetésű latinó-akciófilmben. Például tűsarkú cipővel és hőmérővel, ami, valljuk be, többnyire nem jut eszünkbe. (A Machetében használt klasszikus fegyverarzenál pedig feltétlenül elég lenne egy kisebb, lokális világháborúhoz.)

A filmben még Antal Nimród, (a "mi Nimródunk", a Kontroll rendezője) is szerepel egy-két epizódnyit, igen haloványan és hiteltelenül, bónuszként egy magyar mondatot is kap a filmben, aminek sok értelme nem volt, de még kevés se. Nyilvánvaló baráti gesztus volt ez Rodrígueztől, na persze, nem a nézők, hanem Nimród felé.

Vissza a film cselekményére: nagydarab mexikói gonosz mexikóiakkal harcol, aztán gonosz amerikaiakkal, aztán mindkettővel. Közben sok dögös nő, sok rosszarcú rosszfiú, kiváló helyzetpoének helyenként, a végén meg egy klasszikus heppiend, ahol minden gonosz elnyeri méltó büntetését, és minden harmadik jó a jutalmát.

Mindezt, tévedés ne essék, maximálisan fogyaszthatóan, élvezetesen, a magam részéről kitűen végigszórakoztam mind a körülbelül 100 percet. Rodríguez további becsületére legyen mondva, hogy sikerült még egy kis társadalmi feszültséget, tanulságfélét is becsempészni a filmbe, a mexikói bevándorlók és a hajdani bevándorló jenkikből telektulajdonossá váltak között. A kölcsönös leszámolás alatt azonban végig tacót eszik minden, ez külön realista bájat ad a helyzetnek.

(Itteni fülnek nehéz meg nem hallani az egyetlen komolyabb politikai tanulságot a filmben, amit egy mexikói szögez le: mi nem átléptük a határt, a határ lépett át minket. Ismerős, nem?)

Végezetül nem tudom kihagyni: az utóbbi időben több helyen olvastam - igen megbecsült kollégáktól és barátoktól is -, miszerint a Machete egy rasszista film, amelyben a fehéreket gyilkolják halomra az illegális bevándorlók.
Erre most engedtessék meg jót mosolyognom, lazítsatok már, barátaim, a Machete egy jó film, és a ne lássuk már bele minden szelet tortába a vélt csöppnyi sz.rt. Nincs ott benne.
Jó étvágyat, és kész.

2010. november 16., kedd

District 9.

A földönkívűliekkel lassan úgy vagyunk, hogy csak azért nincsenek még közöttünk, mert hiányuk kitölti őket.

Ez, persze, ha a filmekből indulunk ki: na de ha hiszünk a csehovi dramaturgiában, és ezt azért nehéz lenne megkérdőjelezni (-ha van egy puska a színen, az előbb-utóbb elsül -), akkor ez tény.
A District 9. számos más erénye mellett azért is zseniális, mert új megközelítésből áll a dolgokhoz. A film szempontjából szinte mellékes, hogy megérkezik egy iszonyú nagy űr-anyahajó Johannesburg fölé (nem Washington, nem Párizs, nem New-York!), és abból humanoidnak kevéssé nevezhető rákszerű élőlények ereszkednek le vagy kétmillióan: a történet húsz év múlva kezdődik.

Húsz év múlva ezek a szerencsétlen lények egy nyomortanyán élnek, guberálnak, bűnözgetnek, és minden lehetséges módon megkeserítik az emberek életét, ezt igazából csak az értheti meg közülünk, aki lakott már egy népes cigánytanya közelében.

A helyzettel foglalkozni kell a filmben is, kineveznek hát egy tipikusan jóindulatú, de tipikusan balfék funkcionáriust, aki megszólalásig hasonlít valamelyik IMF-tárgyalóküldöttre, na és innen kezdődnek a vijjogó bajok.

Innentől a dolgok logikáját a vállalati érdek, a katonai érdek, az esendő emberi rosszindulat diktálja a kétségbeejtő végkifejlet felé: azért sem mesélem el, aki még nem látta, nézze meg a filmet, érdemes.

Egyáltalán nem mellesleg, a film producereként a Gyűrűk Ura rendezőjeként megismert Peter Jackson tündököl, hát, ezúttal sem csalódtunk benne.

Kis pénzből készült, ál-dokumentumfilm hatását keltő munka, s ha kicsit félrenézünk a rákszerű lények külsejét illetően, akkor rájövünk az egyszerű igazságra: ez a film nagyszerű parabolája a kelet-európai cigánykérdésnek.

Bizony, bizony.

Book of Eli

Sok minden hiányzik az életemből, de a vallásos sci-fi aligha. Erősen biblikus akcófilm még kevésbé, bár ez külön-külön mind kedves és fontos részei egy normális ember életének.

Na de így együtt...

A Book of Eli maradéktalanul pótolta azt, ami nem hiányzott, egy percig sem. Ha egyszer összefognának a Könyv (vagyis az Ószövetség) népei, a keresztények, muszlimok és zsidók, és azt mondanák, na most megmutatjuk, lehet csinálni akciódús sci-fit a tanítás szellemében, na, akkor valószínűleg a Book of Eli születne ebből. Hogy ez most véletlenül sikerült-e, nem tudom. Azt tudom, hogy, korrekt, biblikus, az adventistától a haszid zsidóig, és a katolikustól a szunnitáig aligha kap benne kivetnivalót a jóember néző: de hogy mint film, sz.r, az egyszer olyan biztos, mint a sokat hangoztatott világvége.

Apokaliptikus film, azaz hogy arról szól, amit szeretünk úgy tíz éve a sci-fikben: vége van a világnak, marad néhány falka ember itt-ott, egymásnak esnek, kevés a kaja, a víz, a tartalék, és egyáltalán, nincsenek törvények, aki bírja, marja.

Ebben a filmben is egy szimpatikus néger úriember (Denzel Washington) a főszereplő, úgy látszik, ez is trend, merthogy az utóbbi idők ezirányú hollywoodi produkcióiban mindig egy né... bocsánat, afroamerikai a főszereplő, pedig ez aligha releváns. De politikailag trendi.

A film negatív főszereplője, a mindenkor elegánsan extravagáns görény, Gary Oldman. Régi kedvencem. Rajta most sem múlt a film, szépen játssza a jószándékkal kikövezett úton törekvő bűnöst. De ez távolról sem elég.

Bő másfél órán keresztül végigharcolja magát, hullahegyeken keresztül egy szelíd fekete gyilkos a filmen, közben a hátizsákjában menekíti a világon fellelhető utolsó Bibliát, ebből majdnem lett nagy katarzis a végén, de aztán mégsem. Mert alapszabály, hogy a néző hülye, de nem annyira, hogy elhiggye, pár csepp vízért ölnek egy olyan világban, ahol, mint kiderül, békésen hullámoznak az óceánok, és benzin is akad annak, aki arra érdemes.

Külön sértés, hogy a végén a haldokló főhős csak úgy féllvállról lediktálja kívülről a teljes Bibliát, miközben egész film alatt walkmant hallgat, miért a jó keresztanyukájáért nem tudta szalagra olvasni előtte, érthetetlen.

Szóval ismét egy jó kis hibrid, egyszer meg lehet nézni. De tényleg csak egyszer.

2010. október 28., csütörtök

Centurion

Sámson barátom hozta a filmet. DVD bekapcs, sör kézügyben, macska doromb, kinn a hangulatnak megfelelő, hideg és nedves britannus időjárás.

Sok jót hallottam azelőtt a filmről, sok jó embertől, lám, itt az élőképes példa, hogy sok jó ember sok jól tévedhet.

A Centurionban pedig szinte minden megvan, ami rendes férfiember szívének kedves, római legionáriusok, pikt barbárok, szemrevaló fehérnépek, és csatajelenetek dögivel, mindez igen szép tájakon forgatva, alig zavaró, hogy szinte egyfolytában esik az eső, és köd van, de nem kizárt, hogy tényleg ilyen az időjárás arrafelé.

Úgy az első húsz perc után azért kezdett gyanús lenni, hogy a cselekmény az istennek sem akar kibontakozni. Gyanúm helyes volt és megalapozott, semmiféle komoly cselekményre nem derült fény az elkövetkező hetven percben sem, ha csak cselekménynek nem nevezzük, hogy hét darab legionáriust hajkurásznak a piktek filmhosszat. Le is vadásszák őket nagyrészt (amikor éppen nem a piktek, akkor ők egymást), s mellesleg megtudhatjuk, hogy nem csak Mel Gibsonék és a skótok mázolták be az arcukat kékre a merészebb vállalkozások előtt, hanem pikt őseik is. Meglehetős rafinériával, teszem hozzá, a főszereplő hölgyemény harci sminkjét ugyanis Jean-Paul Gaultier is megirigyelhette volna.

Erről a női főszereplőről (Olga Kurylenko) még illik megjegyezni, hogy azon kívűl, hogy igazi vércica volt, aki mindenkit kinyuvasztott, más színészi erényt nem fedeztem fel benne, mint hogy körülbelül úgy nézett ki a fejéből, mint Franco Nero a Honfoglalásban. Őszintén megkönnyebbültem, amikor kiderült, a filmben ki van vágva a nyelve, így legalább megkímélte önmagát és a nézőket a verbális megerőltetésektől.

Ölni legalább ölnek a filmben, szorgalmasan, jómunkásember módjára, egy egész légiót és kisebb törzsre való piktet mészárolnak le. Aztán a rendezőnek eszébe jut, hogy valami szerelem is kéne, ezért gyorsan előrángatnak egy honos boszorkányt, aki megmagyarázhatatlan módon kollaboránsa lesz a rómaiaknak, s végül nagyot smacizik a centurióval.

Ami a filmezést, fényképezést illeti a filmben, ezért mégiscsak kijár egy jeles, bár azért azt is meg lehet unni, amikor minduntalan helikopterről filmezik a hegycsúcson rohangáló hősöket, ez még a Gyűrűk Urában igen jól bevált, de a kevesebb itt is több lett volna.

A film végén őszintén elméláztam, micsoda természetfölötti képességei lehetnek a forgatókönyvírónak, hogy ezt a nagy semmit ilyen szépen csomagolva el tudta adni, aztán kiderült, hogy a forgatókönyvíró és a rendező, Neil Marshall egy és ugyanaz. Hát így könnyű...

Egyszer azért meg lehet nézni a filmet. Aztán mégiscsak jobb elővenni újra a hasonló történetű Arthur királyt, vagy az Utolsó légiót.

2010. október 7., csütörtök

Báthory (Erzsébet)

Van abban nem kevés báj, amikor az erdélyi magyar ember hátradől a román közszolgálati tévé előtt, és egy cseh filmet néz, ami azzal kezdődik mindjárt, hogy Nádasdy gróf csatára vezényli seregét:
- Istenért és Magyarországért!

A Báthory Erzsébet című filmet már régóta várom. Na nem olyan régóta, alig kétéves film, de annó óriási beharangozással készült, hogy na ez aztán igen, ez hollywoody költségvetés, és egyébként is. Sok jót nem vártam a csehektől, és erősen tartottam attól is, hogy ismét egy átlagos vámpírfilm készül jobbra érdemes ősanyánkról.

S minő kellemes csalódás. Az igen helyesen hosszan kibontott film szép történet egy későreneszánsz főúri hölgyről, aki rossz időben rossz helyen született. Nem a véreskezű grófnőről szól, nem a női Drakuláról, hanem az érzékeny, nem is enyhén idegbeteg, belterjes család főasszonyáról, akinek egy szintén belterjes, idegbeteg korban kellett megélnie kórságát.
Na, ez most kicsit költőire sikeredett, de ennyi a filmben is benne van.

Mielőtt bárki is, aki a filmet látta, vagy látja, szememre vetné, mennyire hiteles, vagy nem a film: közlöm, hogy igen, hiteles. Történelmileg is. Nem minden volt úgy, de lehetett volna. Persze, Caravaggio aligha volt Báthory Erzsébet szeretője. Persze, Nádasdy Ferenc nem özvegyként hagyta maga után, hanem elválasztották tőle. De Istennek hála, ez nem dokumentumfilm, hanem játékfilm, és annak az a javából: azt játssza, ami nem volt való, de igaz.
Aki ezt nem érti, az a filmet se nézze meg.

Azért mégiscsak többet ér egy átlagos történelemóránál, ha másért nem, azért, mert felkelti a kíváncsiságot. Thurzó nádor, a Batthányiak és Zrínyik felmenői, a Nádasdyak, Báthory Gábor... gyönyörű epizódszereplői ennek a filmnek, s a film aurája olyan Magyarországot vetít vissza, ami tényleg volt, de amelyre csak mi, magyarok nem merünk emlékezni.

Érdekes, a csehek igen. Lehet, azért, mert nem sok közük van már hozzá. Önmagában is értékelendő, hogy a filmben minden helységnév magyarul az, ami. Gyulafehérvár, Sárvár, Kassa, még Poszony is Pressburg: ahogy akkor volt. És belefér a filmbe a gyönyörű, középkori magyar muzsika, ahogy a jobbágyok időnkénti tót beszéde is. Mert ilyen volt.

Ahogyan rendkívűl igényesen van visszaadva a késő középkori pompa, a díszmagyaros viseletek, a várurak élete, az intrikák, a vér, a szexualitás, az olcsó és igényes halál: olyan, amilyennek emlékezünk rá. Már aki emlékezik, nyilván.

A filmre egyébként nem véletlenül költöttek sokmillió dollárt. Látszik rajta. Az egyetlen hiányérzetem a film után az maradt, hogy ez miért nem magyar produkció, de a következő reakció az volt, hogy akkor nyilván elszúrták volna. Így jó ez, ahogy van. A varkocsos fonatú "cseh" Báthory Gáborral, a "cseh" Nádasdy Ferenccel, a "cseh" várúrnővel, a "cseh" magyar történelmi vízióval - és nem utolsósorban egy szép filmélménnyel, amivel gazdagabbak vagyunk.

A filmnek meg van még egy rejtett aduja. Hogy hozzánk szól. Hogy ismét ilyen korban élünk, amit a film mutat, "ártatlan" szépséggel. Új barbárság, új reneszánsz, új nyugati intrikák új vesztesekkel. Rosszkor rossz helyen. És ennek megvan a maga szépsége.