Masters of Horror - Imprint

Hát, ez egy ilyen időszak. Ismét kifogtam egy horrorfilmet, na de ezúttal rendesen. Úgy kell nekem, illetve: "kellett nekem rókatojás", ahogyan nagyanyám mondogatta, ha éppen kárörvendett szegény.

Tényleg, a rókatojásnak nem tudom magyar népmesei vonatkozását, ha valaki igen, szóljon róla. A rókajelenség inkább a japán legendakör, néphit része, és ezzel eleget is tettem a vargabetűs felvezetőnek: igen, ismét japán filmről van szó.

Az Imprint eleve tévéfilmnek készült, a Masters of Horror-sorozat részeként. Rendezője nem más, mint az a Takashi Miike, aki az itt korábban legyalázott Sukiyaki Western Django-t is rendezte, és akinek termékenysége a jelek szerint szinte korlátlan, hiszen szűk húsz év alatt képes volt 81 filmet rendezni. És nem kapkodta el, legalábbis a látottak alapján, a sietség és a zsúfolt munkafüzet nem ment a hajmeresztés, az elvetemültség és igényes őrület rovására.

Az Imprint egyébiránt igen csalóka módon "Az elveszített szerelem" néven is futkos a képernyőkön, nehogymár valaki brazil szappanoperában reménykedve belenézzen, mert úgy jár vele, mint Lót felesége, és ez még a jobbik eset. Ilyeneket fog látni benne, és ez még csak a megtévesztő, szelíd előjáték.

A film története távolról sem nevezhető bonyolultnak, nem állít intellektuális kihívás elé, nagyjából arról szól, hogy egy amerikai ürge - akit a rendkívül szimpatikus, több filmből ismert Billy Drago játszik - betéved egy múlt század eleji japán bordélyházba, és ott kap egy groteszk csúnyaságában már szinte szép hölgyet, aki elmeséli neki az életét. Érintőlegesen kiderül, a turista hajdani szerelmét keresi, akit naná, hogy ebben a kupiban tettek el láb alól. És elmesélik, és megmutatják, hogy hogyan, és ettől őrizzen meg a Fennvaló mindenkit, mert őszintén állítom, ha az ember nem egy beteges hajlamú, japán szociopata, akkor ebben nem sok örömet talál, ellenben bevásárol néhány rémálmot csak úgy a tudat alatt.

Komolyan mondom, a film után a macska véletlenül a lábamhoz ért, és majdnem felsikoltottam. Reggel pedig, amíg idilli hóesésben bandukoltam a szerkesztőségbe, időnként fel-felszisszentem, ha eszembe jutott a film egy-két jelenete.

Nem mentség, hogy olyan szépen fényképezték a filmet, hogy az már költészet - igaz, olyanszerűen, mint Apollinairnek a Tizenegyezer vesszője.

Erősen remélem, senki nem esik abba a hibába mint én, ilyen, igényesen megcsinált borzalmasságot egyszerűen nem szabad megnézni. Nem szabad, és kész.

És ha valaki mégis meg akarja, hát tessék. Mosom kezeimet, itt van. Katt.

Motel 2.

Habkönnyű horror. Ilyeneket szeretek nézni, bár manapság egyre ritkábban találhatni, úgy kiveszett a mai filmes műfajból, mint a zenéből a rhytm and blues.

A habkönnyűt semmiképpen nem a gyilkolászási hajlamra, erőszakra kell érteni, arról szó sincs, az van benne, hál'Istennek, - nem, mindössze csak attól könnyű, hogy az alkotás nem akar mindenféle súlyos erkölcsi, világmegváltó, filozófiai mélységben kóvályogtatni, egyszerűen egy könnyen emészthető borzongatás, ami nehéz, zsíros vacsora után kifejezetten jólesik.

A cím egy kicsit zavarba hozott, életemben nem hallottam Motel 1-es filmről (eredetileg: Hostel), na de ez nem zavart, amúgyis televízión kaptam el véletlenszerűen, mondom magamnak, hülye nem vagyok, ha éjjel kettő van, és horrorfilm, csak megnézem.

Nem bántam meg. Mindjárt az elején közölte velem a film, hogy "Quentin Tarantino bemutatja", amiből nyilvánvaló lett, semmi köze Tarantinóhoz, de aki ilyen vidáman ékeskedik más tollával, attól egyéb aljasság is kitelik, és ez ebben a műfajban hasznos, jó, ígéretes.

Külön vidámság, hogy a film, bár iskolapéldája az amerikai road-movie filmeknek, nem a 66-os úton zajlik, és nem redneckek hóhérolják halomra a kissé fehérmájú tinédzser lányokat, hanem a cselekmény Szlovákiában történik, bizony.
Ficót és Slotát ugyan nem láttam a filmben, nyelvtörvényről sem esett szó, de hogy valamelyes helyismerettel mégis rendelkezett a rendező, bizonyítja, hogy a filmben rendre visszatér egy cigánygyerekekből álló falka, akik mindent elkövetnek, hogy az ember fia-lánya megutálhassa közép-kelet-európát, és ez brilliánsan sikerül is nekük, akár a valóságban.

A műfajon belül (is) elvetemültségét jelzi a filmnek, hogy azért gyereket ölni még horrofilmben is tabu, na, ez itt szemrebbenés nélkül megtörténik, agyonlövik benne az említett falka egyik tagját, ennek a cselekmény szempontjából semmiféle jelentősége nincs, szemlátomást örömből történt, bravó.

Aztán még lehet gyönyöű magyar népdalokat hallgatni a filmben - szlovák nyelven! - na, ez övön aluli volt, de hát mondom: horrorfilmről van szó.

És volt öt perc a filmben, ami iróniát, cinizmust félretéve: gyönyörű, antologikus, hihetetlenül szépre sikerült, - de azt már nem árulom el, mi volt az: tessék megnézni a filmet.
És nemcsak ezért. Csak úgy, lazításból. Nem bánják meg.

Underwold - The rise of the Lycans

Ha valakinek egy történelmi környezetű filmben hirtelen az üti meg a fülét, hogy: „- most már aztán elég, brassói bányáimat már kétszer is kifosztották a korcs betolakodók”, nos, minden nagyvonalúság dacára, mi, magyarok, arra gondolunk, amire gondolunk.

Különösen, ha ezelőtt leszögezik a filmben a kárvallottak, hogy „mindannyian Corvinus leszármazottjai vagyunk”.

Pedig dehogyis, az Underworld című, lassan vámpírklasszikus filmeposz harmadik részében ezt egy Jánosch(!) nevű derék vámpír mondja (akit ezután rögvest meghóhérolnak), és a történet nem délkeleti szomszédokról, hanem vérfarkasokról szól, más kérdés, hogy azok is a Balkánról szivárogtak fel, üsse kő. Azért ennyi történelmi tájékozottságot nem nézek ki az amerikaiakból.

Az Underworld egyébként egyike rejtett gyengéimnek, tényleg nem vagyok különösebb vámpírfilm-rajongó, bár elismerem, hogy ahol minimális humort és maximális pénzt fektetnek egy ilyen produkcióba, az igenis élvezhető. Példa erre az Alkonyattól pirkadatig, sőt annak harmadik része (igen, ilyen is van!!! :-)), vagy a Drakula halott és élvezi, vagy a Dracula-trilógia, vagy a Blade-sorozat… na jó, befejeztem, elnézést.

Az Underworld, amikor megjelent a piacon, éppen ezzel a humor-pénz-ésnemutolsósorbanstílusos igényességével lepett meg. A forgatókönyvírónak nyilván nem adnék díjat, nem ötletelte túl magát, nem is baj ez, a látványtervezőnek viszont annál inkább.

Valamelyik Kuszturica-filmben hangzik el: „elegáns, mint egy vámpír”, na, ezt igazából az Underworld-filmek megnézése után érti meg az ember, ezek a vámpírok aztán valóban végletesen elegánsak. Valahol a Mátrix bőrcuccai és a díszmagyar között ingadozik a kosztümkészlet, és állítom, hogy igen sikerült kombináció. Komolyan mondom, ha egyszer Karácsonyra (ám legyen: Helloweenre) valakitől egy ilyen szerelést kapnék, annak egy életen keresztül fizetnék heti egy sört. Tudom, nem biznisz, szót se rá többet.

A díszmagyaros motívum tényleg nem vicc, valóban ilyenek a vámpírok ebben a filmben, vitézkötéses, kócsagos-bogláros-forgós vitézek, akik ráadásul valami rejtélyes oknál fogva majdhogynem kedvelik az embereket – nemcsak fogyasztani! – és igazi ellenségeik a vérfarkasok, akikel rettenetes csatákat vívnak a Kárpátok között, vagy éppen Budapesten, többek között a Nyugati pályaudvaron.

Jól olvassák, igen, a második Underworldben a Nyugati pályaudvaron zajlik egy nagy ütközet, legyen az a producer rejtélye, mennyibe kerülhetett, és a MÁV-é, mikor lehetett ennyi időre lezárni a pályaudvart.

A filmtrilógiában többször elhangzik a Corvinusi származás, mentségükre legyen szólva, nem derül ki, Jánosra gondoltak-e, s ha igen, melyikre, vagy Mátyásra, lényeg az, hogy valamiképpen ide kötődnek. Nem Drakulához, és nem Vlad Tepeshez, legyünk hálásak ezért is. Vagy ne.

(Van egy olyan sejtelmem, a félreértés onnan származhat, hogy Hunyadi János egyik vezetője volt a Luxemburgi Zsigmond által (is) alapított Sárkányos Társaságnak, amelynek Karós Vlad apja is tagja volt, na de ennyi történelmi vájtfülűséget végképp nem nézek ki Hollywoodból.)

Na de hogy a filmről is beszéljünk: jó.

Kellemes vasárnap délelőtti horrorfilm, én éppen ilyenkor néztem meg, még a feleségem is élvezte, pedig ő aztán tényleg nem nagy híve a műfajnak, egy egértől is képes falra mászni, nemhogy egy vérfarkastól.

A színészi teljesítmény meglepően jó, a látvány erősen ingadozik valahol a Gyűrűk Ura és a Riddick, a sötétség krónikája (erről még írok!) között. Tehát csillagos jeles.

Ja, és lehetőség szerint lesötétített helyiségben kell megnézni, mivelhogy erősen setét a film alaptónusa, de ne csodálkozzunk rajta, végül is, vámpírokról szól.

Jó szórakozást, és ne sajnálja senki megnézni, elvégre: „mindannyian Corvinus-leszármazottak vagyunk”.

Hehe. :-)