Watchmen

Ha van film, amitől hidegrázásom van, az a "szuperhősök" kategória. Nekem már Supermantől is borsózott a hátam, Batmannel vallatni tudnának, a Pókembertől kiütéseket kapok, de még Dick Tracytől is húztam a szám.

Érthető módon tehát erős tartózkodással tettem be a lejátszóba Zack Snyder új(?) filmjét, a Watchment.
Már a film borítója borzasztóan rossz, a fülszöveg meg azt mondja, 1985-ben valaki szuperhősöket kezd gyilkolászni Amerikában, és ez szeget üt a kevesedő überürgék fejébe, tehát egyféle leszámolás veszi kezdetét. Érthető, gondoltam, de milyen szuper lehet az, aki szuperhősöket tesz el lába alól? (Szimpatikus, az alapvető, de azért bizarr.)

Hát, nagy meglepetésemre a film éppen erről szólt.

Másrészt meg egy igen jó film, ezt nagy szívfájdalommal el kell ismernem. Elképesztően igényes karakterek, jó vágások, a képminőség a manapság megszokott magasiskola. És a történet, hát, szívre tett kézzel mondom: jó. Pedig nem sokkal több, mint ami a fülszövegben van.

De kiváló történelemlecke is a nyolcvanas évek Amerikájáról, a kollektív elmebajról, az önnálló igazságosztásról, amibe manapság mi is kezdtünk egészen jól belejönni, és... na itt van a nagy ÉS...
...hát, ezt a filmet nem ajánlom érző szívű kozmopolitáknak, liberális elvű embereknek, senkinek, aki manapság trendi. Mindenki másnak igen.

A végső tanulságot nem lövöm le, de van valami köze ahhoz, hogy ha választani kell, tíz átlagembert, vagy egy ártatlan kisgyereket kell megmenteni, a válasz nem humánus, de magától értetődő. Vagy nem értetődik magától, de így humánusabb. Fogas kérdés, és tényleg világnézet kérdése.

Hosszú film, majd három óra. Valami közeli rokonság van a Sin City-vel, de ez csak javára válik. Néha kicsit szájbarágós, ez nem bántott, van, amikor nem gondolkodni akarok, hanem visszahallani a saját gondolataim.

Meg kell nézni. Nem változik tőle a világ, mégcsak híres film sem lesz, de azért benne van a legjobbak között.