Benjamin Button különleges élete

...és az ember gyanútlanul hazamegy, megeszi a bécsiszeletet franciasalátával, aztán beteszi ezt a filmet, majd nekifog feleségestől megnézni, különösebb elvárások nélkül. Miért, mit várnánk egy ilyen című filmtől?
A vég katasztrofális: doromboló macska és dohogó tűzhely mellett már nemcsak a feleség bőg, de magam is törölgetem a könnyeim: igen, ez egy ilyen film.
Pedig milyen egyszerűen indul... és milyen zseniálisan. Mi lenne ha az ember öregen születne, és fiatalon halna meg? Ugye milyen egyszerű ötlet? És milyen mély? Mennyire elgondolkodtató? A szerelmek, a történelem, a személyes látásmód... 1918-ban születni 84 éves csecsemőként, és 2002-ben halni meg újszülöttként!?
Sajnos semmit nem lehet elmondani a filmről érdemben, nem is kell. Egyszerűen meg kell nézni. Emberpróbáló feladat, márcsak azért is, mert bő két és félóra. De lélegzetelállítóan finom, érzékeny, simogatja a lélek érzékenyebb tájait.
Tényleg: az alapötlet egyszerű, de ha belegondolunk az emberi, családi, szerelmi, gyerekvállalási(!) történetbe, mindjárt könnyes lesz a vége.

És finom, finom, nagyon finom a film metakommunikációja, a villámcsapás, a kolibri, a folyamatos narrátori cselekmény, egy szó mint száz: ez az a film, ami után megtöröljük szemünket, megiszunk egy pohár port, megsimogatjuk a macskát, és átölelve a feleséget elalszunk: szép volt ez az élet.

Szép, mert van benne szépség. Még akkor is, ha ennyire érzelmes. Vagy éppen ezért.

(köszönet a filmért: Zsoltnak.)

Csillagkapu (Stargate)

Minden valamit magára is adó, gondolkodó ember jókat szokott szórakozni a sorozat-függő tévénézőkön. Aztán többnyire, a harmadik sör után, ha eljut odáig a társaság, kiderül, hogy igazából mindenkinek van valami kedvenc sorozata, vagy akár több is.
Hát, szemérmesen bevallom, nekem is van. Nem is egy. De most, megvigasztalom olvasóimat, csak egyről fogok írni, bár azt nem ígérem, hogy a többiekről is, a későbbiekben, nem.
Sci-fi rajongóként például nem tudok jóllakni a Csillagkapu-val (erről lesz most bővebben szó), de ugyanígy zabálom a "Csillagközi Szökevények"-et (Farscape). A filmtörténet egyik legnagyobb remekének tartom (az eddig két évadot megért) Rómát, és igen, szemlesütve, de el kell mondanom, "Seinfeldet" is önfeledten vihorászva szoktam nézni. A többi egyelőre nem érintett meg, remélem, nem is fog, azért ha egyszer "Bűvöletet" kezdek nézni, tényleg lőjön már le valami irgalmas vadász.

A Stargate (Csillagkapu), viszont, komolyan azt hiszem, zseniális alkotás. Különösen az első két évad, most csak ezt tárgyalom. Minden epizód külön kultúrtörténeti utazás, a kitűnő alapötlet lehetővé teszi, hogy a gonosz és elvetemült goauld-ok elleni harc új és új bolygókra sodorja hőseinket, akik éppen a mínoszi, etruszk, görög, viking, nomád, és sokféle más kultúra örököseiként engednek betekintést, nem is annyira dilettáns tálalásban. Különösebben nem terhelnek le technikai megoldásokkal, - minek is az egy sci-fiben? - ugyanakkor logikailag teljesen elfogadható az alapötlet, Asimov vagy Lem is elismerően biccentene rá.

Azt mondjuk, abszolúte nem értettem meg soha, miért tudnak mindig és mindenkor kitűnően kommunikálni ezerféle bolygó lakosaival angolul, ami már csak azért is feltűnő, mivel ha rajtam múlna, rögvest kerékbe töretném a sorozat magyar szinkronrendezőjét: tökéletesen élvezhetetlen. Ha valaki jót akar, eredeti szöveggel és felirattal nézze. Jómagam román felirattal, mea culpa.

Persze, a lóláb itt is kilóg, de egészen egészségesen, a film megpróbál végsőkig polkorrekt lenni, a "törzscsapatban" ott van ugye O'Neill ezredes, a fehér, angolszász katonatípus, Carter őrnagy, a nő, Daniel Jackson, a humánus liberális tudós, és T'ealc, aki szegény, néger, igaz, hogy ugyanakkor földönkívűli. (A későbbi évadokban, az Atlantisz-ban aztán már nemzetekre is kezdik lebontani, horribile dictu, zsidót, izraelit még ott sem láttam, ezért még alighanem lesz nemulass.)
A történet viszont majdnem mindig nagyon jó, remek drámai érzékkel dolgoznak a forgatókönyvírók, kitűnő mellékszereplők vannak benne, az ősellenség goauldok pedig annyira szimpatikusan gonoszak, hogy az már imádnivaló. A későbbi évadok ellenségei már kevésbé eltaláltak, de azért élvezhetők, nagyon is. Rengeteg kellemes leitmotívum van a sorozatban, anélkül, hogy unalmassá válna, nem utolsó erénye pedig, hogy ha csak egy részt lát belőle valaki, akkor is élvezhető, nem érződik a csonkolás, a kontextus nélkül is emészthető, nézhető.

És még hosszan folytathatnám a sorozat ismertetését, méltatását, de... a helyzet az, hét perc múlva kezdődik az AXN Sci-fi-n a IV. évad 19-edik része. Látni akarom...

Sörgyári Capriccio

"Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!"

Ez már megint csak egy legenda. Nem tudom, hány anekdotát, történetet, vidám és pajzán sztorit hallgatott meg Hrabal a prágai Arany Tigrisben annak idején, de valamiért biztosra veszem, ez a mosómedvés azok közül való. Ahogyan Pepín sógor úr rettenetes hangú, bicskanyitogatóan blőd sztorijai is, amelyekhez foghatóakat még errefele, a Székelyföldön lehet hallani. (Egy igen kedves kollégám szokta úgy kétnaponta sztentori hangon idézni, miszerint "egyszer nagyanyáméknál Gyepűsbe' felültem a versenybiciklire..." na a többit tessék elképzelni.)

A Sörgyári Capriccióról muszáj iszonyú közhelyet leírnom, de így igaz: valóban olyan, mint egy remekbeszabott, jól behűtött, friss csapolású korsó ser: pezsgő, üdítő, tápláló és 'jó kedvet ád', egy hajtásra fogyasztható, és hosszabb idő múltán is fel-felböffen az ember mélyéről, kellemes emlékeket idézve.
Rendben van, vaskos volt a hasonlat: de ez volt a cél. Hiszen erről szól a film is, a Hrabal-regény: élni tudni kell, barátaim, az élethez pedig hozzátartozik az evés (Istenem, az a disznótor!), az ivás, a szerelem, a túlzott életöröm, a kihívás, és úgy egyáltalán... Miről is beszélek, hiszen mindenki azt hiszi, tudja, hogy van ez.
És persze, kinek nincs meg a saját pepínbácsija, az elviselhetetlen, fárasztó, és mégis hozzánktartozó ember, aki szembesít saját korlátainkkal... Ki az, aki nem feledkezett bele egy szép női mell vagy popó látványába (rendben: férfiaknak is lehet ilyen), és melyikünk az, aki nem adott volna oda egy teljes eszterházy- és kertészimre-életművet egy friss, kakukkfűtől illatozó fejhúsért vagy hurkáért, egy korsó habzó sörrel kísérve? (Részemről gyakorlatilag csatolnám a kortárs irodalom nagy részét, de ez az én privát bajom.)

Hétfő délután, három sör mellett, egy elkényeztetett, doromboló macskával az ölemben, szundikáló feleség mellett ideális szórakozás volt újranézni ezt a remeket. És nem unatkoztam rajta, egy cseppet sem.
Ha valaki mégis igen, hát vásároljon mosómedvét. Megérdemli.

RocknRolla

Azt azért sejtettem, hogy Madonna férjeként nem lehet könnyű senkinek. Persze, Guy Ritchie nem elsősorban erről híres, illetve nem ettől kellene híresnek lennie - végül is csinált több más között, két remek, könnyen emészthető és élvezetes filmet, " A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső"-t, és a Blöff-öt.
Ma este megnéztem új filmjét, a "Spílert" (már a fordítás elképesztően rossz), hát, maradjunk annyiban, ez is a "több más között" kategóriában marad.
Ha következetes akarnék lenni Guy Ritchiehez, azt mondanám, "fucking, bloody boring trickywanting movie, about cocksucking losers". Persze, én ilyeneket nem mondok, így csak annyit jegyzek meg, aki látott két Guy-filmet, szerintem meg se nézze a harmadikat.

Ugyanaz az alapállás, londoni alvilág, cseles és okos, emberi hibákkal teljes emberek, akik einsteini elmével agyalnak ki milliós átveréseket, aminek a végén mindenki ráfázik, egy ártatlan hülyén kívűl.
Jogos ilyenkor a kérdés, akkor miért a zseniális bűnözői elme... Na persze azért, mert létezik az emberi tényező, ami például a Madonnával való házasságot is megmagyarázza.

A Rockandrolla ráaadásul tipikusan a sokat akar a szarka-szindróma. Túltelítve szellemes párbeszédekkel, karakteres mellék- és mellék-mellékszereplőkkel, intrikával, brit arroganciával, társadalmi érzéketlenséggel, (pfúj).
A történet ettől annyira szétesik, ami még egy magyar rendezőtől is túlzás lenne, mást ne mondjak, a film negyvenedik perce még a felvezetésnél tart, hogy aztán viharosan begyorsuljon, anélkül, hogy megmentené a filmet. Gyors vágások, kezdetben még újdonságnak számító fényképezés, ma már kissé sablonos ötvenedjére is a hirtelen gyorsulás, lassítás, az idősíkok képi megjelenítése.
Ennél már csak a londoni alvilág, a cockney-k és junkiek idealizált világa idegesítőbb a filmben, ami éppen úgy hazugság, mint bármilyen bűnözői világ eszményiesítése. Sem a Camorra, sem az angol bűnözők, sem a székely bicskás legény, sem a nyolcadik kerületi cigánybűnöző nem egy eszményi, humoros és kifinomult figura, egyszerűen bunkó, sötét tahó és kész.
Persze, egy ilyen filmen nem a hitelességet kéri számon az ember, de mégis.
A műfaj kedvelőinek akkor ezerszer inkább az Ocean 11, vagy 12, vagy 13, azok legalább rendesen meg vannak csinálva, és nem csupán egy nagyképű angol playboynak a legújabb blöffje.

Outlander

Nos, minden ellenkező vélemény ellenére, léteznek sikeres házasítások. Nehezen feledhető például, milyen szép nőket láttam én Malmöben, akik a keleti-skandináv vérvonal sikerének voltak példái... Vagy mesélhetne a sikeres házasításról, szőlők között (és szokott is!) például T. Zsolt barátom, akitől ajándékba kaptam ezt a nagyszerű filmet.
Történelem-sci-fi-akció. Nagyszerű hibrid, szinte mindig.
Az Outlander c. film is az.
De kezdjük onnan, van egy ősrégi (rendben, nem annyira régi, alig 1500 éves(!)) legenda Beauwolf-ról, a viking harcosról. A történet lényege: van egy távoli, meglehetősen fapados északi királyság, Hrothgar birtoka, amelyet rejtélyes szörny pusztít egy ideje, csak úgy passzióból. Aztán jön egy rejtélyes idegen, legyilkolássza a szörnyet, megharcol a trónért, megdugja a nőket (már bocsánat, de ez a legenda), és végül diadalmaskodik, persze, addigra majd' mindenki a Walhallában szaglássza az ibolyát.
Nem kell komolyan venni az ironikus hangnemet, a történet tényleg ez, elolvashatni az Eddákban. Amúgy szép sztori, és sokan megfilmesítették, mást ne mondjak, például kitűnően a 13 harcosban, és szintén kitűnően, bár kétségkívűl beteg fantáziával a Beauwolf-ban.
Az Outlander ehhez annyit ad hozzá, hogy belevisz egy földönkívűli szálat - valahonnan jönni kell az idegen hősnek -, és rendkívűl igényesen dolgozza fel a történetet. Mármint filmben, de most filmről beszélünk.
Azért némileg bosszantja a csőröm, hogy egy viszonylag banális legendából skandináv barátaink több szép filmet, mítoszt is tudtak csinálni, amíg mi például Attilából, Álmosból, Árpádból, és gyönyörű párthus-avar-hun-magyar történelmünkből is képtelenek voltunk összehozni egy átlagos alkotást legalább.
De vissza az Outlanderhez.
A szereplőválogatás fenomenális. Az "idegent" az a Jim Caviezel játssza például, aki Jézust a Mel Gibson Passiójában.
Itt is zseniális, de itt harcosként az.
A film egyébként a Beauwolf-legenda mellett több egyetemes toposzt is feldolgoz, kezdve az Attila-kardtól a brit királydrámákig, és a Veres Erik-eddákig.
Nem fogom elmesélni, nézzétek meg, aki nem látta.
Látványban a film a legjobbakat nyújtja, nem véletlen van valami köze a látványmesternek a Gyűrűk Urához. Mestermunka. Dramaturgiailag is zseniális, és ezzel nem elijeszteni akarom a nézőket.
Képileg? Minden harcosnak ismerős lesz ez a film. Ilyenekkel álmodunk.
Egyetlen dolgot írhatnék a film rovására: a rendező kétségtelenül a kelleténél többször nézte meg a 13 harcost, amelyről szintén fogok még írni itt. Nem állítom, ez baj, de zavaró a rengeteg szinte átkopírozott kép, helyzet.

Na és végül egy kis csemege. A film jelentős mellékszereplője egy kisgyerek, bizonyos Erik. Az ő mostohaapja lesz a filmben az idegen.
És igen, ez a bizonyos Erik gyerek a történelemben Erik Leifson, Grönland (ha úgy tetszik, áttételesen: Amerika, eredeti nevén: Vinland) felfedezője.
Veres Eriknek, a Vikingnek pedig az izlandi legendák szerint tényleg egy idegen nevelőapja volt. Az Eddák szerint Türkernek hívták.
Márpedig abban az időben (700-as évek), türknek kizárólag a magyarokat nevezték.
Na ugye. :-)

Ran

Végre ez is megtörtént velem: annyi rettenetes alkotás után (- mondtam, mindenevő vagyok filmben, a legnagyobb szörnyűséget is hajlandó vagyok tesztelni -), a minap kezembe akadt egy film, amit egészen pontosan 999 Ft.-ért vásároltam egy pesti benzinkútnál, s amelyből évekkel ezelőtt láttam néhány részletet: azóta is kerestem a filmet.
Na de nem ez a történés lényege. Hanem az, hogy betettem ezt a filmet a lejátszóba, aztán bő egy óra múlva megállítottam, és lefeküdtem aludni, vagy ezzel álmodni: ugyanis ez a film annyira szép, hogy úgy éreztem, lehetetlen egyetlen szuszra befogadni. Kénytelen voltam két részben nézni meg.
Akira Kurosawa talán legjobb filmjéről van szó: Ran. Magyar címe is jó: Káosz. Kurosawa egyéb filmjeire is visszatérek még itt, vitathatatlanul a titánok egyike, s mivel nem nyugati rendező, "művészfilm-rendezői" minősége dacára: élvezhető, tanulságos, gyönyörű képi balladái vannak, amelyek "vitézségről formát, emberségről példát" mutatnak a nézőnek.
Erről a filmről azt szokta mindenki mondani: a japán Lear király-adaptáció. Na igen, hogyne. Ha "csak" ennyi lenne.
A Lear király amúgy egy közös eurázsiai mese, a király három lányával, vagy fiával, amely többek között egyik legszebb magyar népmesénk is, szóval nem kell azonnal Shakespearig rohanni, megvan nekünk a sajátunk.
Ez a film - vessen rám nyugodtan követ, aki úgy gondolja, mindenben ezt akarom látni - már megint tele van szép, magyaros motívumokkal. A címerektől a színekig, a példabeszédektől a családmodellig (itt is a legkisebb királyfi a JÓ), az egész hangulat olyan mélységben otthonos, amit utoljára akkor érezhettünk, amikor még az ainókkal, a japán őslakosokkal házasodgattak távoli őseink.
És levetve a nemzeti inget, maradva a művészeti zakónál: hát igen, Kurosawa megmutatta, hogyan lehet valami egyetemes, úgy hogy egyedi. Mert valóban ugyanaz a valóságban a sógun összeomlása és lelki rémei, mint a brit király lelkiismeretfurdalása. Az árulás mindenhol árulás, a lojalitás mindenhol lojalitás, a hit hit, és a szépség szépség. Minden hatalmi harcban van tragédia, aljasság, nemesség, női befolyás, hiúság... Mindenikben. Még a maiakban is.
Az egészen hab a tortán a japán filmekben megszokott, de itt kivételesen tökélyre fejlesztett képi világ, a jól megkomponált vizuális orgazmusok, a kínosan aprólékos műgond... Három óra gyönyör ez a film.
Egyetlen dolog zavart benne, lovasemberként. A filmben kivétel nélkül, mindig jobb oldalról szállnak lóra. Márpedig ez az első lecke, amit lovaglónak tanítanak: a lóra mindig bal oldalról ülünk fel. (Mármint a ló bal oldaláról).
Bár, erősen hajlok rá: meglehet, ezek a japánok tényleg így lovagolnak. Ezektől ez is kitellik.

Arthur király

Most nem tudom, hogy ha én angol lennék, mennyire idegesítene, ha egyik legendás (h)ősöm, Lancelot, egy jurta mellől keveredne a Kerekasztal mellé.
De nem vagyok angol, nem mintha néha ne bánnám ezt, de ilyenkor is inkább ír vagyok.

Arthur királyról, azt hiszem, kicsimillió filmet csináltak. Jobbat, rosszabbat, inkább rosszabbakat. Aztán végül érkezik Antoine Fuqua, és csinál egy olyan filmet az angol őstörténelemről, ami után mi, magyarok, megnyaljuk a tíz ujjunk.

Mert végre itt van egy olyan színrevitel, ami ad látványra, cselekményre, történelmi hitelre, filmre. Nem egy Honfoglalás-szerű szörnyűség negyven statisztával, hanem egy igazi eposz. És igaz is, nem mellékesen. És mintha nekünk csinálta volna.

És innen már nem is igazán a filmről, mint filmről beszélek. Hanem arról arról az "újhullámos" angol történelemkoncepcióról, miszerint őseik, a Kerekasztal lovagjai szarmata lovasok voltak.

Szarmaták: a mi szempontunkból: a hunok egyik melléktörzse. Többek között.

És mit Isten: az Artúr királyban ez van. Rendes magyar (-mit magyar? székely!) emberek, jurtákkal, reflexíjakkal, ideges természettel, honvággyal, sólymokkal, Bors vitézzel (vessétek össze Anonymussal!!!), ésatöbbi... Gyönyörű.

Az angol történelem, ahogy kinéz(ett), amúgy is furcsa. Kezdetben voltak valakik, fene tudja, kik. Aztán a kelták. Aztán a rómaiak és az általuk (Hadrianus) betelepített (szarmata) légiók. Majd jöttek a szászok. Aztán a normannok.

És végül maradt Mr. Bean és Tony Blair.

Nem is olyan vicces. Viszont az Artúr király ismét az a film, amit a magunkfajtának meg kell, és kötelező megnéznie. A befagyott tón zajló csatát, amihez kutya legyen az a székely ember, aki nem ismeri fel a Szent-Anna-tót. A szabadon engedett turulmadárt. A sárkányfejes, urambocsáss' "dák" zászlókat...

És nem utolsósorban: mert szép ez a film. Mert arról szól, amiért azok vagyunk, akik. Lojalitásról, barátságról, hitről, vérről.

És mindez: gyönyörűen.