Sörgyári Capriccio

"Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!"

Ez már megint csak egy legenda. Nem tudom, hány anekdotát, történetet, vidám és pajzán sztorit hallgatott meg Hrabal a prágai Arany Tigrisben annak idején, de valamiért biztosra veszem, ez a mosómedvés azok közül való. Ahogyan Pepín sógor úr rettenetes hangú, bicskanyitogatóan blőd sztorijai is, amelyekhez foghatóakat még errefele, a Székelyföldön lehet hallani. (Egy igen kedves kollégám szokta úgy kétnaponta sztentori hangon idézni, miszerint "egyszer nagyanyáméknál Gyepűsbe' felültem a versenybiciklire..." na a többit tessék elképzelni.)

A Sörgyári Capriccióról muszáj iszonyú közhelyet leírnom, de így igaz: valóban olyan, mint egy remekbeszabott, jól behűtött, friss csapolású korsó ser: pezsgő, üdítő, tápláló és 'jó kedvet ád', egy hajtásra fogyasztható, és hosszabb idő múltán is fel-felböffen az ember mélyéről, kellemes emlékeket idézve.
Rendben van, vaskos volt a hasonlat: de ez volt a cél. Hiszen erről szól a film is, a Hrabal-regény: élni tudni kell, barátaim, az élethez pedig hozzátartozik az evés (Istenem, az a disznótor!), az ivás, a szerelem, a túlzott életöröm, a kihívás, és úgy egyáltalán... Miről is beszélek, hiszen mindenki azt hiszi, tudja, hogy van ez.
És persze, kinek nincs meg a saját pepínbácsija, az elviselhetetlen, fárasztó, és mégis hozzánktartozó ember, aki szembesít saját korlátainkkal... Ki az, aki nem feledkezett bele egy szép női mell vagy popó látványába (rendben: férfiaknak is lehet ilyen), és melyikünk az, aki nem adott volna oda egy teljes eszterházy- és kertészimre-életművet egy friss, kakukkfűtől illatozó fejhúsért vagy hurkáért, egy korsó habzó sörrel kísérve? (Részemről gyakorlatilag csatolnám a kortárs irodalom nagy részét, de ez az én privát bajom.)

Hétfő délután, három sör mellett, egy elkényeztetett, doromboló macskával az ölemben, szundikáló feleség mellett ideális szórakozás volt újranézni ezt a remeket. És nem unatkoztam rajta, egy cseppet sem.
Ha valaki mégis igen, hát vásároljon mosómedvét. Megérdemli.

RocknRolla

Azt azért sejtettem, hogy Madonna férjeként nem lehet könnyű senkinek. Persze, Guy Ritchie nem elsősorban erről híres, illetve nem ettől kellene híresnek lennie - végül is csinált több más között, két remek, könnyen emészthető és élvezetes filmet, " A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső"-t, és a Blöff-öt.
Ma este megnéztem új filmjét, a "Spílert" (már a fordítás elképesztően rossz), hát, maradjunk annyiban, ez is a "több más között" kategóriában marad.
Ha következetes akarnék lenni Guy Ritchiehez, azt mondanám, "fucking, bloody boring trickywanting movie, about cocksucking losers". Persze, én ilyeneket nem mondok, így csak annyit jegyzek meg, aki látott két Guy-filmet, szerintem meg se nézze a harmadikat.

Ugyanaz az alapállás, londoni alvilág, cseles és okos, emberi hibákkal teljes emberek, akik einsteini elmével agyalnak ki milliós átveréseket, aminek a végén mindenki ráfázik, egy ártatlan hülyén kívűl.
Jogos ilyenkor a kérdés, akkor miért a zseniális bűnözői elme... Na persze azért, mert létezik az emberi tényező, ami például a Madonnával való házasságot is megmagyarázza.

A Rockandrolla ráaadásul tipikusan a sokat akar a szarka-szindróma. Túltelítve szellemes párbeszédekkel, karakteres mellék- és mellék-mellékszereplőkkel, intrikával, brit arroganciával, társadalmi érzéketlenséggel, (pfúj).
A történet ettől annyira szétesik, ami még egy magyar rendezőtől is túlzás lenne, mást ne mondjak, a film negyvenedik perce még a felvezetésnél tart, hogy aztán viharosan begyorsuljon, anélkül, hogy megmentené a filmet. Gyors vágások, kezdetben még újdonságnak számító fényképezés, ma már kissé sablonos ötvenedjére is a hirtelen gyorsulás, lassítás, az idősíkok képi megjelenítése.
Ennél már csak a londoni alvilág, a cockney-k és junkiek idealizált világa idegesítőbb a filmben, ami éppen úgy hazugság, mint bármilyen bűnözői világ eszményiesítése. Sem a Camorra, sem az angol bűnözők, sem a székely bicskás legény, sem a nyolcadik kerületi cigánybűnöző nem egy eszményi, humoros és kifinomult figura, egyszerűen bunkó, sötét tahó és kész.
Persze, egy ilyen filmen nem a hitelességet kéri számon az ember, de mégis.
A műfaj kedvelőinek akkor ezerszer inkább az Ocean 11, vagy 12, vagy 13, azok legalább rendesen meg vannak csinálva, és nem csupán egy nagyképű angol playboynak a legújabb blöffje.

Outlander

Nos, minden ellenkező vélemény ellenére, léteznek sikeres házasítások. Nehezen feledhető például, milyen szép nőket láttam én Malmöben, akik a keleti-skandináv vérvonal sikerének voltak példái... Vagy mesélhetne a sikeres házasításról, szőlők között (és szokott is!) például T. Zsolt barátom, akitől ajándékba kaptam ezt a nagyszerű filmet.
Történelem-sci-fi-akció. Nagyszerű hibrid, szinte mindig.
Az Outlander c. film is az.
De kezdjük onnan, van egy ősrégi (rendben, nem annyira régi, alig 1500 éves(!)) legenda Beauwolf-ról, a viking harcosról. A történet lényege: van egy távoli, meglehetősen fapados északi királyság, Hrothgar birtoka, amelyet rejtélyes szörny pusztít egy ideje, csak úgy passzióból. Aztán jön egy rejtélyes idegen, legyilkolássza a szörnyet, megharcol a trónért, megdugja a nőket (már bocsánat, de ez a legenda), és végül diadalmaskodik, persze, addigra majd' mindenki a Walhallában szaglássza az ibolyát.
Nem kell komolyan venni az ironikus hangnemet, a történet tényleg ez, elolvashatni az Eddákban. Amúgy szép sztori, és sokan megfilmesítették, mást ne mondjak, például kitűnően a 13 harcosban, és szintén kitűnően, bár kétségkívűl beteg fantáziával a Beauwolf-ban.
Az Outlander ehhez annyit ad hozzá, hogy belevisz egy földönkívűli szálat - valahonnan jönni kell az idegen hősnek -, és rendkívűl igényesen dolgozza fel a történetet. Mármint filmben, de most filmről beszélünk.
Azért némileg bosszantja a csőröm, hogy egy viszonylag banális legendából skandináv barátaink több szép filmet, mítoszt is tudtak csinálni, amíg mi például Attilából, Álmosból, Árpádból, és gyönyörű párthus-avar-hun-magyar történelmünkből is képtelenek voltunk összehozni egy átlagos alkotást legalább.
De vissza az Outlanderhez.
A szereplőválogatás fenomenális. Az "idegent" az a Jim Caviezel játssza például, aki Jézust a Mel Gibson Passiójában.
Itt is zseniális, de itt harcosként az.
A film egyébként a Beauwolf-legenda mellett több egyetemes toposzt is feldolgoz, kezdve az Attila-kardtól a brit királydrámákig, és a Veres Erik-eddákig.
Nem fogom elmesélni, nézzétek meg, aki nem látta.
Látványban a film a legjobbakat nyújtja, nem véletlen van valami köze a látványmesternek a Gyűrűk Urához. Mestermunka. Dramaturgiailag is zseniális, és ezzel nem elijeszteni akarom a nézőket.
Képileg? Minden harcosnak ismerős lesz ez a film. Ilyenekkel álmodunk.
Egyetlen dolgot írhatnék a film rovására: a rendező kétségtelenül a kelleténél többször nézte meg a 13 harcost, amelyről szintén fogok még írni itt. Nem állítom, ez baj, de zavaró a rengeteg szinte átkopírozott kép, helyzet.

Na és végül egy kis csemege. A film jelentős mellékszereplője egy kisgyerek, bizonyos Erik. Az ő mostohaapja lesz a filmben az idegen.
És igen, ez a bizonyos Erik gyerek a történelemben Erik Leifson, Grönland (ha úgy tetszik, áttételesen: Amerika, eredeti nevén: Vinland) felfedezője.
Veres Eriknek, a Vikingnek pedig az izlandi legendák szerint tényleg egy idegen nevelőapja volt. Az Eddák szerint Türkernek hívták.
Márpedig abban az időben (700-as évek), türknek kizárólag a magyarokat nevezték.
Na ugye. :-)

Ran

Végre ez is megtörtént velem: annyi rettenetes alkotás után (- mondtam, mindenevő vagyok filmben, a legnagyobb szörnyűséget is hajlandó vagyok tesztelni -), a minap kezembe akadt egy film, amit egészen pontosan 999 Ft.-ért vásároltam egy pesti benzinkútnál, s amelyből évekkel ezelőtt láttam néhány részletet: azóta is kerestem a filmet.
Na de nem ez a történés lényege. Hanem az, hogy betettem ezt a filmet a lejátszóba, aztán bő egy óra múlva megállítottam, és lefeküdtem aludni, vagy ezzel álmodni: ugyanis ez a film annyira szép, hogy úgy éreztem, lehetetlen egyetlen szuszra befogadni. Kénytelen voltam két részben nézni meg.
Akira Kurosawa talán legjobb filmjéről van szó: Ran. Magyar címe is jó: Káosz. Kurosawa egyéb filmjeire is visszatérek még itt, vitathatatlanul a titánok egyike, s mivel nem nyugati rendező, "művészfilm-rendezői" minősége dacára: élvezhető, tanulságos, gyönyörű képi balladái vannak, amelyek "vitézségről formát, emberségről példát" mutatnak a nézőnek.
Erről a filmről azt szokta mindenki mondani: a japán Lear király-adaptáció. Na igen, hogyne. Ha "csak" ennyi lenne.
A Lear király amúgy egy közös eurázsiai mese, a király három lányával, vagy fiával, amely többek között egyik legszebb magyar népmesénk is, szóval nem kell azonnal Shakespearig rohanni, megvan nekünk a sajátunk.
Ez a film - vessen rám nyugodtan követ, aki úgy gondolja, mindenben ezt akarom látni - már megint tele van szép, magyaros motívumokkal. A címerektől a színekig, a példabeszédektől a családmodellig (itt is a legkisebb királyfi a JÓ), az egész hangulat olyan mélységben otthonos, amit utoljára akkor érezhettünk, amikor még az ainókkal, a japán őslakosokkal házasodgattak távoli őseink.
És levetve a nemzeti inget, maradva a művészeti zakónál: hát igen, Kurosawa megmutatta, hogyan lehet valami egyetemes, úgy hogy egyedi. Mert valóban ugyanaz a valóságban a sógun összeomlása és lelki rémei, mint a brit király lelkiismeretfurdalása. Az árulás mindenhol árulás, a lojalitás mindenhol lojalitás, a hit hit, és a szépség szépség. Minden hatalmi harcban van tragédia, aljasság, nemesség, női befolyás, hiúság... Mindenikben. Még a maiakban is.
Az egészen hab a tortán a japán filmekben megszokott, de itt kivételesen tökélyre fejlesztett képi világ, a jól megkomponált vizuális orgazmusok, a kínosan aprólékos műgond... Három óra gyönyör ez a film.
Egyetlen dolog zavart benne, lovasemberként. A filmben kivétel nélkül, mindig jobb oldalról szállnak lóra. Márpedig ez az első lecke, amit lovaglónak tanítanak: a lóra mindig bal oldalról ülünk fel. (Mármint a ló bal oldaláról).
Bár, erősen hajlok rá: meglehet, ezek a japánok tényleg így lovagolnak. Ezektől ez is kitellik.

Arthur király

Most nem tudom, hogy ha én angol lennék, mennyire idegesítene, ha egyik legendás (h)ősöm, Lancelot, egy jurta mellől keveredne a Kerekasztal mellé.
De nem vagyok angol, nem mintha néha ne bánnám ezt, de ilyenkor is inkább ír vagyok.

Arthur királyról, azt hiszem, kicsimillió filmet csináltak. Jobbat, rosszabbat, inkább rosszabbakat. Aztán végül érkezik Antoine Fuqua, és csinál egy olyan filmet az angol őstörténelemről, ami után mi, magyarok, megnyaljuk a tíz ujjunk.

Mert végre itt van egy olyan színrevitel, ami ad látványra, cselekményre, történelmi hitelre, filmre. Nem egy Honfoglalás-szerű szörnyűség negyven statisztával, hanem egy igazi eposz. És igaz is, nem mellékesen. És mintha nekünk csinálta volna.

És innen már nem is igazán a filmről, mint filmről beszélek. Hanem arról arról az "újhullámos" angol történelemkoncepcióról, miszerint őseik, a Kerekasztal lovagjai szarmata lovasok voltak.

Szarmaták: a mi szempontunkból: a hunok egyik melléktörzse. Többek között.

És mit Isten: az Artúr királyban ez van. Rendes magyar (-mit magyar? székely!) emberek, jurtákkal, reflexíjakkal, ideges természettel, honvággyal, sólymokkal, Bors vitézzel (vessétek össze Anonymussal!!!), ésatöbbi... Gyönyörű.

Az angol történelem, ahogy kinéz(ett), amúgy is furcsa. Kezdetben voltak valakik, fene tudja, kik. Aztán a kelták. Aztán a rómaiak és az általuk (Hadrianus) betelepített (szarmata) légiók. Majd jöttek a szászok. Aztán a normannok.

És végül maradt Mr. Bean és Tony Blair.

Nem is olyan vicces. Viszont az Artúr király ismét az a film, amit a magunkfajtának meg kell, és kötelező megnéznie. A befagyott tón zajló csatát, amihez kutya legyen az a székely ember, aki nem ismeri fel a Szent-Anna-tót. A szabadon engedett turulmadárt. A sárkányfejes, urambocsáss' "dák" zászlókat...

És nem utolsósorban: mert szép ez a film. Mert arról szól, amiért azok vagyunk, akik. Lojalitásról, barátságról, hitről, vérről.

És mindez: gyönyörűen.

Fegyvernepper

Vendégszerző: Bayer Zsolt. Az írás régebben megjelent a Magyar Hírlapban.

"Tegnap Tusnádról jövet megálltunk Csíkszeredában, hogy eltöltsünk egy napot (...) Attila barátomnál. (...)

Szóval megálltunk Attilánál egy kis hallgatásra.
És amikor eleget hallgattunk, megnéztünk egy filmet is nála, a méla délutánban.

Erről a filmről akarok most írni pár sort.
A film címe: Fegyvernepper. Főszereplő Nicolas Cage.
Lehet, hogy én vagyok rosszul tájékozott, de emlékeim szerint ebből a filmből nem lett szenzáció. Pedig már két éve, hogy bemutatták. Azután szép csöndben eltűnt.

Persze tudjuk azt jól, hogy ebben a világban miből lesz szenzáció. Abból, amiből bizonyos körök szenzációt akarnak csinálni.

A Fegyvernepperből nem akartak.
Most, hogy láttam, már meg is értem, miért…
Átkozottul jó film a Fegyvernepper.

S leginkább azért, mert az izgalmakon túl kimond fontos dolgokat erről a világról. Erről, amiben élünk. S fontos dolgokat kimondani erről a világról, nos, az nem túl szerencsés vállalkozás, már ha az ember szenzációra, sikerre, megbecsülésre, "jó sajtóra" vágyik.

A Fegyvernepper például megjelenít egy milliárdos fegyverkereskedőt, bizonyos Simeon Weiszt (fontos a név! A filmben is az!), aki azt mondja Jurijnak (Nicolas Cage): ebben a szakmában fontos, hogy az ember állást foglaljon. Erre Jurij Weisz szemére veti, hogy az iraki–iráni háborúban mindkét felet ellátta fegyverrel. Mire a jó Weisz így válaszol: talán az volt a célom, hogy mindkettő pusztuljon…

Hát, például az ilyen párbeszédek döntik el, hogy lesz-e egy filmből szenzáció vagy sem…Vagy mondjuk az a jelenet a film végén, amikor a letartóztatott Jurij elmondja az őt évek óta megszállottan üldöző CIA-ügynöknek, hogy most mi fog történni. Az fog történni – mondja Jurij –, hogy nemsokára kopognak majd ezen az ajtón, és önt kihívják. Megköszönik a munkáját, és közlik önnel, hogy engem haladéktalanul szabadon kell engedni. Mert, tudja, barátom, az ön főnöke, az Amerikai Egyesült Államok elnöke naponta több fegyvert ad el, mint én egy egész évben.
S mire Jurij eddig ér a mondandójában, kopognak is az ajtón…

A film végén elhangzik a szentencia: a világ legnagyobb fegyvergyártó és szállító államai az Amerikai Egyesült Államok, Oroszország, Kína, Franciaország és Nagy-Britannia. Egyszersmind ez az öt állam az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja.
Hát igen. Végül is olyan nagyon bonyolultnak tűnik ez a világ, s ugyanakkor olyan végtelenül egyszerű. S ha az emberiség legalább a nyilvánvaló igazságok töredékével tisztában lenne, akkor ezt a világot meg is lehetne változtatni. Hogy ne mondjam: meg lehetne váltani – csak hát ez olyan idejétmúltan patetikus…
De az emberiség nincsen tisztában a nyilvánvaló igazságokkal. Az emberiségnek az igazságok helyett ott a világmédia, mindenestől. S ha olykor születik egy-egy alkotás, ami a lényegről beszél, abból nem lesz szenzáció.

Pedig a Fegyvernepper egy amolyan igazságszerető világban akár többszörös Oscar-díjas film is lehetne. De jobb így valakiknek, így, hogy csöndben elmerült a feledésben. (Tudják, ezért nem lett szenzáció például Michael Moore Sicko című filmjéből idehaza. Valakik gyorsan megvették a forgalmazás jogát, aztán a filmet nem forgalmazták. Micsoda véletlenek vannak…)
Mindegy, no. Ezt is tudjuk. De aki teheti, vegye meg a Fegyverneppert DVD-n, és nézze meg odahaza. És hívjon meg rá vendégeket is. Garantáltan jó szórakozás és sok-sok gondolkodnivaló. (Bár, tudom, az sem nagy divat manapság…)"

Bayer Zsolt

Sukiyaki Western Django

Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, van valami a japánokban, ami köszönő viszonyban sincs a nyugati ember "normális" életfelfogásához. Ha úgy tetszik: nem kicsit őrültek.
Azt ismét leszögezhetjük, hogy Quentin Tarantinóban is van valami, aminek megint semmi köze a normalitáshoz. Nem kicsit őrült az alak.
Végső soron ezért (is) szeretjük a japánokat, és Tarantinót is.
Na de a kettő együtt, egyszerre... ilyenkor történnek olyan katasztrófák, mint a Sukiyaki Western Django. Az egész film tulajdonképpen pont annyira nyakatekert, körülményeskedő és "ibóktalan", mint maga a cím.

Már önmagában az megérdemelne 25 botot, akinek a japán western fogalma eszébe jutott. Lehet ugyan rokonítani a szamurájokat a vadnyugati pisztolyhősökkel: de azért igencsak csóválná erre a fejét Yamamoto Tsunetomo és Wyatt Earp egyaránt.

Na de vissza a filmre. Két dolog miatt vásároltam meg (na jó, beismerem: kalózoktól) a filmet: az egyik a címbéli Django, és a másik, hogy Tarantino is szerepel benne, s aránylag nagy összegbe mernék fogadni, hogy belekavart a rendezésbe is, piszkosul.

Az eredeti Django egy bűbájosan igénytelen spagettiwestern, a műfaj hőskorából. Imádtam. A film tulajdonképpen semmiről nem szól, de azt jó hosszasan. Gyakorlatilag annyi, hogy a főhős irdatlan sárban cipel maga után egész film alatt egy ménkű nagy koporsót, amit aztán a film végén kinyit, elővesz belőle egy Gatling-géppuskát, és mindent, de mindent sz*rrá lő vele.
Ennyi elég is egy tisztességes westernnek, s nem is volt annak akadálya, hogy ne készüljön számos remake belőle a továbbiakban, mondom most csak a legismertebbet, a Last man Standing-et Bruce Willissel a főszerepben.

Ebben a japán remake-ben,a Sukiyakiban is van sár is, koporsó is, annak húzigálása is, meg lövöldözés is. Nem lesz tőle jobb. És van még benne mindenféle japán gengszterfilm-beütés, szinte egész passzusok minimális átdolgozással tucatnyi filmből, sőt még Shakespeart sem átallotta belekeverni a rendező ebbe az iszonyú katyvaszba, aminek eredményeként nyugodtan parafrazálhatjuk: a Sukiyaki az a film, amiben teljes az őrület, de legalább nincs benne rendszer.

Egy nagy pozítivuma tagadhatatlanul van: éspedig a gyönyörű filmezés. Elképesztően szép képek vannak benne, na de ez valamirevaló japán rendezőnél alapkövetelmény.

Tarantinó színészi alakítása a filmben enyhén szólva is feledhető, és akkor még jól jártunk vele, részéről elég volt annyi is, hogy a nevével simán eladhassák a filmet.

Mazochistáknak, hivatásos filmkritikusoknak erősen ajánlom, másnak senkinek, egyszerűen nem éri meg az a közel két és fél óra az életünkből.

Japán western... na persze.