Zéta (The invisible man)

Mindig is erre vágytam. Egy valódi, szélesvásznú, epikus produkcióra, ami végre hozzánk és rólunk szól, dadogás, pátosz és provincializmus nélkül.

Valószínű, a skótok, maják, vikingek után már csak idő kérdése volt, Mel Gibson mikor fedezi fel magának az eurázsiai hőskölteményt, Attilát, és a hun birodalmat. Nos, megtörtént. Az enyhén szólva is hét pecsét alatt forgatott, még hollywoodi mércével mérve is impozáns költségvetésű film olyan időutazásra visz bennünket, amit utoljára akkor éreztünk, amikor kamaszkorunkban elolvastuk Gárdonyi Géza Láthatatlan emberét.

Nem véletlen, hiszen a forgatókönyv alapja Gárdonyinak ez a munkája. Igaz, kissé hozzányúltak, befogadhatóbbá tették a tengerentúli nézők számára is a cselekményt, a történet érzelmességét a látvány irányába tolták el, ami nem is baj. Külön erény azonban, hogy a rengeteg hatalmi játszmát, cselszövést, harcjelenetet és egy szuper-birodalom születését mégis külön keretbe fogja Zéta reménytelen, plátói szerelme. Emőke szerepét Sophie Marceau-re osztani telitalálat volt, hasonlóan jó szerepben csak a Rettenthetetlenben láttuk - úgy tűnik rászabták a boldogtalan úrnői szerepet.

Ha létezik "telitalálatabb", úgy minden bizonnyal ez Attila alakítása volt: első látásra meglepődünk Armand Assanten, - de hát Istenem, minden bizonnyal a korabeli követek is ugyanúgy meglepődtek egy szerény, alacsony, izmos ember láttán. Éppen ettől hiteles, emberi, ugyanakkor érezhető karizmát áraszt magából, ahogyan az a királyok királyához illik. S bár a film főszereplője Zéta, az esendő ember (Orlando Bloom), az egész film felett ott tornyosul, anélkül, hogy nyomasztó lenne, Attila monumentális alakja.

A film magyar vonatkozását mellesleg nem hangsúlyozzák ki, egyetlen igen szuggesztív magyaros motívum a Howard Shore által jegyzett, gyönyörű, sok esetben ismerős pentaton muzsika. Számunkra meglepő módon sokkal erősebb a film internacionalizmusa, a szerelmi história mellett az egységes világ, a római birodalom helyét betölteni és kiterjeszteni szándékozó soknemzetiségű birodalom megteremtése a mű vezérfonala. Görögök, germánok, latinok, szerecsenek, gyakorlatilag mindenféle nép-archetípus megtalálható a filmben: a hunokat mindenki magáénak érezheti kicsit.

A film kategorikusan leggrandiózusabb jelenete a hun (segéd)csapatok felvonulása a catalaunumi csata előtt, vélhetően történészek hada dolgozhatott a korhű jelmezeken, a statiszták reggeli tojásrántotta-fogyasztásába pedig bele sem merek gondolni, ekkora sereggel kisebb kelet-európai országokat ma is el lehetne foglalni.

A filmben nincsen happyend, egy szerelem, egy korszak, egy birodalom és egy kiválasztott ember vége: semmi nem marad utána, csak a vérvörös naplemente ("a szép napok nyugaton buktak alá"), na meg a boldog nyugalom a nézőben, hogy ezt is megértük, végre, A film.

A film, amelynek egyetlen aprócska hibája van: hogy nem létezik. Pedig mekkora igény lenne rá...

Masters of Horror - Imprint

Hát, ez egy ilyen időszak. Ismét kifogtam egy horrorfilmet, na de ezúttal rendesen. Úgy kell nekem, illetve: "kellett nekem rókatojás", ahogyan nagyanyám mondogatta, ha éppen kárörvendett szegény.

Tényleg, a rókatojásnak nem tudom magyar népmesei vonatkozását, ha valaki igen, szóljon róla. A rókajelenség inkább a japán legendakör, néphit része, és ezzel eleget is tettem a vargabetűs felvezetőnek: igen, ismét japán filmről van szó.

Az Imprint eleve tévéfilmnek készült, a Masters of Horror-sorozat részeként. Rendezője nem más, mint az a Takashi Miike, aki az itt korábban legyalázott Sukiyaki Western Django-t is rendezte, és akinek termékenysége a jelek szerint szinte korlátlan, hiszen szűk húsz év alatt képes volt 81 filmet rendezni. És nem kapkodta el, legalábbis a látottak alapján, a sietség és a zsúfolt munkafüzet nem ment a hajmeresztés, az elvetemültség és igényes őrület rovására.

Az Imprint egyébiránt igen csalóka módon "Az elveszített szerelem" néven is futkos a képernyőkön, nehogymár valaki brazil szappanoperában reménykedve belenézzen, mert úgy jár vele, mint Lót felesége, és ez még a jobbik eset. Ilyeneket fog látni benne, és ez még csak a megtévesztő, szelíd előjáték.

A film története távolról sem nevezhető bonyolultnak, nem állít intellektuális kihívás elé, nagyjából arról szól, hogy egy amerikai ürge - akit a rendkívül szimpatikus, több filmből ismert Billy Drago játszik - betéved egy múlt század eleji japán bordélyházba, és ott kap egy groteszk csúnyaságában már szinte szép hölgyet, aki elmeséli neki az életét. Érintőlegesen kiderül, a turista hajdani szerelmét keresi, akit naná, hogy ebben a kupiban tettek el láb alól. És elmesélik, és megmutatják, hogy hogyan, és ettől őrizzen meg a Fennvaló mindenkit, mert őszintén állítom, ha az ember nem egy beteges hajlamú, japán szociopata, akkor ebben nem sok örömet talál, ellenben bevásárol néhány rémálmot csak úgy a tudat alatt.

Komolyan mondom, a film után a macska véletlenül a lábamhoz ért, és majdnem felsikoltottam. Reggel pedig, amíg idilli hóesésben bandukoltam a szerkesztőségbe, időnként fel-felszisszentem, ha eszembe jutott a film egy-két jelenete.

Nem mentség, hogy olyan szépen fényképezték a filmet, hogy az már költészet - igaz, olyanszerűen, mint Apollinairnek a Tizenegyezer vesszője.

Erősen remélem, senki nem esik abba a hibába mint én, ilyen, igényesen megcsinált borzalmasságot egyszerűen nem szabad megnézni. Nem szabad, és kész.

És ha valaki mégis meg akarja, hát tessék. Mosom kezeimet, itt van. Katt.

Motel 2.

Habkönnyű horror. Ilyeneket szeretek nézni, bár manapság egyre ritkábban találhatni, úgy kiveszett a mai filmes műfajból, mint a zenéből a rhytm and blues.

A habkönnyűt semmiképpen nem a gyilkolászási hajlamra, erőszakra kell érteni, arról szó sincs, az van benne, hál'Istennek, - nem, mindössze csak attól könnyű, hogy az alkotás nem akar mindenféle súlyos erkölcsi, világmegváltó, filozófiai mélységben kóvályogtatni, egyszerűen egy könnyen emészthető borzongatás, ami nehéz, zsíros vacsora után kifejezetten jólesik.

A cím egy kicsit zavarba hozott, életemben nem hallottam Motel 1-es filmről (eredetileg: Hostel), na de ez nem zavart, amúgyis televízión kaptam el véletlenszerűen, mondom magamnak, hülye nem vagyok, ha éjjel kettő van, és horrorfilm, csak megnézem.

Nem bántam meg. Mindjárt az elején közölte velem a film, hogy "Quentin Tarantino bemutatja", amiből nyilvánvaló lett, semmi köze Tarantinóhoz, de aki ilyen vidáman ékeskedik más tollával, attól egyéb aljasság is kitelik, és ez ebben a műfajban hasznos, jó, ígéretes.

Külön vidámság, hogy a film, bár iskolapéldája az amerikai road-movie filmeknek, nem a 66-os úton zajlik, és nem redneckek hóhérolják halomra a kissé fehérmájú tinédzser lányokat, hanem a cselekmény Szlovákiában történik, bizony.
Ficót és Slotát ugyan nem láttam a filmben, nyelvtörvényről sem esett szó, de hogy valamelyes helyismerettel mégis rendelkezett a rendező, bizonyítja, hogy a filmben rendre visszatér egy cigánygyerekekből álló falka, akik mindent elkövetnek, hogy az ember fia-lánya megutálhassa közép-kelet-európát, és ez brilliánsan sikerül is nekük, akár a valóságban.

A műfajon belül (is) elvetemültségét jelzi a filmnek, hogy azért gyereket ölni még horrofilmben is tabu, na, ez itt szemrebbenés nélkül megtörténik, agyonlövik benne az említett falka egyik tagját, ennek a cselekmény szempontjából semmiféle jelentősége nincs, szemlátomást örömből történt, bravó.

Aztán még lehet gyönyöű magyar népdalokat hallgatni a filmben - szlovák nyelven! - na, ez övön aluli volt, de hát mondom: horrorfilmről van szó.

És volt öt perc a filmben, ami iróniát, cinizmust félretéve: gyönyörű, antologikus, hihetetlenül szépre sikerült, - de azt már nem árulom el, mi volt az: tessék megnézni a filmet.
És nemcsak ezért. Csak úgy, lazításból. Nem bánják meg.

Becstelen brigantik

Vannak filmek, amelyekről egyszerűen nem lehet - nemcsak nem szabad, de valamilyen erkölcsi gát, gentleman's agreement jegyében nem illik - rosszat írni vagy szólni.
Na ilyen Tarantinónak a legújabb, sokat várt, (- és a várt blöffökkel bővelkedő -) filmje, a Becstelen brigantik.

A magyar cím eleve nagyon rossz, az "Inglorious Basterds" helyes magyar megfelelője a Becstelen Bitangok lenne, a bastards szó magyart értők számára bitangot jelent, de ehhez nemcsak nyelvtanból kellene magyart tudni, na mindegy. (Ja persze, nem bastards, hanem basterds, kösz Csilla, a figyelmeztetésért.)

Illetve nem mindegy, a film maga is ilyen erkölcsi- és fogalomzavaros, szemrebbenés nélkül fon kétes értékű glóriát soha, semmilyen glóriát nem érdemlő embertípusok köré. És én, aki mindig azt mondtam, a művészetnek, a fantáziának semmi köze a valóságnak, ebben az esetben mégis azt mondom: na nem, azért nem hazudunk ennyire aljason a fiatal nemzedéknek arról, amit még apám megélt. Mert ez már nem művészet, ez az a fajta "történelem", amit pár év múlva tényként adnak el, és a tévékben nem sci-fi-, kaland-, horror-műfajban, hanem dokumentumfilmként fog futni. És senkit nem érdekel majd ez.

Majdnem belefutottam a csapdába. Bele fogok még futni. De maradjunk a filmnél. Ami egy közepes film lenne, jó színészekkel, bűnrossz forgatókönyvvel, zseni rendezővel: ha nem arról szólna, amiről.

(Mert ugye, az emberbe' belefagy a sz.r, ha zsidókról, nácikról, második világháborúról van szó, itt minden megengedett a győzteseknek, valamint a mindenkori hullarablóknak a csatatéren. Vae victis - ismerjük.)

Na de a film arról szól - és valóban erről szól - hogy tökös amerikai zsidógyerekek válogatott kegyetlenséggel gyilkolnak német (a filmben a német és a náci egyenértelmű, ajánlanám jogvédők figyelmébe) katonákat és főtiszteket, - a pozitív hősök persze, profik, ügyesek, fotogének, kegyetlenek, zsidók. Ahogyan ez a 21 század elején elfogadott mítosz.

Más kérdés, hogy teszem azt, a negyvenes évek elején vajon még létezett-e Dreyfus(!!!) nevű zsidó Franciaországban, és ha igen, hát ők ebben az időben, teljesen érthető módon még egy liba nyakát sem nagyon vagdosták, nemhogy a náci főtisztekét Franciaországban... na, ez nem számít. Ami számít, hogy született egy "kultuszfilm", a hajdani független filmes Tarantinótól, aki már készített egy bukott, és rendkívűl rossz filmet legutóbb (Grindhouse). Ha ez a menekülési útvonala, hát lelke rajta.

Ha már ilyen felhőtlenül és vidáman lehet sikeres és nagy filmként ünnepelni a nyilvánvaló történelmi hazugságpropagandát, hát kíváncsi lennék, milyen lenne egy hasonlóan hazug alkotás, ahol náci főember bújtat zsidókat.
Ja, van ilyen. Az is Oscart kapott, annak sincs több köze a valósághoz.

De lehetne könyvet is írni... most pedig csend. Még Nobel-díjat is adnának érte, pedig ha Sorstalanság címmel írnánk meg ezt a könyvet, csupán Jerzy Kosinski gyönyörű könyvét, a Festett madárt kellene rossz magyarságra fordítani németből. (A lengyel eredeti után - de hát ilyen is a könyv...).

Vissza a filmhez. Fenét vissza. Úgy rossz az egész, ahogyan van. Szép, szélesvásznú, jó színészekkel, ripacs alakításokkal, sok pénzzel. Hamis. Nem igaz és nem valódi. Mérgező. Ha behelyettesítenék a "németet" és a "zsidót" fantázianevekkel, akkor is rossz lenne. Csak úgy élvezhető, bizonyos réteg számára, mint kompenzációs film, hogy lám, "ilyenek is lehettek, lehettünk volna".

Hát, nem voltak. És ezt nem Tarantino mondja, hanem a történelem.

Watchmen

Ha van film, amitől hidegrázásom van, az a "szuperhősök" kategória. Nekem már Supermantől is borsózott a hátam, Batmannel vallatni tudnának, a Pókembertől kiütéseket kapok, de még Dick Tracytől is húztam a szám.

Érthető módon tehát erős tartózkodással tettem be a lejátszóba Zack Snyder új(?) filmjét, a Watchment.
Már a film borítója borzasztóan rossz, a fülszöveg meg azt mondja, 1985-ben valaki szuperhősöket kezd gyilkolászni Amerikában, és ez szeget üt a kevesedő überürgék fejébe, tehát egyféle leszámolás veszi kezdetét. Érthető, gondoltam, de milyen szuper lehet az, aki szuperhősöket tesz el lába alól? (Szimpatikus, az alapvető, de azért bizarr.)

Hát, nagy meglepetésemre a film éppen erről szólt.

Másrészt meg egy igen jó film, ezt nagy szívfájdalommal el kell ismernem. Elképesztően igényes karakterek, jó vágások, a képminőség a manapság megszokott magasiskola. És a történet, hát, szívre tett kézzel mondom: jó. Pedig nem sokkal több, mint ami a fülszövegben van.

De kiváló történelemlecke is a nyolcvanas évek Amerikájáról, a kollektív elmebajról, az önnálló igazságosztásról, amibe manapság mi is kezdtünk egészen jól belejönni, és... na itt van a nagy ÉS...
...hát, ezt a filmet nem ajánlom érző szívű kozmopolitáknak, liberális elvű embereknek, senkinek, aki manapság trendi. Mindenki másnak igen.

A végső tanulságot nem lövöm le, de van valami köze ahhoz, hogy ha választani kell, tíz átlagembert, vagy egy ártatlan kisgyereket kell megmenteni, a válasz nem humánus, de magától értetődő. Vagy nem értetődik magától, de így humánusabb. Fogas kérdés, és tényleg világnézet kérdése.

Hosszú film, majd három óra. Valami közeli rokonság van a Sin City-vel, de ez csak javára válik. Néha kicsit szájbarágós, ez nem bántott, van, amikor nem gondolkodni akarok, hanem visszahallani a saját gondolataim.

Meg kell nézni. Nem változik tőle a világ, mégcsak híres film sem lesz, de azért benne van a legjobbak között.

Videodrome

Hogy David Cronenberg egyike a legzseniálisabb és legbetegebb agyú rendezőknek (adott esetben: forgatókönyvíróknak) a földkerekségen, ez aligha kétséges.
Ennek ellenére meglepett, ismét.

Hiába, hogy végignéztem, sokszor az Existenz-et, ami szerintem mai napig viszi a pálmát az intellektuális horror műfajában. (Régi adósság: egyszer tényleg írok róla, ígérem, legalább olyan idegesítően, mint maga a film.) A Butterfly kisasszony se volt piskóta, a Légy klasszikussá vált, a Naked Lunch és a Péntek 13 referenciafilmek bizonyos, jobb körökben.

A Videodrome is az, noha hála'Istenek sokkal kevésbé ismert. Régi film, 1983-as, a mienkhez hasonlóan kopott ingerküszöbbel már fanyalogva áll neki az ember egy huszonhat éves filmnek. Aztán gyomorszájon vág, orrbaüt, elborzaszt egyetemes betegségével, hiába, na, egy jó alkotás jó, akkor is, ha beteg, akkor is, ha ezer éves, akkor is, ha nem értesz egyet vele.

Az ötlet nem túl bonyolult - ma -, hiszen mindannyian tudjuk, ha máshonnan nem, tévéből és filmekből, hogy egy tévécsatornatulajdonos semmiféle szörnyűségtől nem retten vissza, ha nézettségét növelheti. Ez van a filmben is, a James Wood által brilliánsan játszott Max Renn tévétulajdonos rákattan a fizikai erőszakra, szadó-mazó játékokra, ugye, ha vér folyik, kenyér is lesz alapon.

Aztán kiderül, egy olyan kísérletbe kerül, ahol az erőszakos adások agytumort okoznak, és ettől újabb hallucinációk születnek... bár az is lehet, a tumor okozza csupán az adás-hallucinációt, de az is megeshet, mindez egy felsőbb (vagy alsóbb) tudatállapot, na körülbelül ennyire összezavar a film, és mindeközben legalább háromszor majdnem elrókáztam magam, de elkapcsolni nem volt erőm a filmről.

Mondom, Cronenberg egy zseni. A filmből később sok minden visszaköszön az Existenz-ben, ami ennek a filmnek egyfajta szuperübereltebb változata, de azért önmagában véve a Videodrome is egy iszonyú kultuszfilm, és ha egyszer a világnak vége lesz, érdemes lesz ezzel is dokumentálni, miért volt szükséges.

A sztori, meglepő módon - na, mégiscsak fiatalabb volt a rendező - nincs túlbonyolítva. Nem is kell, az alapötlet éppen eléggé bonyolult. A cselekmény kiszámítható, a vég aztán pláne, de éppen ettől lesz olyan katarzisteljes, mint a görög tragédiák, ott sem gondolta komolyan senki, hogy a főhős élve megússza.

Ha valaki fogja a TV1000 nevű adót, kísérje figyelemmel, jópárszor még ismételni fogják. Vagy meg kell venni 900 Ft-ért valamelyik hipermarketben. Garantáltan beteg lesz tőle az ember, de úgy, mint egy jó disznótoros után. Hogy megérte.

Underwold - The rise of the Lycans

Ha valakinek egy történelmi környezetű filmben hirtelen az üti meg a fülét, hogy: „- most már aztán elég, brassói bányáimat már kétszer is kifosztották a korcs betolakodók”, nos, minden nagyvonalúság dacára, mi, magyarok, arra gondolunk, amire gondolunk.

Különösen, ha ezelőtt leszögezik a filmben a kárvallottak, hogy „mindannyian Corvinus leszármazottjai vagyunk”.

Pedig dehogyis, az Underworld című, lassan vámpírklasszikus filmeposz harmadik részében ezt egy Jánosch(!) nevű derék vámpír mondja (akit ezután rögvest meghóhérolnak), és a történet nem délkeleti szomszédokról, hanem vérfarkasokról szól, más kérdés, hogy azok is a Balkánról szivárogtak fel, üsse kő. Azért ennyi történelmi tájékozottságot nem nézek ki az amerikaiakból.

Az Underworld egyébként egyike rejtett gyengéimnek, tényleg nem vagyok különösebb vámpírfilm-rajongó, bár elismerem, hogy ahol minimális humort és maximális pénzt fektetnek egy ilyen produkcióba, az igenis élvezhető. Példa erre az Alkonyattól pirkadatig, sőt annak harmadik része (igen, ilyen is van!!! :-)), vagy a Drakula halott és élvezi, vagy a Dracula-trilógia, vagy a Blade-sorozat… na jó, befejeztem, elnézést.

Az Underworld, amikor megjelent a piacon, éppen ezzel a humor-pénz-ésnemutolsósorbanstílusos igényességével lepett meg. A forgatókönyvírónak nyilván nem adnék díjat, nem ötletelte túl magát, nem is baj ez, a látványtervezőnek viszont annál inkább.

Valamelyik Kuszturica-filmben hangzik el: „elegáns, mint egy vámpír”, na, ezt igazából az Underworld-filmek megnézése után érti meg az ember, ezek a vámpírok aztán valóban végletesen elegánsak. Valahol a Mátrix bőrcuccai és a díszmagyar között ingadozik a kosztümkészlet, és állítom, hogy igen sikerült kombináció. Komolyan mondom, ha egyszer Karácsonyra (ám legyen: Helloweenre) valakitől egy ilyen szerelést kapnék, annak egy életen keresztül fizetnék heti egy sört. Tudom, nem biznisz, szót se rá többet.

A díszmagyaros motívum tényleg nem vicc, valóban ilyenek a vámpírok ebben a filmben, vitézkötéses, kócsagos-bogláros-forgós vitézek, akik ráadásul valami rejtélyes oknál fogva majdhogynem kedvelik az embereket – nemcsak fogyasztani! – és igazi ellenségeik a vérfarkasok, akikel rettenetes csatákat vívnak a Kárpátok között, vagy éppen Budapesten, többek között a Nyugati pályaudvaron.

Jól olvassák, igen, a második Underworldben a Nyugati pályaudvaron zajlik egy nagy ütközet, legyen az a producer rejtélye, mennyibe kerülhetett, és a MÁV-é, mikor lehetett ennyi időre lezárni a pályaudvart.

A filmtrilógiában többször elhangzik a Corvinusi származás, mentségükre legyen szólva, nem derül ki, Jánosra gondoltak-e, s ha igen, melyikre, vagy Mátyásra, lényeg az, hogy valamiképpen ide kötődnek. Nem Drakulához, és nem Vlad Tepeshez, legyünk hálásak ezért is. Vagy ne.

(Van egy olyan sejtelmem, a félreértés onnan származhat, hogy Hunyadi János egyik vezetője volt a Luxemburgi Zsigmond által (is) alapított Sárkányos Társaságnak, amelynek Karós Vlad apja is tagja volt, na de ennyi történelmi vájtfülűséget végképp nem nézek ki Hollywoodból.)

Na de hogy a filmről is beszéljünk: jó.

Kellemes vasárnap délelőtti horrorfilm, én éppen ilyenkor néztem meg, még a feleségem is élvezte, pedig ő aztán tényleg nem nagy híve a műfajnak, egy egértől is képes falra mászni, nemhogy egy vérfarkastól.

A színészi teljesítmény meglepően jó, a látvány erősen ingadozik valahol a Gyűrűk Ura és a Riddick, a sötétség krónikája (erről még írok!) között. Tehát csillagos jeles.

Ja, és lehetőség szerint lesötétített helyiségben kell megnézni, mivelhogy erősen setét a film alaptónusa, de ne csodálkozzunk rajta, végül is, vámpírokról szól.

Jó szórakozást, és ne sajnálja senki megnézni, elvégre: „mindannyian Corvinus-leszármazottak vagyunk”.

Hehe. :-)