Videodrome

Hogy David Cronenberg egyike a legzseniálisabb és legbetegebb agyú rendezőknek (adott esetben: forgatókönyvíróknak) a földkerekségen, ez aligha kétséges.
Ennek ellenére meglepett, ismét.

Hiába, hogy végignéztem, sokszor az Existenz-et, ami szerintem mai napig viszi a pálmát az intellektuális horror műfajában. (Régi adósság: egyszer tényleg írok róla, ígérem, legalább olyan idegesítően, mint maga a film.) A Butterfly kisasszony se volt piskóta, a Légy klasszikussá vált, a Naked Lunch és a Péntek 13 referenciafilmek bizonyos, jobb körökben.

A Videodrome is az, noha hála'Istenek sokkal kevésbé ismert. Régi film, 1983-as, a mienkhez hasonlóan kopott ingerküszöbbel már fanyalogva áll neki az ember egy huszonhat éves filmnek. Aztán gyomorszájon vág, orrbaüt, elborzaszt egyetemes betegségével, hiába, na, egy jó alkotás jó, akkor is, ha beteg, akkor is, ha ezer éves, akkor is, ha nem értesz egyet vele.

Az ötlet nem túl bonyolult - ma -, hiszen mindannyian tudjuk, ha máshonnan nem, tévéből és filmekből, hogy egy tévécsatornatulajdonos semmiféle szörnyűségtől nem retten vissza, ha nézettségét növelheti. Ez van a filmben is, a James Wood által brilliánsan játszott Max Renn tévétulajdonos rákattan a fizikai erőszakra, szadó-mazó játékokra, ugye, ha vér folyik, kenyér is lesz alapon.

Aztán kiderül, egy olyan kísérletbe kerül, ahol az erőszakos adások agytumort okoznak, és ettől újabb hallucinációk születnek... bár az is lehet, a tumor okozza csupán az adás-hallucinációt, de az is megeshet, mindez egy felsőbb (vagy alsóbb) tudatállapot, na körülbelül ennyire összezavar a film, és mindeközben legalább háromszor majdnem elrókáztam magam, de elkapcsolni nem volt erőm a filmről.

Mondom, Cronenberg egy zseni. A filmből később sok minden visszaköszön az Existenz-ben, ami ennek a filmnek egyfajta szuperübereltebb változata, de azért önmagában véve a Videodrome is egy iszonyú kultuszfilm, és ha egyszer a világnak vége lesz, érdemes lesz ezzel is dokumentálni, miért volt szükséges.

A sztori, meglepő módon - na, mégiscsak fiatalabb volt a rendező - nincs túlbonyolítva. Nem is kell, az alapötlet éppen eléggé bonyolult. A cselekmény kiszámítható, a vég aztán pláne, de éppen ettől lesz olyan katarzisteljes, mint a görög tragédiák, ott sem gondolta komolyan senki, hogy a főhős élve megússza.

Ha valaki fogja a TV1000 nevű adót, kísérje figyelemmel, jópárszor még ismételni fogják. Vagy meg kell venni 900 Ft-ért valamelyik hipermarketben. Garantáltan beteg lesz tőle az ember, de úgy, mint egy jó disznótoros után. Hogy megérte.

Underwold - The rise of the Lycans

Ha valakinek egy történelmi környezetű filmben hirtelen az üti meg a fülét, hogy: „- most már aztán elég, brassói bányáimat már kétszer is kifosztották a korcs betolakodók”, nos, minden nagyvonalúság dacára, mi, magyarok, arra gondolunk, amire gondolunk.

Különösen, ha ezelőtt leszögezik a filmben a kárvallottak, hogy „mindannyian Corvinus leszármazottjai vagyunk”.

Pedig dehogyis, az Underworld című, lassan vámpírklasszikus filmeposz harmadik részében ezt egy Jánosch(!) nevű derék vámpír mondja (akit ezután rögvest meghóhérolnak), és a történet nem délkeleti szomszédokról, hanem vérfarkasokról szól, más kérdés, hogy azok is a Balkánról szivárogtak fel, üsse kő. Azért ennyi történelmi tájékozottságot nem nézek ki az amerikaiakból.

Az Underworld egyébként egyike rejtett gyengéimnek, tényleg nem vagyok különösebb vámpírfilm-rajongó, bár elismerem, hogy ahol minimális humort és maximális pénzt fektetnek egy ilyen produkcióba, az igenis élvezhető. Példa erre az Alkonyattól pirkadatig, sőt annak harmadik része (igen, ilyen is van!!! :-)), vagy a Drakula halott és élvezi, vagy a Dracula-trilógia, vagy a Blade-sorozat… na jó, befejeztem, elnézést.

Az Underworld, amikor megjelent a piacon, éppen ezzel a humor-pénz-ésnemutolsósorbanstílusos igényességével lepett meg. A forgatókönyvírónak nyilván nem adnék díjat, nem ötletelte túl magát, nem is baj ez, a látványtervezőnek viszont annál inkább.

Valamelyik Kuszturica-filmben hangzik el: „elegáns, mint egy vámpír”, na, ezt igazából az Underworld-filmek megnézése után érti meg az ember, ezek a vámpírok aztán valóban végletesen elegánsak. Valahol a Mátrix bőrcuccai és a díszmagyar között ingadozik a kosztümkészlet, és állítom, hogy igen sikerült kombináció. Komolyan mondom, ha egyszer Karácsonyra (ám legyen: Helloweenre) valakitől egy ilyen szerelést kapnék, annak egy életen keresztül fizetnék heti egy sört. Tudom, nem biznisz, szót se rá többet.

A díszmagyaros motívum tényleg nem vicc, valóban ilyenek a vámpírok ebben a filmben, vitézkötéses, kócsagos-bogláros-forgós vitézek, akik ráadásul valami rejtélyes oknál fogva majdhogynem kedvelik az embereket – nemcsak fogyasztani! – és igazi ellenségeik a vérfarkasok, akikel rettenetes csatákat vívnak a Kárpátok között, vagy éppen Budapesten, többek között a Nyugati pályaudvaron.

Jól olvassák, igen, a második Underworldben a Nyugati pályaudvaron zajlik egy nagy ütközet, legyen az a producer rejtélye, mennyibe kerülhetett, és a MÁV-é, mikor lehetett ennyi időre lezárni a pályaudvart.

A filmtrilógiában többször elhangzik a Corvinusi származás, mentségükre legyen szólva, nem derül ki, Jánosra gondoltak-e, s ha igen, melyikre, vagy Mátyásra, lényeg az, hogy valamiképpen ide kötődnek. Nem Drakulához, és nem Vlad Tepeshez, legyünk hálásak ezért is. Vagy ne.

(Van egy olyan sejtelmem, a félreértés onnan származhat, hogy Hunyadi János egyik vezetője volt a Luxemburgi Zsigmond által (is) alapított Sárkányos Társaságnak, amelynek Karós Vlad apja is tagja volt, na de ennyi történelmi vájtfülűséget végképp nem nézek ki Hollywoodból.)

Na de hogy a filmről is beszéljünk: jó.

Kellemes vasárnap délelőtti horrorfilm, én éppen ilyenkor néztem meg, még a feleségem is élvezte, pedig ő aztán tényleg nem nagy híve a műfajnak, egy egértől is képes falra mászni, nemhogy egy vérfarkastól.

A színészi teljesítmény meglepően jó, a látvány erősen ingadozik valahol a Gyűrűk Ura és a Riddick, a sötétség krónikája (erről még írok!) között. Tehát csillagos jeles.

Ja, és lehetőség szerint lesötétített helyiségben kell megnézni, mivelhogy erősen setét a film alaptónusa, de ne csodálkozzunk rajta, végül is, vámpírokról szól.

Jó szórakozást, és ne sajnálja senki megnézni, elvégre: „mindannyian Corvinus-leszármazottak vagyunk”.

Hehe. :-)

Tank Girl

Ki mondta, hogy rossz filmeket nem érdemes megnézni?

Tévedett, van, amikor a rossz film ötleteket ad, felháborít, beindítja a tesztoszteron- és adrenalintermelést, valamiért mégiscsak a világra született, tehát meg kell(ett) nézni.

Ennek híve voltam magam is, amíg meg nem néztem (kétszer!!!) ezt a Tank Girl című khm, izé, na jó: filmet.
Először meglehetősen fáradtan, bevallom, enyhén - üsse kő: nagyon - részegen láttam, aztán mondok magamnak, ez már a delirium tremens lehet, ilyen borzalmat nem lehet csinálni, nézzem már meg még egyszer józanul.
Megnéztem.

A végkövetkeztetés, hogy tényleg van annyira bűnrossz, borzalmas, félelmetes, hátborzongatóan dilettáns, a józan észnek fittyet hányó, ízléstelen, aljas, dilettáns, ésatöbbi film is, amit tényleg nem érdemes megnézni, ha csak nem mazochizmusból, márpedig, higgyék el nekem, én nem ez az alkat vagyok. (A fene enné meg, mekkora reklámot csináltam én most ennek a szörnyűségnek...)

A film története egyike a sci-fi műfaj klasszikus alapötleteinek: elfogy a víz a földről, apokalipszis van, civilizációhiány, bűnbandák, gonosz emberek, lázadók és mutánsok. Ez egy sikerrecept, és erre számítottam magam is. De nem, itt még ezt is sikerült elkúrni, ahogyan a művelt magyar miniszterelnök mondaná.

Pedig a szereposztás meglehetősen sikerült, mondhatni parádés. Malcolm McDowell hasonló műfajú filmekből régi kedvencem, Ice-T, a kétes értékű rapper rendkívűl hitelesen szokta alakítani önmaga négerbűnözői rosszabbik arcát, Naomi Watts-ot láttuk már párszor egészen szép alakításokban... hát maradjon Hollywood és a filmtrösztök örök titka, hogyan sikerült ezen színészeket rávenni erre a tömény borzalomra.

A film logikai cselekménye körülbelül annyira koherens, mint a székely szerénység, vagy a macskahála, a színészi alakítások felett remélhetően szemet huny az utókor, a forgatókönyvírót szemrebbenés nélkül lőném tarkón, aki pedig a kenguru-ember mutánsok és a globális vízhiány közepette úszómedencékben lubickoló low-budget(! - a film szerint, nem szerintem) kuplerájokra kíváncsi, az megérdemelten nézze meg ezt a filmet.

Az egészen hab a tortán a rendező(nő) teljesen nyilvánvalóan, ordítóan, sértően, ordináréan leszbikus viszonyulása a világhoz, erre már szót sem vesztegetek, ez valahogy úgy viszonyul a normális emberi magatartáshoz, mint a magánügyek a melegfesztiválokhoz.

Huh. És mégeccer huh.

Hogy valami jót is mondjak: amíg ilyesmire is van pénz, energia, képzelőerő, addig tán' mégsincs veszve minden. De az is lehet, éppen ezért van ilyen szarban minden.

Az eddigiek dacára mondom, mert ismerem a magunkfajtát: megnézni nem kell, komolyan, az Istenre kérek mindenkit, nehogy. De tényleg. Ne.

Benjamin Button különleges élete

...és az ember gyanútlanul hazamegy, megeszi a bécsiszeletet franciasalátával, aztán beteszi ezt a filmet, majd nekifog feleségestől megnézni, különösebb elvárások nélkül. Miért, mit várnánk egy ilyen című filmtől?
A vég katasztrofális: doromboló macska és dohogó tűzhely mellett már nemcsak a feleség bőg, de magam is törölgetem a könnyeim: igen, ez egy ilyen film.
Pedig milyen egyszerűen indul... és milyen zseniálisan. Mi lenne ha az ember öregen születne, és fiatalon halna meg? Ugye milyen egyszerű ötlet? És milyen mély? Mennyire elgondolkodtató? A szerelmek, a történelem, a személyes látásmód... 1918-ban születni 84 éves csecsemőként, és 2002-ben halni meg újszülöttként!?
Sajnos semmit nem lehet elmondani a filmről érdemben, nem is kell. Egyszerűen meg kell nézni. Emberpróbáló feladat, márcsak azért is, mert bő két és félóra. De lélegzetelállítóan finom, érzékeny, simogatja a lélek érzékenyebb tájait.
Tényleg: az alapötlet egyszerű, de ha belegondolunk az emberi, családi, szerelmi, gyerekvállalási(!) történetbe, mindjárt könnyes lesz a vége.

És finom, finom, nagyon finom a film metakommunikációja, a villámcsapás, a kolibri, a folyamatos narrátori cselekmény, egy szó mint száz: ez az a film, ami után megtöröljük szemünket, megiszunk egy pohár port, megsimogatjuk a macskát, és átölelve a feleséget elalszunk: szép volt ez az élet.

Szép, mert van benne szépség. Még akkor is, ha ennyire érzelmes. Vagy éppen ezért.

(köszönet a filmért: Zsoltnak.)

Csillagkapu (Stargate)

Minden valamit magára is adó, gondolkodó ember jókat szokott szórakozni a sorozat-függő tévénézőkön. Aztán többnyire, a harmadik sör után, ha eljut odáig a társaság, kiderül, hogy igazából mindenkinek van valami kedvenc sorozata, vagy akár több is.
Hát, szemérmesen bevallom, nekem is van. Nem is egy. De most, megvigasztalom olvasóimat, csak egyről fogok írni, bár azt nem ígérem, hogy a többiekről is, a későbbiekben, nem.
Sci-fi rajongóként például nem tudok jóllakni a Csillagkapu-val (erről lesz most bővebben szó), de ugyanígy zabálom a "Csillagközi Szökevények"-et (Farscape). A filmtörténet egyik legnagyobb remekének tartom (az eddig két évadot megért) Rómát, és igen, szemlesütve, de el kell mondanom, "Seinfeldet" is önfeledten vihorászva szoktam nézni. A többi egyelőre nem érintett meg, remélem, nem is fog, azért ha egyszer "Bűvöletet" kezdek nézni, tényleg lőjön már le valami irgalmas vadász.

A Stargate (Csillagkapu), viszont, komolyan azt hiszem, zseniális alkotás. Különösen az első két évad, most csak ezt tárgyalom. Minden epizód külön kultúrtörténeti utazás, a kitűnő alapötlet lehetővé teszi, hogy a gonosz és elvetemült goauld-ok elleni harc új és új bolygókra sodorja hőseinket, akik éppen a mínoszi, etruszk, görög, viking, nomád, és sokféle más kultúra örököseiként engednek betekintést, nem is annyira dilettáns tálalásban. Különösebben nem terhelnek le technikai megoldásokkal, - minek is az egy sci-fiben? - ugyanakkor logikailag teljesen elfogadható az alapötlet, Asimov vagy Lem is elismerően biccentene rá.

Azt mondjuk, abszolúte nem értettem meg soha, miért tudnak mindig és mindenkor kitűnően kommunikálni ezerféle bolygó lakosaival angolul, ami már csak azért is feltűnő, mivel ha rajtam múlna, rögvest kerékbe töretném a sorozat magyar szinkronrendezőjét: tökéletesen élvezhetetlen. Ha valaki jót akar, eredeti szöveggel és felirattal nézze. Jómagam román felirattal, mea culpa.

Persze, a lóláb itt is kilóg, de egészen egészségesen, a film megpróbál végsőkig polkorrekt lenni, a "törzscsapatban" ott van ugye O'Neill ezredes, a fehér, angolszász katonatípus, Carter őrnagy, a nő, Daniel Jackson, a humánus liberális tudós, és T'ealc, aki szegény, néger, igaz, hogy ugyanakkor földönkívűli. (A későbbi évadokban, az Atlantisz-ban aztán már nemzetekre is kezdik lebontani, horribile dictu, zsidót, izraelit még ott sem láttam, ezért még alighanem lesz nemulass.)
A történet viszont majdnem mindig nagyon jó, remek drámai érzékkel dolgoznak a forgatókönyvírók, kitűnő mellékszereplők vannak benne, az ősellenség goauldok pedig annyira szimpatikusan gonoszak, hogy az már imádnivaló. A későbbi évadok ellenségei már kevésbé eltaláltak, de azért élvezhetők, nagyon is. Rengeteg kellemes leitmotívum van a sorozatban, anélkül, hogy unalmassá válna, nem utolsó erénye pedig, hogy ha csak egy részt lát belőle valaki, akkor is élvezhető, nem érződik a csonkolás, a kontextus nélkül is emészthető, nézhető.

És még hosszan folytathatnám a sorozat ismertetését, méltatását, de... a helyzet az, hét perc múlva kezdődik az AXN Sci-fi-n a IV. évad 19-edik része. Látni akarom...

Sörgyári Capriccio

"Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!"

Ez már megint csak egy legenda. Nem tudom, hány anekdotát, történetet, vidám és pajzán sztorit hallgatott meg Hrabal a prágai Arany Tigrisben annak idején, de valamiért biztosra veszem, ez a mosómedvés azok közül való. Ahogyan Pepín sógor úr rettenetes hangú, bicskanyitogatóan blőd sztorijai is, amelyekhez foghatóakat még errefele, a Székelyföldön lehet hallani. (Egy igen kedves kollégám szokta úgy kétnaponta sztentori hangon idézni, miszerint "egyszer nagyanyáméknál Gyepűsbe' felültem a versenybiciklire..." na a többit tessék elképzelni.)

A Sörgyári Capriccióról muszáj iszonyú közhelyet leírnom, de így igaz: valóban olyan, mint egy remekbeszabott, jól behűtött, friss csapolású korsó ser: pezsgő, üdítő, tápláló és 'jó kedvet ád', egy hajtásra fogyasztható, és hosszabb idő múltán is fel-felböffen az ember mélyéről, kellemes emlékeket idézve.
Rendben van, vaskos volt a hasonlat: de ez volt a cél. Hiszen erről szól a film is, a Hrabal-regény: élni tudni kell, barátaim, az élethez pedig hozzátartozik az evés (Istenem, az a disznótor!), az ivás, a szerelem, a túlzott életöröm, a kihívás, és úgy egyáltalán... Miről is beszélek, hiszen mindenki azt hiszi, tudja, hogy van ez.
És persze, kinek nincs meg a saját pepínbácsija, az elviselhetetlen, fárasztó, és mégis hozzánktartozó ember, aki szembesít saját korlátainkkal... Ki az, aki nem feledkezett bele egy szép női mell vagy popó látványába (rendben: férfiaknak is lehet ilyen), és melyikünk az, aki nem adott volna oda egy teljes eszterházy- és kertészimre-életművet egy friss, kakukkfűtől illatozó fejhúsért vagy hurkáért, egy korsó habzó sörrel kísérve? (Részemről gyakorlatilag csatolnám a kortárs irodalom nagy részét, de ez az én privát bajom.)

Hétfő délután, három sör mellett, egy elkényeztetett, doromboló macskával az ölemben, szundikáló feleség mellett ideális szórakozás volt újranézni ezt a remeket. És nem unatkoztam rajta, egy cseppet sem.
Ha valaki mégis igen, hát vásároljon mosómedvét. Megérdemli.

RocknRolla

Azt azért sejtettem, hogy Madonna férjeként nem lehet könnyű senkinek. Persze, Guy Ritchie nem elsősorban erről híres, illetve nem ettől kellene híresnek lennie - végül is csinált több más között, két remek, könnyen emészthető és élvezetes filmet, " A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső"-t, és a Blöff-öt.
Ma este megnéztem új filmjét, a "Spílert" (már a fordítás elképesztően rossz), hát, maradjunk annyiban, ez is a "több más között" kategóriában marad.
Ha következetes akarnék lenni Guy Ritchiehez, azt mondanám, "fucking, bloody boring trickywanting movie, about cocksucking losers". Persze, én ilyeneket nem mondok, így csak annyit jegyzek meg, aki látott két Guy-filmet, szerintem meg se nézze a harmadikat.

Ugyanaz az alapállás, londoni alvilág, cseles és okos, emberi hibákkal teljes emberek, akik einsteini elmével agyalnak ki milliós átveréseket, aminek a végén mindenki ráfázik, egy ártatlan hülyén kívűl.
Jogos ilyenkor a kérdés, akkor miért a zseniális bűnözői elme... Na persze azért, mert létezik az emberi tényező, ami például a Madonnával való házasságot is megmagyarázza.

A Rockandrolla ráaadásul tipikusan a sokat akar a szarka-szindróma. Túltelítve szellemes párbeszédekkel, karakteres mellék- és mellék-mellékszereplőkkel, intrikával, brit arroganciával, társadalmi érzéketlenséggel, (pfúj).
A történet ettől annyira szétesik, ami még egy magyar rendezőtől is túlzás lenne, mást ne mondjak, a film negyvenedik perce még a felvezetésnél tart, hogy aztán viharosan begyorsuljon, anélkül, hogy megmentené a filmet. Gyors vágások, kezdetben még újdonságnak számító fényképezés, ma már kissé sablonos ötvenedjére is a hirtelen gyorsulás, lassítás, az idősíkok képi megjelenítése.
Ennél már csak a londoni alvilág, a cockney-k és junkiek idealizált világa idegesítőbb a filmben, ami éppen úgy hazugság, mint bármilyen bűnözői világ eszményiesítése. Sem a Camorra, sem az angol bűnözők, sem a székely bicskás legény, sem a nyolcadik kerületi cigánybűnöző nem egy eszményi, humoros és kifinomult figura, egyszerűen bunkó, sötét tahó és kész.
Persze, egy ilyen filmen nem a hitelességet kéri számon az ember, de mégis.
A műfaj kedvelőinek akkor ezerszer inkább az Ocean 11, vagy 12, vagy 13, azok legalább rendesen meg vannak csinálva, és nem csupán egy nagyképű angol playboynak a legújabb blöffje.