Centurion

Sámson barátom hozta a filmet. DVD bekapcs, sör kézügyben, macska doromb, kinn a hangulatnak megfelelő, hideg és nedves britannus időjárás.

Sok jót hallottam azelőtt a filmről, sok jó embertől, lám, itt az élőképes példa, hogy sok jó ember sok jól tévedhet.

A Centurionban pedig szinte minden megvan, ami rendes férfiember szívének kedves, római legionáriusok, pikt barbárok, szemrevaló fehérnépek, és csatajelenetek dögivel, mindez igen szép tájakon forgatva, alig zavaró, hogy szinte egyfolytában esik az eső, és köd van, de nem kizárt, hogy tényleg ilyen az időjárás arrafelé.

Úgy az első húsz perc után azért kezdett gyanús lenni, hogy a cselekmény az istennek sem akar kibontakozni. Gyanúm helyes volt és megalapozott, semmiféle komoly cselekményre nem derült fény az elkövetkező hetven percben sem, ha csak cselekménynek nem nevezzük, hogy hét darab legionáriust hajkurásznak a piktek filmhosszat. Le is vadásszák őket nagyrészt (amikor éppen nem a piktek, akkor ők egymást), s mellesleg megtudhatjuk, hogy nem csak Mel Gibsonék és a skótok mázolták be az arcukat kékre a merészebb vállalkozások előtt, hanem pikt őseik is. Meglehetős rafinériával, teszem hozzá, a főszereplő hölgyemény harci sminkjét ugyanis Jean-Paul Gaultier is megirigyelhette volna.

Erről a női főszereplőről (Olga Kurylenko) még illik megjegyezni, hogy azon kívűl, hogy igazi vércica volt, aki mindenkit kinyuvasztott, más színészi erényt nem fedeztem fel benne, mint hogy körülbelül úgy nézett ki a fejéből, mint Franco Nero a Honfoglalásban. Őszintén megkönnyebbültem, amikor kiderült, a filmben ki van vágva a nyelve, így legalább megkímélte önmagát és a nézőket a verbális megerőltetésektől.

Ölni legalább ölnek a filmben, szorgalmasan, jómunkásember módjára, egy egész légiót és kisebb törzsre való piktet mészárolnak le. Aztán a rendezőnek eszébe jut, hogy valami szerelem is kéne, ezért gyorsan előrángatnak egy honos boszorkányt, aki megmagyarázhatatlan módon kollaboránsa lesz a rómaiaknak, s végül nagyot smacizik a centurióval.

Ami a filmezést, fényképezést illeti a filmben, ezért mégiscsak kijár egy jeles, bár azért azt is meg lehet unni, amikor minduntalan helikopterről filmezik a hegycsúcson rohangáló hősöket, ez még a Gyűrűk Urában igen jól bevált, de a kevesebb itt is több lett volna.

A film végén őszintén elméláztam, micsoda természetfölötti képességei lehetnek a forgatókönyvírónak, hogy ezt a nagy semmit ilyen szépen csomagolva el tudta adni, aztán kiderült, hogy a forgatókönyvíró és a rendező, Neil Marshall egy és ugyanaz. Hát így könnyű...

Egyszer azért meg lehet nézni a filmet. Aztán mégiscsak jobb elővenni újra a hasonló történetű Arthur királyt, vagy az Utolsó légiót.

Báthory (Erzsébet)

Van abban nem kevés báj, amikor az erdélyi magyar ember hátradől a román közszolgálati tévé előtt, és egy cseh filmet néz, ami azzal kezdődik mindjárt, hogy Nádasdy gróf csatára vezényli seregét:
- Istenért és Magyarországért!

A Báthory Erzsébet című filmet már régóta várom. Na nem olyan régóta, alig kétéves film, de annó óriási beharangozással készült, hogy na ez aztán igen, ez hollywoody költségvetés, és egyébként is. Sok jót nem vártam a csehektől, és erősen tartottam attól is, hogy ismét egy átlagos vámpírfilm készül jobbra érdemes ősanyánkról.

S minő kellemes csalódás. Az igen helyesen hosszan kibontott film szép történet egy későreneszánsz főúri hölgyről, aki rossz időben rossz helyen született. Nem a véreskezű grófnőről szól, nem a női Drakuláról, hanem az érzékeny, nem is enyhén idegbeteg, belterjes család főasszonyáról, akinek egy szintén belterjes, idegbeteg korban kellett megélnie kórságát.
Na, ez most kicsit költőire sikeredett, de ennyi a filmben is benne van.

Mielőtt bárki is, aki a filmet látta, vagy látja, szememre vetné, mennyire hiteles, vagy nem a film: közlöm, hogy igen, hiteles. Történelmileg is. Nem minden volt úgy, de lehetett volna. Persze, Caravaggio aligha volt Báthory Erzsébet szeretője. Persze, Nádasdy Ferenc nem özvegyként hagyta maga után, hanem elválasztották tőle. De Istennek hála, ez nem dokumentumfilm, hanem játékfilm, és annak az a javából: azt játssza, ami nem volt való, de igaz.
Aki ezt nem érti, az a filmet se nézze meg.

Azért mégiscsak többet ér egy átlagos történelemóránál, ha másért nem, azért, mert felkelti a kíváncsiságot. Thurzó nádor, a Batthányiak és Zrínyik felmenői, a Nádasdyak, Báthory Gábor... gyönyörű epizódszereplői ennek a filmnek, s a film aurája olyan Magyarországot vetít vissza, ami tényleg volt, de amelyre csak mi, magyarok nem merünk emlékezni.

Érdekes, a csehek igen. Lehet, azért, mert nem sok közük van már hozzá. Önmagában is értékelendő, hogy a filmben minden helységnév magyarul az, ami. Gyulafehérvár, Sárvár, Kassa, még Poszony is Pressburg: ahogy akkor volt. És belefér a filmbe a gyönyörű, középkori magyar muzsika, ahogy a jobbágyok időnkénti tót beszéde is. Mert ilyen volt.

Ahogyan rendkívűl igényesen van visszaadva a késő középkori pompa, a díszmagyaros viseletek, a várurak élete, az intrikák, a vér, a szexualitás, az olcsó és igényes halál: olyan, amilyennek emlékezünk rá. Már aki emlékezik, nyilván.

A filmre egyébként nem véletlenül költöttek sokmillió dollárt. Látszik rajta. Az egyetlen hiányérzetem a film után az maradt, hogy ez miért nem magyar produkció, de a következő reakció az volt, hogy akkor nyilván elszúrták volna. Így jó ez, ahogy van. A varkocsos fonatú "cseh" Báthory Gáborral, a "cseh" Nádasdy Ferenccel, a "cseh" várúrnővel, a "cseh" magyar történelmi vízióval - és nem utolsósorban egy szép filmélménnyel, amivel gazdagabbak vagyunk.

A filmnek meg van még egy rejtett aduja. Hogy hozzánk szól. Hogy ismét ilyen korban élünk, amit a film mutat, "ártatlan" szépséggel. Új barbárság, új reneszánsz, új nyugati intrikák új vesztesekkel. Rosszkor rossz helyen. És ennek megvan a maga szépsége.

Alatriste kapitány

Dicséret helyett szinte elég is volna, ha annyit írnék a filmről, hogy miután megnéztem a magyar királyi egyesen, félóra múlva újra megnéztem a kettesen az ismétlését is, és újfent látám, hogy jó.

Igaz, mi igaz, rendesen ki is vagyunk éhezve végre egy kardos-jelmezes, történelmi akciófilmre, ezt pedig az Alatriste-vel megkaptuk rendesen. Elutazunk egy kicsit a XVII. századi Spanyolországba, a flandriai csatákba, Németalföldre, a madridi sikátorokba, és közben átlagosan hárompercenként legyilkolnak valakit benne, de azt úgy, ahogy kell, vérrel, izzadsággal, szakadt csizmában, minden különösebb lelkiismereti cécók nélkül.
Elvégre a címadó Alatriste kapitány, ahogyan a film végén az idézet is mondja: olyan hős volt, aki egyebet nem tehetett a harcnál, és néhány maravédiért bárkinek bérbe adta a kardját. Mármint önmagával együtt. Bérgyilkos (is) volt szegény, mert a bor meg az étel és a szállás már az ezerhatszáz években is pénzbe került.

Az, hogy valaki katolikus bérgyilkos, hivatásos katona, és magányos farkas, eleve kicsit pikáns, ez külön öntetet ad a filmnek. A főszereplő Alatriste nem egy bonyolult lélek, nincsenek lelki nyavalyái, ha vannak, jól leplezi őket, annyi lojalitás van benne csak, amennyi muszáj a méltányos üzletmenethez, szeretni is tud, de ez csak a legvégén derül ki, és valahogy egyfolytába belésodródik a politikai intrikákba, mint általában azok az emberek, akik magasról tesznek erre.

A főszerepet Viggo Mortenssen játsza, ki nem ismerné derék Aragornunkat, őszinte örömmel láttam, hogy a Gyűrűk Ura után is meg tudott újulni, már a Tűz óceánjában jót alakított, de ezt a szerepet aztán tényleg mintha rá öntötték volna. És úgy harcol a filmben, hogy ezek után tényleg, élőben sem szívesen billenteném fenéken egy sötét mellékutcában.

Hogy valami negatívumot is mondjak, a film történetének vonalvezetése enyhén szólva is homályban maradt előttem, lehet, az én értelmi képességeimmel van a baj, de az Istennek sem tudtam megérteni, mi a lényege a spanyol udvari intrikáknak, és tulajdonképpen miért is lett Alatriste kapitány fekete bárány, és ha igen, akkor mégis miért nem, de azt hiszem, ez akkoriban is ennyire bonyolult volt.

De azért jó volt, harmadszorra is megnézem, sőt, megveszem a DVD-t is, mihelyt találkozom vele.

S mivel jó kedvem van, íme, mellékelek egy előzetest is:

Farscape (Csillagközi Szökevények)

Elég sokáig halogattam, hogy erről egyáltalán írjak-e: pedig kedvenc sorozatom. Lehet, intellektuális szempontból nem jobb, mint „A palota ékköve” (-dehogynem!!!-), de akkor is.

A Csillagközi Szökevények minden bizonnyal egyike a legjobb, és legérzékenyebb sci-fi sorozatoknak. Nem figyel különösebben a földi megfelelési kényszereknek (miért játszanának különféle színű és vallású emberek a filmben, ha amúgy is földönkívűliek?!), kellőképpen elvetemült, és nem utolsósorban kurva jó humorérzék jellemzi a sorozatot.

A pénzt nem sajnálták hozzá, ez látszik, és most az vesse rám az első és utolsó követ, aki szerint érdemesebb lett volna Malawinak adni ezt a pénzt. Rendkívűl igényes technikai és animációs megoldások teszik ezt a sci-fit valódi sci-fivé, na meg nyilván, a szereposztás. Meg a rendező. Meg még mittudoménmi, amihez nem értek.

A történet: belefér a sorozat reklámklippjébe.

Crichton nevezetű földi űrhajóst elnyel egy féreglyuk, sok-sok vérfagyasztó idegen életforma között talál magára, közben üldözni kezdi egy hihetetlen nagy szuperhatalom, amihez képest a Föld csak borsószem. Haza nem találhat, ha igen, akkor sem merne. A hajó, amin laknak, még élőlény is ráadásul, aztán van még szerelem, ármány, gyilkosság ezerrel, akció, minden, amit ember kitalálhat, hogy az egész túlságosan is emberi, az legyen a mi bajunk, nekem még a polip is legyen emberszabású, ebben egyetértek a forgatókönyvíróval.

Nem lenne a Földön született film, ha ne lenne erős társadalmi paródia a filmben, gondolom, láttán minden republikánus és demokrata lerágta a tíz körmét, szinte mintha Európára tervezték volna ezt a filmet, pedig nem. Csak majdnem-normális emberekre, és így sikere is volt, és van.

Van egy csudálatos szerelem a filmben, a főhős Crichton és az erősen rokon harcos-faj szülötte Aeryn Sun között: két remek emberpéldány, szinte élőben is kedvem lenne megnézni a nászukat. Ez a filmben sem sikerül, majdnem plátói a szerelem, egyébiránt is üldözi őket mindenki, akiknek amúgy nem sok okuk van erre, de hát sci-fi.

Jók a mellékkarakterek is a filmben, a par-excellence harcos, (D’Argo), az intergalaktikus papnő(Pa’u Zotoh Zhaan), az intergalaktikus kurva (Chiana), az intergalaktikus haspók császár (XVI. Rygel), az inter…izé ősellenség (Scorpius), és még sok más. Vizuálisan szép, néha undorító, néha elálmélkodunk rajta, minden benne van, ami egy vérbeli sci-fihez kell.

És még egyszer érdemes kiemelni a sorozat humorát, néha önmagára visszacsatol, néha aktuálpolitikára, még Bugs Bunnyt sem kíméli időnként, pedig az tényleg ikon Amerikában.

És a fene egye meg, van valami kellemetlen valóságíze az egésznek. Őszintén remélem, Crichton sosem ér vissza a Moya nevű intelligens hajón a Földre, én nézni szeretem őket, nem megismerni.

Scorchers

Már megint egy jajdeszép film.

Semmiről nem szól igazából, de újabban egyre jobban szeretem az ilyet. Már amennyire, persze, semmibe vesszük a hétköznapi emberi nyavalyákat, a magánéleti buktatókat. Holott, ha jól belegondolunk, az apró-cseprő lelki, társaséleti gondok is vannak olyan fontosak a magánember számára, mint teszem azt, a falklandi háború. Illetve összehasonlíthatatlanul fontosabbak.

A Scorchers ilyen kis emberi hepe-hupákról szól. Egy lousianai kisvárosban, jobban szólva "tanyavilágon" zajlik a történet, talán hét-nyolc szereplő van benne, az igaz, hogy ezek mind olyan remek érzékkel kiválasztott, brilliáns tehetségű művészek, akikkel egy mély lélegzetű trilógiát is meg lehet tölteni.

Hogy a filmről, mint történetről is írjak:

- Meleg van, fullasztó hőség Louisianában. Sütkéreznek a krokodilok a mocsárban. Egy kissé buggyant, de meglehetősen bölcs vidéki gazda férjhez adja lányát.
A pap elkésik az esküvőről, mivel éppen egy prostituált szolgáltatásait veszi igénybe.
A násznép remekül szórakozik, vicceket mesél a templomban, közben a menyasszony barátnője kiönti lelkét, hogy őt a férje nem szereti - mármint testileg -, friss házasok pedig.
Aztán meglesz az esküvő, következik a nászéjszaka, ahol a menyasszony nem hajlandó átadni magát a hitvesi ágyon. Délen vagyunk, eléggé ideges lesz mindenki, após, vőlegény, kiabálás, verekedés, lélekre beszélés, és ugyanez tetszőleges felállításban.
Mellékszálon egy alkoholista, sikertelen színész, és az öreg néger fogadós veszekednek egymással, két vakvágányon futó élet, de ennek még számukra sincs különösebb fontossága. Sztoikus nyugalommal veszekednek egymással.
Aztán megjelenik a kocsmában a már említett prostituált, (Faye Dunaway alakítja, álomszépen), majd nemsokára az elhanyagolt feleség is egy pisztollyal.

Innentől hosszú-hosszú beszélgetések, lelkiségek, hihetetlen érzékenységgel, ahogy a filmben fogalmaz a részeg színész: "elgömbölyíti a sarkakat".

Aztán végül minden a normális kerékvágásba zökken, ha éppen nem is oldódik meg igazából semmi, de hát az élet is ilyen.

Hát ennyire nem szól semmiről ez a film, és ezért tényleg olyan, mint egy könnyű, tavaszi zápor a fullasztó hőség után. Nem fontos, de elviselhetővé tesz majdnem mindent.

Pi

Ezt sem hittem volna, hogy ha valaki a kezembe ad egy filmet, és azt mondja: na tessék egy zsidó misztikus film, jó étvágyat hozzá: megeszem.

És jó étvággyal, teszem hozzá.

A minap éjszaka valamelyik román közszolgálati adón kezdődik a film, jobb híján megnéztem. És meglepetés, már sokadik: a fene tudja, miért kell ezeket a filmeket éjjel kettőkor sugározni, amikor a kutya sem nézi,- illetve értem én is, kasszasiker ebből a filmből sem lesz, de attól még az, ami: elgondolkodtató opusz, olyan film, amit talán jobb lenne könyvként elolvasni, de mindenképp emlékezetes marad, noha soha nem fogjuk egy átlagos mozi programán látni.

A Pi (3,14) sci-fi horrorként van beharangozva: nyilván, semmi köze hozzá. Se nem sci-fi, se nem horror. Egy ideg-, és elmebeteg zsidó matematikusról szól, aki pusztán matematikai észérvekkel rájön: a világ egy képlet, ha képlet, akkor megfejthető, és ha megfejthető, van egy megoldás is rá. Például a tőzsdére is, mert annak is van ciklikussága, ritmikája, törvényszerűsége.

Természetesen, ahogyan ez a való világban is történik, szerencsétlenre azonnal rászáll egy elvetemült tőzsdeügynökség, de egy okkult kabbalista szekta is: hiszen nemcsak a Tőzsde, de a Tóra, a Kabala megfejtése is ez a kulcs. Az a kulcs, amit a héber ezoterikus tudomány, de akár a szabadkőművesség, vagy az okkult tudományok java Isten szent neveként tart számon. Merthogy a héber nyelvben minden betűnek számértéke van. (A magyarban is, jegyzem meg.)

A nyelv színtiszta matematika, de ugyanígy a virágzás, a fogantatás, az ÉLET is önmagában, ez tény. Ez a film erről szól, és arról is, hogy mindezt ma kevesen ismerik fel, és akik igen, azok pénz- és erőszak-közeli emberek. Hogy éppen zsidók, azt tényleg nem én mondom, hanem a film, ami releváns, de komolyan gondolom: az ellenségkép lehetne magyar vagy zulukaffer vagy izlandi is. Gondolkodó emberekről szól, és arról, hogy a (vélt) igazság mérgező.

A film végkifejlete várható és sokkoló: a kulcs, az egyetemes kulcs nem megfejthetetlen, sőt viszonylag egyszerű: de megismerhetetlen. Semmi más nem tudható meg róla, mint amit tudunk az alkimisták óta: spirális, ritmikus, alap-aritmetika. És megfogalmazható.

De ki nem mondható. Ezért marad rejtély, pedig ott van mindenikünk DNS-spiráljában a válasz.

Planet terror

- Csináljunk valami iszonyú baromságot, Quentin!
- Még egyet?
- A Grindhouse sorozatba belefér.
- Sorozatot csinálunk belőle, Roberto?
- Whatever... Ki nem sz.rja le?
- Jó, de akkor legyenek benne vámpírok...
- Az már volt az Alkonyattól pirkadatigban...
- Igaz. Akkor legyenek zombik.
- Magnifico! Bruce Willist rá lehet beszélni szerinted?
- Felhívom, meglesz. Danny Trejot elintézed?
- Hogyne, hogyne.
- De kellene valami Sin City-s hangulata is legyen...
- Majd a technikusok elintézik, kicsit antikoljuk a képet.
- És miről szóljon?
- Mi miről szóljon?
- Hát a film... na jó, my fault, hülye kérdés.
- Lássuk: szex, zombik, vér, szó megszakad, hang fennakad, lehelet megszegik...
- Legyen benne valami dögös csaj, majd levágjuk a fél lábát...
- Por dios madre, hombre, ez a lábfétised... Jó, vágjuk le, de helyette teszünk egy asztallábat.
- Nem, helyette teszünk egy géppisztolyt.
- Láb helyett?! Zseniális...
- És Bruce Willisnek olvadjon le az arca közben, a dublőr kevesebbe kerül...
- Igaz. Te nem akarsz játszani benne, Quentin?
- But of course, my dear Rodrigo. Mit szólnál, ha a féllábú csaj belelépne a szemembe?
- Magnifico. De akkor mindenkinek levágjuk a filmben a tökeit.
- Jó ötlet...
- Megírod a forgatókönyvet?
- Hát nem azt csináljuk most?

És lőn.
Roberto Rodrigues és Quentin Tarantino filmje, a Planet Terror.