Pi

Ezt sem hittem volna, hogy ha valaki a kezembe ad egy filmet, és azt mondja: na tessék egy zsidó misztikus film, jó étvágyat hozzá: megeszem.

És jó étvággyal, teszem hozzá.

A minap éjszaka valamelyik román közszolgálati adón kezdődik a film, jobb híján megnéztem. És meglepetés, már sokadik: a fene tudja, miért kell ezeket a filmeket éjjel kettőkor sugározni, amikor a kutya sem nézi,- illetve értem én is, kasszasiker ebből a filmből sem lesz, de attól még az, ami: elgondolkodtató opusz, olyan film, amit talán jobb lenne könyvként elolvasni, de mindenképp emlékezetes marad, noha soha nem fogjuk egy átlagos mozi programán látni.

A Pi (3,14) sci-fi horrorként van beharangozva: nyilván, semmi köze hozzá. Se nem sci-fi, se nem horror. Egy ideg-, és elmebeteg zsidó matematikusról szól, aki pusztán matematikai észérvekkel rájön: a világ egy képlet, ha képlet, akkor megfejthető, és ha megfejthető, van egy megoldás is rá. Például a tőzsdére is, mert annak is van ciklikussága, ritmikája, törvényszerűsége.

Természetesen, ahogyan ez a való világban is történik, szerencsétlenre azonnal rászáll egy elvetemült tőzsdeügynökség, de egy okkult kabbalista szekta is: hiszen nemcsak a Tőzsde, de a Tóra, a Kabala megfejtése is ez a kulcs. Az a kulcs, amit a héber ezoterikus tudomány, de akár a szabadkőművesség, vagy az okkult tudományok java Isten szent neveként tart számon. Merthogy a héber nyelvben minden betűnek számértéke van. (A magyarban is, jegyzem meg.)

A nyelv színtiszta matematika, de ugyanígy a virágzás, a fogantatás, az ÉLET is önmagában, ez tény. Ez a film erről szól, és arról is, hogy mindezt ma kevesen ismerik fel, és akik igen, azok pénz- és erőszak-közeli emberek. Hogy éppen zsidók, azt tényleg nem én mondom, hanem a film, ami releváns, de komolyan gondolom: az ellenségkép lehetne magyar vagy zulukaffer vagy izlandi is. Gondolkodó emberekről szól, és arról, hogy a (vélt) igazság mérgező.

A film végkifejlete várható és sokkoló: a kulcs, az egyetemes kulcs nem megfejthetetlen, sőt viszonylag egyszerű: de megismerhetetlen. Semmi más nem tudható meg róla, mint amit tudunk az alkimisták óta: spirális, ritmikus, alap-aritmetika. És megfogalmazható.

De ki nem mondható. Ezért marad rejtély, pedig ott van mindenikünk DNS-spiráljában a válasz.

Planet terror

- Csináljunk valami iszonyú baromságot, Quentin!
- Még egyet?
- A Grindhouse sorozatba belefér.
- Sorozatot csinálunk belőle, Roberto?
- Whatever... Ki nem sz.rja le?
- Jó, de akkor legyenek benne vámpírok...
- Az már volt az Alkonyattól pirkadatigban...
- Igaz. Akkor legyenek zombik.
- Magnifico! Bruce Willist rá lehet beszélni szerinted?
- Felhívom, meglesz. Danny Trejot elintézed?
- Hogyne, hogyne.
- De kellene valami Sin City-s hangulata is legyen...
- Majd a technikusok elintézik, kicsit antikoljuk a képet.
- És miről szóljon?
- Mi miről szóljon?
- Hát a film... na jó, my fault, hülye kérdés.
- Lássuk: szex, zombik, vér, szó megszakad, hang fennakad, lehelet megszegik...
- Legyen benne valami dögös csaj, majd levágjuk a fél lábát...
- Por dios madre, hombre, ez a lábfétised... Jó, vágjuk le, de helyette teszünk egy asztallábat.
- Nem, helyette teszünk egy géppisztolyt.
- Láb helyett?! Zseniális...
- És Bruce Willisnek olvadjon le az arca közben, a dublőr kevesebbe kerül...
- Igaz. Te nem akarsz játszani benne, Quentin?
- But of course, my dear Rodrigo. Mit szólnál, ha a féllábú csaj belelépne a szemembe?
- Magnifico. De akkor mindenkinek levágjuk a filmben a tökeit.
- Jó ötlet...
- Megírod a forgatókönyvet?
- Hát nem azt csináljuk most?

És lőn.
Roberto Rodrigues és Quentin Tarantino filmje, a Planet Terror.

Mongol

Gondolom, kevés hely van a világon, ahol Dzsingisz Kán nevét áhítattal és szeretettel ejtik ki, s ennek okait részletezni aligha kell. Nekünk, magyaroknak pláne nem sok okunk van a mongolokat szeretni, a mohi pusztán történő kurultáj, és az utána következő országjárásuk méltán erős neheztelést eredményezett.
Holott van bennük valami, ami bennünk is: az igaz, minden vadromantikánkkal együtt, hogy nem túl sok.
Szergej Bodrov filmje, a Mongol viszont igazi gyógyír a nyugati akciófilmeken edződött lelkekre, minden van benne, amitől sikeres és szép lesz egy nagyívű történelmi tabló: és mégis annyira más, mint mondjuk, Batu Kán és Barbarossa Frigyes. Nehéz nem-belsőázsiai szívvel és aggyal megérteni, még inkább érezni az ottani emberi kapcsolatokat, társadalmi rendet: de hát jobb is az nekünk, ha nem.
A film Dzsingisz Kán előéletéről szól, kisgyerek kortól nagykánná válásáig, s ha csak fele igaz a történetnek, akkor máris érthető, hogy miért maradt a nyomában csupán csontokkal tarkított kontinensnyi legelő.
Pedig igaz, magam is olvastam a Mongolok titkos történetét: nem egy szívderítő olvasmány, a szenvedéstörténete egytizedétől ejsze' még Gandhiból is pszichopata lett volna.
A film mindezt mestermódon fogalmazza meg, ábrázolja, s még számottevő tanulságot sem von le belőle, nem tömjénezi a történteket, s ez óriási szó egy orosz-mongol koprodukcióban.
A főszereplő Tadanobu Asano annyira hitelesen Temüdzsin volt, hogy az embernek máris kedve lenne nyakába akasztani egy kárpótlási pert. De ugyanez elmondható a Temüdzsin-Dzsingisz Kán barátját és legnagyobb ellenfelét Jamukha-t alakító Honglei Sun-ról is, kettejük duettje pedig egyike a legszebb baráti történeteknek, amellyel megörvendeztetett bennünket a filmtörténelem.
Na nem úgy kell elképzelni ezt a barátságot, hogy mondjuk, felhívjuk egymást Húsvétkor, hanem úgy, ahogyan jobb helyeken, például Mongóliában, az ókori Rómában, vagy a székelyeknél szokás barátnak lenni: ha egyszer barát, akkor barát marad, amíg valamelyik meg nem öli a másikat.

A film történelmi leckének sem rossz, nem mondom, hogy minden hiteles lenne benne, de hát amennyire fontos nekünk a mongol nép betűhű ismerete... Elegendő annyit tudni, amennyi innen átjön, én részemről megelégedtem vele, bár arról a dédelgetett szándékomról nem mondtam le, hogy egyszer csak el kéne foglalni Mongóliát, bosszúból. Vagy kétmilliónyian maradtak, nem lenne nagy ügy. Illetve, ha valóban olyanok, mint a filmben, akkor ma is nagy ügy lenne, különösen önmagunk ismeretében.

Aztán vannak még szép villanások a filmben, például alig beszélnek benne, s mikor igen, akkor is ilyeneket mondanak, hogy: "egyszer a ló, s utána az asszony", ami valljuk be, férfias beszéd.

Megnézni kötelező, s én csak most értesülök róla, hogy ez egy trilógia első része, na most várhatom szívszakadva a következőket...

Addig is, kedvcsinálónak egy kis előzetes, tessék csemegézni rajta:

A király nevében

Igaz hogy rossz film, de legalább hosszú.

Elképzelem Uwe Bollt, amint megnyalja a tíz ujját, és azt mondja, lesz.rom Tolkient, és Peter Jacksont, csinálok én olyan filmet egy számítógépes játékból, amitől mindenki hasraesik.

Hasra nem, hanyatt lehet esni, a röhögéstől. Pedig jobb sorsra érdemes produkció lenne, a film első húsz perce egészen tűrhetően indul, az ember sört készít be maga mellé, ropit, hátradől, azt mondja: na most utazunk. Aztán nézi, hogy ez az utazás késik, aztán ráz, aztán eltéved, aztán rájön, nem is utazik, valami hülye szaladgál a vonatablak előtt egy akácfával, és közben helyben állunk.

Pedig milyen parádés szereposztás... Jason Statham-et nem szeretni lehetetlen, rajta nem múlott. Még Ray Liotta is "odatette a csontot", Leelee Sobieski, Ron Perlman, vagy Burt Reynolds pláne nem szorul bemutatásra. Sőt még John Rhys-Davies sem, akinek igaz, legfőbb erénye hogy rendkívűl csúnya feje van, amivel szigorúan tud nézni, de mégiscsak láttuk jobb filmekben is.

A film röviden arról szól, hogy egy idillikus Középfölde-szerű országot megtámadnak a krugok (akik egyféle gyorstalpalón végzett orkok), leölik a főhős (Farmer) fiát, elhurcolják a feleségét, a jó királyt elárulja gonosz unokaöccse, közben két mágus vív élet-halál harcot, ebből kell happyendet kerekíteni.
Három óra alatt sikerül ez, ami nagyívű lebecsülése az emberi intellektusnak.

Pedig a filmből ordít, pénzt, paripát, fegyvert nem kíméltek hozzá, ráaadásul a Gyűrűk Urát szakmányba nézhette a rendező és a forgatókönyvíró, biztos-ami-biztos alapon.

Ettől függetlenül, ebből a filmből nemhogy kultikus eposz nem lett, de úgy lett a műfaj karikatúrája, hogy ez abszolúte nem állt szándékában. Ez a legszomorúbb, ami egy filmmel megtörténhet.

Van a filmben vagy két olyan csatajelenet, amibe kisebb afrikai országok költségvetését ölhették bele, mindössze azért, hogy közben fára másszanak nindzsa-szerű lények, hogy majd ismét földreszállva harcoljanak, és az egésznek se teteje, se feneke, valamit javít az összképen, amikor parittyákból(!!!) lövik egymást az orkok, (illetve krugok) az ellenséges csatasorba, ezen gondolom, már maga a látványtervező is röhögött, de hát ha kifizették, miért is ne?

Sűrű, szálfaerdőben nyílzáporral küzdeni legalább akkora baki, mint záporesőben íjazni, ez persze nem zavarta a rendezőt, mindkettőből van benne bőven, sebaj, fantasy, belefér.

A sajátos tündék, tündérek jelenléte a filmben legalább olyan élmény, mintha Frodót a Gyűrűk Urában a hongkongi Nagycirkusz artistái segítenék győzelemre, ilyen produkciót utoljára a Villámgyors Csapás című klasszikusban láttam, valamikor a nyolcvanas évek elején, az legalább tetszett.

A párbeszédek - már ahol vannak - külön misét érdemelnének, én részemről imádtam az elemista színvonalú vonalvezetést, ami az ős-StarTrekre emlékeztetett emelkedettségben és tartalomban. Intellektusról szó sincs, az ilyentől kinyílt a nyílpuska a rendező zsebében.

Summa summárum: -érdemes megnézni egyszer, feltéve, ha párhuzamosan megy valahol egy másik adón valami sportesemény, amivel tandemben lehet nézni, vidám, kedves történet, gratulálunk Uwe Bollnak, fasza, csak így tovább.

Még a mozikban is megbukott a film.

Shadowboxer

"Szégyellem magam. Ma éjjel Istenre gondoltam".

Ha csak ennyi maradna meg ebből a filmből, már megérte megnézni. Vannak olyan mondatok, képek, ami mellé minden más körítés, szinte fölösleges, annyira biztosan célba találnak.

A Shadowboxer esetében ráadásul nemcsak ez a mondat van, az egész film remekmű, a fene sem érti a filmvilágot, miért nem folyt annak idején a vízcsapból is ez a remek film, és miért csak véletlenszerűen, éjjel fél kettőkor találkozik vele az ember valahol a román közszolgálati csatornán.

Aki látta a Leon a profit, és szerette, az így álljon majd hozzá: azzal az apró megjegyzéssel, hogy ez sokkal jobb, pedig a Leon is a felső tartományban mozog. Az alaptörténet még hasonlít is, na de csak annyira, amennyire a medve és a delfin is mindketten emlősök.

Ebben a filmben is egy bérgyilkos vesz maga mellé egy másikat, ebben is a törvényen kívüli/felüli emberek lelkivilágát térképezik fel, és teszik líraivá. Hamis, nem hamis, most nem ez a kérdés.
A Shadowboxer forgatókönyvírója William Lipz, az ő nevét alighanem érdemes megjegyezni, hiszen gyönyörű történetet írt, amelyben a pontok-ellenpontok olyan szépen, feszültségmentesen egészítik ki egymást, hogy az csuda. Hogy érthetőbben fogalmazzak, mielőtt elriasztanám az olvasót: fiatal fekete férfi (Cuba Gooding Jr.), idős fehér úrihölgy romantikus szerelmi viszonya bérgyilkosságokkal fűszerezve, enyhe majdnem-vérfertőzések, kispolgári hétköznapok és angolkertes birtokok, közben meg felnevelnek egy kisgyermekes anyukát is, csak úgy, mert valamit szeretni kell, és a bérgyilkos hülyén nézne ki egy tacskóval, különösen egy filmen.

"Megtartjuk őket" - mondja a korosodó bérgyilkosnő, miután a megrendelt áldozat elhalálozás helyett meglepetésszerűen lebabázik. És megtartják, bár a néger fiatalember azért megjegyzi, hogy "they ain't fucking puppies". De mégis.

A film mindemellett tele van hihetetlenül érzéki - és a szó nem fizikai hanem szellemi értelmében finom - erotikus jelenetekkel. A fonnyadt, idős fehér hölgy teste a feszes, erőtől duzzadó fiatal fekete sráccal a kora tavaszi zöld gyepen: na ilyesmit érdemes látni, hogy ismét kedvet kapjon az ember a minőségi erotikához. De ugyancsak ilyen szépek a kegyetlen, erőszaktól feszülő, de szadizmusba át nem csapó, helyenként bőven 18+ feletti szerelmi jelenetek is, egy szó mint száz, leírni nem lehet, olvasni nem ugyanaz, meg kell nézni.

És van a filmben még rengeteg elegáns akciójelenet, van benne apagyilkosság, konjugális erőszak, örökbevétel és túszejtés, mindez valami olyan eleganciával nyakon öntve és tálalva, amilyen csak a legjobb vámpíros filmekben található. (Na jó, ez vicc volt.)

Szokásomtól eltérően most egy trailert is mellékelek ide, a zene feledhető, és nem is a filmé, de a klip jó munka, ha valaki ezután sem kap kedvet hozzá, keresse fel kezelőorvosát, gyógyszerészét.

Zéta (The invisible man)

Mindig is erre vágytam. Egy valódi, szélesvásznú, epikus produkcióra, ami végre hozzánk és rólunk szól, dadogás, pátosz és provincializmus nélkül.

Valószínű, a skótok, maják, vikingek után már csak idő kérdése volt, Mel Gibson mikor fedezi fel magának az eurázsiai hőskölteményt, Attilát, és a hun birodalmat. Nos, megtörtént. Az enyhén szólva is hét pecsét alatt forgatott, még hollywoodi mércével mérve is impozáns költségvetésű film olyan időutazásra visz bennünket, amit utoljára akkor éreztünk, amikor kamaszkorunkban elolvastuk Gárdonyi Géza Láthatatlan emberét.

Nem véletlen, hiszen a forgatókönyv alapja Gárdonyinak ez a munkája. Igaz, kissé hozzányúltak, befogadhatóbbá tették a tengerentúli nézők számára is a cselekményt, a történet érzelmességét a látvány irányába tolták el, ami nem is baj. Külön erény azonban, hogy a rengeteg hatalmi játszmát, cselszövést, harcjelenetet és egy szuper-birodalom születését mégis külön keretbe fogja Zéta reménytelen, plátói szerelme. Emőke szerepét Sophie Marceau-re osztani telitalálat volt, hasonlóan jó szerepben csak a Rettenthetetlenben láttuk - úgy tűnik rászabták a boldogtalan úrnői szerepet.

Ha létezik "telitalálatabb", úgy minden bizonnyal ez Attila alakítása volt: első látásra meglepődünk Armand Assanten, - de hát Istenem, minden bizonnyal a korabeli követek is ugyanúgy meglepődtek egy szerény, alacsony, izmos ember láttán. Éppen ettől hiteles, emberi, ugyanakkor érezhető karizmát áraszt magából, ahogyan az a királyok királyához illik. S bár a film főszereplője Zéta, az esendő ember (Orlando Bloom), az egész film felett ott tornyosul, anélkül, hogy nyomasztó lenne, Attila monumentális alakja.

A film magyar vonatkozását mellesleg nem hangsúlyozzák ki, egyetlen igen szuggesztív magyaros motívum a Howard Shore által jegyzett, gyönyörű, sok esetben ismerős pentaton muzsika. Számunkra meglepő módon sokkal erősebb a film internacionalizmusa, a szerelmi história mellett az egységes világ, a római birodalom helyét betölteni és kiterjeszteni szándékozó soknemzetiségű birodalom megteremtése a mű vezérfonala. Görögök, germánok, latinok, szerecsenek, gyakorlatilag mindenféle nép-archetípus megtalálható a filmben: a hunokat mindenki magáénak érezheti kicsit.

A film kategorikusan leggrandiózusabb jelenete a hun (segéd)csapatok felvonulása a catalaunumi csata előtt, vélhetően történészek hada dolgozhatott a korhű jelmezeken, a statiszták reggeli tojásrántotta-fogyasztásába pedig bele sem merek gondolni, ekkora sereggel kisebb kelet-európai országokat ma is el lehetne foglalni.

A filmben nincsen happyend, egy szerelem, egy korszak, egy birodalom és egy kiválasztott ember vége: semmi nem marad utána, csak a vérvörös naplemente ("a szép napok nyugaton buktak alá"), na meg a boldog nyugalom a nézőben, hogy ezt is megértük, végre, A film.

A film, amelynek egyetlen aprócska hibája van: hogy nem létezik. Pedig mekkora igény lenne rá...

Masters of Horror - Imprint

Hát, ez egy ilyen időszak. Ismét kifogtam egy horrorfilmet, na de ezúttal rendesen. Úgy kell nekem, illetve: "kellett nekem rókatojás", ahogyan nagyanyám mondogatta, ha éppen kárörvendett szegény.

Tényleg, a rókatojásnak nem tudom magyar népmesei vonatkozását, ha valaki igen, szóljon róla. A rókajelenség inkább a japán legendakör, néphit része, és ezzel eleget is tettem a vargabetűs felvezetőnek: igen, ismét japán filmről van szó.

Az Imprint eleve tévéfilmnek készült, a Masters of Horror-sorozat részeként. Rendezője nem más, mint az a Takashi Miike, aki az itt korábban legyalázott Sukiyaki Western Django-t is rendezte, és akinek termékenysége a jelek szerint szinte korlátlan, hiszen szűk húsz év alatt képes volt 81 filmet rendezni. És nem kapkodta el, legalábbis a látottak alapján, a sietség és a zsúfolt munkafüzet nem ment a hajmeresztés, az elvetemültség és igényes őrület rovására.

Az Imprint egyébiránt igen csalóka módon "Az elveszített szerelem" néven is futkos a képernyőkön, nehogymár valaki brazil szappanoperában reménykedve belenézzen, mert úgy jár vele, mint Lót felesége, és ez még a jobbik eset. Ilyeneket fog látni benne, és ez még csak a megtévesztő, szelíd előjáték.

A film története távolról sem nevezhető bonyolultnak, nem állít intellektuális kihívás elé, nagyjából arról szól, hogy egy amerikai ürge - akit a rendkívül szimpatikus, több filmből ismert Billy Drago játszik - betéved egy múlt század eleji japán bordélyházba, és ott kap egy groteszk csúnyaságában már szinte szép hölgyet, aki elmeséli neki az életét. Érintőlegesen kiderül, a turista hajdani szerelmét keresi, akit naná, hogy ebben a kupiban tettek el láb alól. És elmesélik, és megmutatják, hogy hogyan, és ettől őrizzen meg a Fennvaló mindenkit, mert őszintén állítom, ha az ember nem egy beteges hajlamú, japán szociopata, akkor ebben nem sok örömet talál, ellenben bevásárol néhány rémálmot csak úgy a tudat alatt.

Komolyan mondom, a film után a macska véletlenül a lábamhoz ért, és majdnem felsikoltottam. Reggel pedig, amíg idilli hóesésben bandukoltam a szerkesztőségbe, időnként fel-felszisszentem, ha eszembe jutott a film egy-két jelenete.

Nem mentség, hogy olyan szépen fényképezték a filmet, hogy az már költészet - igaz, olyanszerűen, mint Apollinairnek a Tizenegyezer vesszője.

Erősen remélem, senki nem esik abba a hibába mint én, ilyen, igényesen megcsinált borzalmasságot egyszerűen nem szabad megnézni. Nem szabad, és kész.

És ha valaki mégis meg akarja, hát tessék. Mosom kezeimet, itt van. Katt.