Motel 2.

Habkönnyű horror. Ilyeneket szeretek nézni, bár manapság egyre ritkábban találhatni, úgy kiveszett a mai filmes műfajból, mint a zenéből a rhytm and blues.

A habkönnyűt semmiképpen nem a gyilkolászási hajlamra, erőszakra kell érteni, arról szó sincs, az van benne, hál'Istennek, - nem, mindössze csak attól könnyű, hogy az alkotás nem akar mindenféle súlyos erkölcsi, világmegváltó, filozófiai mélységben kóvályogtatni, egyszerűen egy könnyen emészthető borzongatás, ami nehéz, zsíros vacsora után kifejezetten jólesik.

A cím egy kicsit zavarba hozott, életemben nem hallottam Motel 1-es filmről (eredetileg: Hostel), na de ez nem zavart, amúgyis televízión kaptam el véletlenszerűen, mondom magamnak, hülye nem vagyok, ha éjjel kettő van, és horrorfilm, csak megnézem.

Nem bántam meg. Mindjárt az elején közölte velem a film, hogy "Quentin Tarantino bemutatja", amiből nyilvánvaló lett, semmi köze Tarantinóhoz, de aki ilyen vidáman ékeskedik más tollával, attól egyéb aljasság is kitelik, és ez ebben a műfajban hasznos, jó, ígéretes.

Külön vidámság, hogy a film, bár iskolapéldája az amerikai road-movie filmeknek, nem a 66-os úton zajlik, és nem redneckek hóhérolják halomra a kissé fehérmájú tinédzser lányokat, hanem a cselekmény Szlovákiában történik, bizony.
Ficót és Slotát ugyan nem láttam a filmben, nyelvtörvényről sem esett szó, de hogy valamelyes helyismerettel mégis rendelkezett a rendező, bizonyítja, hogy a filmben rendre visszatér egy cigánygyerekekből álló falka, akik mindent elkövetnek, hogy az ember fia-lánya megutálhassa közép-kelet-európát, és ez brilliánsan sikerül is nekük, akár a valóságban.

A műfajon belül (is) elvetemültségét jelzi a filmnek, hogy azért gyereket ölni még horrofilmben is tabu, na, ez itt szemrebbenés nélkül megtörténik, agyonlövik benne az említett falka egyik tagját, ennek a cselekmény szempontjából semmiféle jelentősége nincs, szemlátomást örömből történt, bravó.

Aztán még lehet gyönyöű magyar népdalokat hallgatni a filmben - szlovák nyelven! - na, ez övön aluli volt, de hát mondom: horrorfilmről van szó.

És volt öt perc a filmben, ami iróniát, cinizmust félretéve: gyönyörű, antologikus, hihetetlenül szépre sikerült, - de azt már nem árulom el, mi volt az: tessék megnézni a filmet.
És nemcsak ezért. Csak úgy, lazításból. Nem bánják meg.

Becstelen brigantik

Vannak filmek, amelyekről egyszerűen nem lehet - nemcsak nem szabad, de valamilyen erkölcsi gát, gentleman's agreement jegyében nem illik - rosszat írni vagy szólni.
Na ilyen Tarantinónak a legújabb, sokat várt, (- és a várt blöffökkel bővelkedő -) filmje, a Becstelen brigantik.

A magyar cím eleve nagyon rossz, az "Inglorious Basterds" helyes magyar megfelelője a Becstelen Bitangok lenne, a bastards szó magyart értők számára bitangot jelent, de ehhez nemcsak nyelvtanból kellene magyart tudni, na mindegy. (Ja persze, nem bastards, hanem basterds, kösz Csilla, a figyelmeztetésért.)

Illetve nem mindegy, a film maga is ilyen erkölcsi- és fogalomzavaros, szemrebbenés nélkül fon kétes értékű glóriát soha, semmilyen glóriát nem érdemlő embertípusok köré. És én, aki mindig azt mondtam, a művészetnek, a fantáziának semmi köze a valóságnak, ebben az esetben mégis azt mondom: na nem, azért nem hazudunk ennyire aljason a fiatal nemzedéknek arról, amit még apám megélt. Mert ez már nem művészet, ez az a fajta "történelem", amit pár év múlva tényként adnak el, és a tévékben nem sci-fi-, kaland-, horror-műfajban, hanem dokumentumfilmként fog futni. És senkit nem érdekel majd ez.

Majdnem belefutottam a csapdába. Bele fogok még futni. De maradjunk a filmnél. Ami egy közepes film lenne, jó színészekkel, bűnrossz forgatókönyvvel, zseni rendezővel: ha nem arról szólna, amiről.

(Mert ugye, az emberbe' belefagy a sz.r, ha zsidókról, nácikról, második világháborúról van szó, itt minden megengedett a győzteseknek, valamint a mindenkori hullarablóknak a csatatéren. Vae victis - ismerjük.)

Na de a film arról szól - és valóban erről szól - hogy tökös amerikai zsidógyerekek válogatott kegyetlenséggel gyilkolnak német (a filmben a német és a náci egyenértelmű, ajánlanám jogvédők figyelmébe) katonákat és főtiszteket, - a pozitív hősök persze, profik, ügyesek, fotogének, kegyetlenek, zsidók. Ahogyan ez a 21 század elején elfogadott mítosz.

Más kérdés, hogy teszem azt, a negyvenes évek elején vajon még létezett-e Dreyfus(!!!) nevű zsidó Franciaországban, és ha igen, hát ők ebben az időben, teljesen érthető módon még egy liba nyakát sem nagyon vagdosták, nemhogy a náci főtisztekét Franciaországban... na, ez nem számít. Ami számít, hogy született egy "kultuszfilm", a hajdani független filmes Tarantinótól, aki már készített egy bukott, és rendkívűl rossz filmet legutóbb (Grindhouse). Ha ez a menekülési útvonala, hát lelke rajta.

Ha már ilyen felhőtlenül és vidáman lehet sikeres és nagy filmként ünnepelni a nyilvánvaló történelmi hazugságpropagandát, hát kíváncsi lennék, milyen lenne egy hasonlóan hazug alkotás, ahol náci főember bújtat zsidókat.
Ja, van ilyen. Az is Oscart kapott, annak sincs több köze a valósághoz.

De lehetne könyvet is írni... most pedig csend. Még Nobel-díjat is adnának érte, pedig ha Sorstalanság címmel írnánk meg ezt a könyvet, csupán Jerzy Kosinski gyönyörű könyvét, a Festett madárt kellene rossz magyarságra fordítani németből. (A lengyel eredeti után - de hát ilyen is a könyv...).

Vissza a filmhez. Fenét vissza. Úgy rossz az egész, ahogyan van. Szép, szélesvásznú, jó színészekkel, ripacs alakításokkal, sok pénzzel. Hamis. Nem igaz és nem valódi. Mérgező. Ha behelyettesítenék a "németet" és a "zsidót" fantázianevekkel, akkor is rossz lenne. Csak úgy élvezhető, bizonyos réteg számára, mint kompenzációs film, hogy lám, "ilyenek is lehettek, lehettünk volna".

Hát, nem voltak. És ezt nem Tarantino mondja, hanem a történelem.

Watchmen

Ha van film, amitől hidegrázásom van, az a "szuperhősök" kategória. Nekem már Supermantől is borsózott a hátam, Batmannel vallatni tudnának, a Pókembertől kiütéseket kapok, de még Dick Tracytől is húztam a szám.

Érthető módon tehát erős tartózkodással tettem be a lejátszóba Zack Snyder új(?) filmjét, a Watchment.
Már a film borítója borzasztóan rossz, a fülszöveg meg azt mondja, 1985-ben valaki szuperhősöket kezd gyilkolászni Amerikában, és ez szeget üt a kevesedő überürgék fejébe, tehát egyféle leszámolás veszi kezdetét. Érthető, gondoltam, de milyen szuper lehet az, aki szuperhősöket tesz el lába alól? (Szimpatikus, az alapvető, de azért bizarr.)

Hát, nagy meglepetésemre a film éppen erről szólt.

Másrészt meg egy igen jó film, ezt nagy szívfájdalommal el kell ismernem. Elképesztően igényes karakterek, jó vágások, a képminőség a manapság megszokott magasiskola. És a történet, hát, szívre tett kézzel mondom: jó. Pedig nem sokkal több, mint ami a fülszövegben van.

De kiváló történelemlecke is a nyolcvanas évek Amerikájáról, a kollektív elmebajról, az önnálló igazságosztásról, amibe manapság mi is kezdtünk egészen jól belejönni, és... na itt van a nagy ÉS...
...hát, ezt a filmet nem ajánlom érző szívű kozmopolitáknak, liberális elvű embereknek, senkinek, aki manapság trendi. Mindenki másnak igen.

A végső tanulságot nem lövöm le, de van valami köze ahhoz, hogy ha választani kell, tíz átlagembert, vagy egy ártatlan kisgyereket kell megmenteni, a válasz nem humánus, de magától értetődő. Vagy nem értetődik magától, de így humánusabb. Fogas kérdés, és tényleg világnézet kérdése.

Hosszú film, majd három óra. Valami közeli rokonság van a Sin City-vel, de ez csak javára válik. Néha kicsit szájbarágós, ez nem bántott, van, amikor nem gondolkodni akarok, hanem visszahallani a saját gondolataim.

Meg kell nézni. Nem változik tőle a világ, mégcsak híres film sem lesz, de azért benne van a legjobbak között.

Videodrome

Hogy David Cronenberg egyike a legzseniálisabb és legbetegebb agyú rendezőknek (adott esetben: forgatókönyvíróknak) a földkerekségen, ez aligha kétséges.
Ennek ellenére meglepett, ismét.

Hiába, hogy végignéztem, sokszor az Existenz-et, ami szerintem mai napig viszi a pálmát az intellektuális horror műfajában. (Régi adósság: egyszer tényleg írok róla, ígérem, legalább olyan idegesítően, mint maga a film.) A Butterfly kisasszony se volt piskóta, a Légy klasszikussá vált, a Naked Lunch és a Péntek 13 referenciafilmek bizonyos, jobb körökben.

A Videodrome is az, noha hála'Istenek sokkal kevésbé ismert. Régi film, 1983-as, a mienkhez hasonlóan kopott ingerküszöbbel már fanyalogva áll neki az ember egy huszonhat éves filmnek. Aztán gyomorszájon vág, orrbaüt, elborzaszt egyetemes betegségével, hiába, na, egy jó alkotás jó, akkor is, ha beteg, akkor is, ha ezer éves, akkor is, ha nem értesz egyet vele.

Az ötlet nem túl bonyolult - ma -, hiszen mindannyian tudjuk, ha máshonnan nem, tévéből és filmekből, hogy egy tévécsatornatulajdonos semmiféle szörnyűségtől nem retten vissza, ha nézettségét növelheti. Ez van a filmben is, a James Wood által brilliánsan játszott Max Renn tévétulajdonos rákattan a fizikai erőszakra, szadó-mazó játékokra, ugye, ha vér folyik, kenyér is lesz alapon.

Aztán kiderül, egy olyan kísérletbe kerül, ahol az erőszakos adások agytumort okoznak, és ettől újabb hallucinációk születnek... bár az is lehet, a tumor okozza csupán az adás-hallucinációt, de az is megeshet, mindez egy felsőbb (vagy alsóbb) tudatállapot, na körülbelül ennyire összezavar a film, és mindeközben legalább háromszor majdnem elrókáztam magam, de elkapcsolni nem volt erőm a filmről.

Mondom, Cronenberg egy zseni. A filmből később sok minden visszaköszön az Existenz-ben, ami ennek a filmnek egyfajta szuperübereltebb változata, de azért önmagában véve a Videodrome is egy iszonyú kultuszfilm, és ha egyszer a világnak vége lesz, érdemes lesz ezzel is dokumentálni, miért volt szükséges.

A sztori, meglepő módon - na, mégiscsak fiatalabb volt a rendező - nincs túlbonyolítva. Nem is kell, az alapötlet éppen eléggé bonyolult. A cselekmény kiszámítható, a vég aztán pláne, de éppen ettől lesz olyan katarzisteljes, mint a görög tragédiák, ott sem gondolta komolyan senki, hogy a főhős élve megússza.

Ha valaki fogja a TV1000 nevű adót, kísérje figyelemmel, jópárszor még ismételni fogják. Vagy meg kell venni 900 Ft-ért valamelyik hipermarketben. Garantáltan beteg lesz tőle az ember, de úgy, mint egy jó disznótoros után. Hogy megérte.

Underwold - The rise of the Lycans

Ha valakinek egy történelmi környezetű filmben hirtelen az üti meg a fülét, hogy: „- most már aztán elég, brassói bányáimat már kétszer is kifosztották a korcs betolakodók”, nos, minden nagyvonalúság dacára, mi, magyarok, arra gondolunk, amire gondolunk.

Különösen, ha ezelőtt leszögezik a filmben a kárvallottak, hogy „mindannyian Corvinus leszármazottjai vagyunk”.

Pedig dehogyis, az Underworld című, lassan vámpírklasszikus filmeposz harmadik részében ezt egy Jánosch(!) nevű derék vámpír mondja (akit ezután rögvest meghóhérolnak), és a történet nem délkeleti szomszédokról, hanem vérfarkasokról szól, más kérdés, hogy azok is a Balkánról szivárogtak fel, üsse kő. Azért ennyi történelmi tájékozottságot nem nézek ki az amerikaiakból.

Az Underworld egyébként egyike rejtett gyengéimnek, tényleg nem vagyok különösebb vámpírfilm-rajongó, bár elismerem, hogy ahol minimális humort és maximális pénzt fektetnek egy ilyen produkcióba, az igenis élvezhető. Példa erre az Alkonyattól pirkadatig, sőt annak harmadik része (igen, ilyen is van!!! :-)), vagy a Drakula halott és élvezi, vagy a Dracula-trilógia, vagy a Blade-sorozat… na jó, befejeztem, elnézést.

Az Underworld, amikor megjelent a piacon, éppen ezzel a humor-pénz-ésnemutolsósorbanstílusos igényességével lepett meg. A forgatókönyvírónak nyilván nem adnék díjat, nem ötletelte túl magát, nem is baj ez, a látványtervezőnek viszont annál inkább.

Valamelyik Kuszturica-filmben hangzik el: „elegáns, mint egy vámpír”, na, ezt igazából az Underworld-filmek megnézése után érti meg az ember, ezek a vámpírok aztán valóban végletesen elegánsak. Valahol a Mátrix bőrcuccai és a díszmagyar között ingadozik a kosztümkészlet, és állítom, hogy igen sikerült kombináció. Komolyan mondom, ha egyszer Karácsonyra (ám legyen: Helloweenre) valakitől egy ilyen szerelést kapnék, annak egy életen keresztül fizetnék heti egy sört. Tudom, nem biznisz, szót se rá többet.

A díszmagyaros motívum tényleg nem vicc, valóban ilyenek a vámpírok ebben a filmben, vitézkötéses, kócsagos-bogláros-forgós vitézek, akik ráadásul valami rejtélyes oknál fogva majdhogynem kedvelik az embereket – nemcsak fogyasztani! – és igazi ellenségeik a vérfarkasok, akikel rettenetes csatákat vívnak a Kárpátok között, vagy éppen Budapesten, többek között a Nyugati pályaudvaron.

Jól olvassák, igen, a második Underworldben a Nyugati pályaudvaron zajlik egy nagy ütközet, legyen az a producer rejtélye, mennyibe kerülhetett, és a MÁV-é, mikor lehetett ennyi időre lezárni a pályaudvart.

A filmtrilógiában többször elhangzik a Corvinusi származás, mentségükre legyen szólva, nem derül ki, Jánosra gondoltak-e, s ha igen, melyikre, vagy Mátyásra, lényeg az, hogy valamiképpen ide kötődnek. Nem Drakulához, és nem Vlad Tepeshez, legyünk hálásak ezért is. Vagy ne.

(Van egy olyan sejtelmem, a félreértés onnan származhat, hogy Hunyadi János egyik vezetője volt a Luxemburgi Zsigmond által (is) alapított Sárkányos Társaságnak, amelynek Karós Vlad apja is tagja volt, na de ennyi történelmi vájtfülűséget végképp nem nézek ki Hollywoodból.)

Na de hogy a filmről is beszéljünk: jó.

Kellemes vasárnap délelőtti horrorfilm, én éppen ilyenkor néztem meg, még a feleségem is élvezte, pedig ő aztán tényleg nem nagy híve a műfajnak, egy egértől is képes falra mászni, nemhogy egy vérfarkastól.

A színészi teljesítmény meglepően jó, a látvány erősen ingadozik valahol a Gyűrűk Ura és a Riddick, a sötétség krónikája (erről még írok!) között. Tehát csillagos jeles.

Ja, és lehetőség szerint lesötétített helyiségben kell megnézni, mivelhogy erősen setét a film alaptónusa, de ne csodálkozzunk rajta, végül is, vámpírokról szól.

Jó szórakozást, és ne sajnálja senki megnézni, elvégre: „mindannyian Corvinus-leszármazottak vagyunk”.

Hehe. :-)

Tank Girl

Ki mondta, hogy rossz filmeket nem érdemes megnézni?

Tévedett, van, amikor a rossz film ötleteket ad, felháborít, beindítja a tesztoszteron- és adrenalintermelést, valamiért mégiscsak a világra született, tehát meg kell(ett) nézni.

Ennek híve voltam magam is, amíg meg nem néztem (kétszer!!!) ezt a Tank Girl című khm, izé, na jó: filmet.
Először meglehetősen fáradtan, bevallom, enyhén - üsse kő: nagyon - részegen láttam, aztán mondok magamnak, ez már a delirium tremens lehet, ilyen borzalmat nem lehet csinálni, nézzem már meg még egyszer józanul.
Megnéztem.

A végkövetkeztetés, hogy tényleg van annyira bűnrossz, borzalmas, félelmetes, hátborzongatóan dilettáns, a józan észnek fittyet hányó, ízléstelen, aljas, dilettáns, ésatöbbi film is, amit tényleg nem érdemes megnézni, ha csak nem mazochizmusból, márpedig, higgyék el nekem, én nem ez az alkat vagyok. (A fene enné meg, mekkora reklámot csináltam én most ennek a szörnyűségnek...)

A film története egyike a sci-fi műfaj klasszikus alapötleteinek: elfogy a víz a földről, apokalipszis van, civilizációhiány, bűnbandák, gonosz emberek, lázadók és mutánsok. Ez egy sikerrecept, és erre számítottam magam is. De nem, itt még ezt is sikerült elkúrni, ahogyan a művelt magyar miniszterelnök mondaná.

Pedig a szereposztás meglehetősen sikerült, mondhatni parádés. Malcolm McDowell hasonló műfajú filmekből régi kedvencem, Ice-T, a kétes értékű rapper rendkívűl hitelesen szokta alakítani önmaga négerbűnözői rosszabbik arcát, Naomi Watts-ot láttuk már párszor egészen szép alakításokban... hát maradjon Hollywood és a filmtrösztök örök titka, hogyan sikerült ezen színészeket rávenni erre a tömény borzalomra.

A film logikai cselekménye körülbelül annyira koherens, mint a székely szerénység, vagy a macskahála, a színészi alakítások felett remélhetően szemet huny az utókor, a forgatókönyvírót szemrebbenés nélkül lőném tarkón, aki pedig a kenguru-ember mutánsok és a globális vízhiány közepette úszómedencékben lubickoló low-budget(! - a film szerint, nem szerintem) kuplerájokra kíváncsi, az megérdemelten nézze meg ezt a filmet.

Az egészen hab a tortán a rendező(nő) teljesen nyilvánvalóan, ordítóan, sértően, ordináréan leszbikus viszonyulása a világhoz, erre már szót sem vesztegetek, ez valahogy úgy viszonyul a normális emberi magatartáshoz, mint a magánügyek a melegfesztiválokhoz.

Huh. És mégeccer huh.

Hogy valami jót is mondjak: amíg ilyesmire is van pénz, energia, képzelőerő, addig tán' mégsincs veszve minden. De az is lehet, éppen ezért van ilyen szarban minden.

Az eddigiek dacára mondom, mert ismerem a magunkfajtát: megnézni nem kell, komolyan, az Istenre kérek mindenkit, nehogy. De tényleg. Ne.

Benjamin Button különleges élete

...és az ember gyanútlanul hazamegy, megeszi a bécsiszeletet franciasalátával, aztán beteszi ezt a filmet, majd nekifog feleségestől megnézni, különösebb elvárások nélkül. Miért, mit várnánk egy ilyen című filmtől?
A vég katasztrofális: doromboló macska és dohogó tűzhely mellett már nemcsak a feleség bőg, de magam is törölgetem a könnyeim: igen, ez egy ilyen film.
Pedig milyen egyszerűen indul... és milyen zseniálisan. Mi lenne ha az ember öregen születne, és fiatalon halna meg? Ugye milyen egyszerű ötlet? És milyen mély? Mennyire elgondolkodtató? A szerelmek, a történelem, a személyes látásmód... 1918-ban születni 84 éves csecsemőként, és 2002-ben halni meg újszülöttként!?
Sajnos semmit nem lehet elmondani a filmről érdemben, nem is kell. Egyszerűen meg kell nézni. Emberpróbáló feladat, márcsak azért is, mert bő két és félóra. De lélegzetelállítóan finom, érzékeny, simogatja a lélek érzékenyebb tájait.
Tényleg: az alapötlet egyszerű, de ha belegondolunk az emberi, családi, szerelmi, gyerekvállalási(!) történetbe, mindjárt könnyes lesz a vége.

És finom, finom, nagyon finom a film metakommunikációja, a villámcsapás, a kolibri, a folyamatos narrátori cselekmény, egy szó mint száz: ez az a film, ami után megtöröljük szemünket, megiszunk egy pohár port, megsimogatjuk a macskát, és átölelve a feleséget elalszunk: szép volt ez az élet.

Szép, mert van benne szépség. Még akkor is, ha ennyire érzelmes. Vagy éppen ezért.

(köszönet a filmért: Zsoltnak.)