Machete

Enyhe vonakodással tettem be a Machetét, (így a román nemzeti ünnep semmittevése alkalmából) a lejátszóba - az utóbbi időben olvasott recenziók többnyire vagy lebeszélték róla, vagy úgy dicsérték, hogy attól még rosszabb véleményem lett.

Pedig Robert(o) Rodriguez valahonnan ott van a kedvelt rendezőim listáján, szeretem az igénytelen sztorikat igen igényesen megcsináló filmjeit, kedvelem a túlzott mennyiségben szétlocsolt vért is, ami pedig a szereposztást illeti, lelkünk mélyén egészen biztosan rokonok vagyunk.
A Machete szereposztása végképpen több mint parádés. Minden idők legszimpatikusabban legrusnyább embere, Danny Trejo kapta a főszerepet: testhezálló is volt, akár a szűk mexikói bőrnadrág. Mellette pedig Robert De Niro, Jessica Alba, Michelle Rodriguez, Steven Seagal, Don Johnson, és még vagy kéttucatnyi, akció- és horrorfilmekből jól ismert nehézfiú vérzett el a film során.

Hogy vérben nem volt hiány, az akkora közhely lenne, hogy ettől megkímélem a olvasót, néha még Rodríguez elvetemült agyának ismeretében is meglepődtem, mi mindennel lehet gyilkolni egy ilyen nagy költségvetésű latinó-akciófilmben. Például tűsarkú cipővel és hőmérővel, ami, valljuk be, többnyire nem jut eszünkbe. (A Machetében használt klasszikus fegyverarzenál pedig feltétlenül elég lenne egy kisebb, lokális világháborúhoz.)

A filmben még Antal Nimród, (a "mi Nimródunk", a Kontroll rendezője) is szerepel egy-két epizódnyit, igen haloványan és hiteltelenül, bónuszként egy magyar mondatot is kap a filmben, aminek sok értelme nem volt, de még kevés se. Nyilvánvaló baráti gesztus volt ez Rodrígueztől, na persze, nem a nézők, hanem Nimród felé.

Vissza a film cselekményére: nagydarab mexikói gonosz mexikóiakkal harcol, aztán gonosz amerikaiakkal, aztán mindkettővel. Közben sok dögös nő, sok rosszarcú rosszfiú, kiváló helyzetpoének helyenként, a végén meg egy klasszikus heppiend, ahol minden gonosz elnyeri méltó büntetését, és minden harmadik jó a jutalmát.

Mindezt, tévedés ne essék, maximálisan fogyaszthatóan, élvezetesen, a magam részéről kitűen végigszórakoztam mind a körülbelül 100 percet. Rodríguez további becsületére legyen mondva, hogy sikerült még egy kis társadalmi feszültséget, tanulságfélét is becsempészni a filmbe, a mexikói bevándorlók és a hajdani bevándorló jenkikből telektulajdonossá váltak között. A kölcsönös leszámolás alatt azonban végig tacót eszik minden, ez külön realista bájat ad a helyzetnek.

(Itteni fülnek nehéz meg nem hallani az egyetlen komolyabb politikai tanulságot a filmben, amit egy mexikói szögez le: mi nem átléptük a határt, a határ lépett át minket. Ismerős, nem?)

Végezetül nem tudom kihagyni: az utóbbi időben több helyen olvastam - igen megbecsült kollégáktól és barátoktól is -, miszerint a Machete egy rasszista film, amelyben a fehéreket gyilkolják halomra az illegális bevándorlók.
Erre most engedtessék meg jót mosolyognom, lazítsatok már, barátaim, a Machete egy jó film, és a ne lássuk már bele minden szelet tortába a vélt csöppnyi sz.rt. Nincs ott benne.
Jó étvágyat, és kész.