Szem, száj

Black Death

2010-12-27T04:57:00.001-08:00

Nemrégiben arról értekeztem itt, a Book of Eli kapcsán, hogy Isten is őrizzen meg a dogmatikus, vallásos töltetű akciófilmektől - és lőn, utolért a bosszú, mert most meg azt mondom, ott egye a fene, ilyen is van, hogy jó.

A Black Death viszonylag - mit viszonylag? Ténylegesen! - új film, alig sikerült tűrhető minőségben lelopni a netről. Nagy kedvencem, Sean Bean benne a főszereplő, aki a Gyűrűk Urában beleszeretett Boromirba, az esendő harcosba, az most sem fog csalódni.

Tényleg, úgy tűnik, Sean Bean szépen beskatulyázta magát ebbe a kitagadott lovag szerepbe, aki jó is, meg nem is, lojális is, meg nem is, aztán szörnyű véget ér, és ez igen jól áll neki.

A Black Death, azon kívűl, hogy egy egészséges, kosztümös történelmi film, amit jólesik havazó délutánban végignézni, még el is gondolkoztat. Én a magam részéről most sem tudom eldönteni, annak volt-e igaza a filmben, aki a kereszténység ellen fordul, vagy annak, aki halomra gyilkol ennek nevében: de sosem volt ez egyszerű kérdés.

Elég elképzelni a film alaphangulatához, milyen világ lehetett az ezerháromszázas évek derekán valahol nyugat-európában, amikor legtöbb helyen három emberből kettőt elvitt a pestis, ami rendkívűl ocsmány, kellemetlen halál. Ha ez most történne meg, ma is elgondolkodnánk rajta, hogy patkány, és bolha, és orvostudomány ide-oda, ilyen mértékű kataklizmában nincs-e valami isteni szándékosság?

Lehet, hogy van is, volt is, a film is ezen töpreng, - és a film szereplői is, akik kivétel nélkül mind tévednek, az is, aki azt hiszi, igen, Isten büntetése mindez, de az is, aki nem. Egyedül annak van igaza, aki lojális marad hitéhez, bármi is legyen az: - és ez azért ismerős harcosi alapállás, mindegy, hogy a film végén felnégyelik, kibelezik, kivégzik, de akkor is.

A történet helyszíne nem ismeretes, talán Németalföld, talán Anglia, egy bizonyos, hogy nem Franciaország, mert a franciákat rettenetesen szidják benne. Hogy nem Magyarország, ezt onnan is sejthetjük, hogy abban az időben nálunkfelé nem volt pestisjárvány, aki nekem kommentben megírja, miért nem, annak van egy üveg villányi bora. (Vigyázat, tudom a választ! :-))

Hirtelenjében nem is tudom, mihez hasonlítsam a filmet, ha hasonlítani kellene. Van benne valami A Rózsa nevéből, de csak halványan, és ez a film talán jobb is annál. Erősen jó, karakteres színészek vonulnak végig a másfél órán, hihető a történet, helyenként erősen misztikus is, a halálból nem csinálnak nagy ügyet: egyszóval középkori történet a javából, hamis nosztalgia nélkül.

Részemről csillagos tízes.

Trailer:

Valhalla Rising

2010-12-04T06:40:00.000-08:00

Vér, mocsok, sár, iszap, köd, kard, vér, szakáll, pogányság, kereszt, hajók, víz, köd, vér, vikingek, erőszak, csend, sár, vér, tetoválások, csend, gondolkodás.

Nagyjából erről szól ez a film, semmi más nincs benne. Nem mintha, ez nem lenne elég.

Megnéztem, és most sem tudom eldönteni, életem egyik legjobb filmjét láttam, vagy valami egészen elvetemült blöfföt, de ez ejsze' nem is fontos.

A film valamiféle izlandi-skót koprodukció, most nem veszem a fáradtságot utánanézni. Mert ez nem lényeges. Lényeges az, hogy valahogy sikerült egy olyan filmet csinálni, amiben talán tizenöt ember, ha játszik - na jó, ez túlzás, inkább csak szerepel -, amelyben összevissza talán tizenöt mondatot beszélnek, amelyben egyetlen nő sem játszik(!), és amely mégis kerek, elgondolkodtató egész az ember, illetve a harcos mibenlétéről.

Adott egy rabszolga (valószínűleg hadifogoly), akit komor, szakállas, szótlan vikingek verekedtetnek pénzért egymás hasonszőrű foglyaival. Illető megszabadul, mindenkit megöl, csatlakozik egy szabadcsapathoz, elindulnak a Szentföldre. Aztán eltévednek a hajóval, ami iránytű nélkül nem is csoda, aztán megérkeznek valahová, ami nincs megnevezve, de egészen biztosan Amerika lehet, de legalábbis Grönland.

Heppiend nincs.

Az egész valahogy Ingmar Bergman stílusában, és ezt nem elrettentésképpen mondom, mert tényleg szép.

Ráaadásul hozzám hasonlóan történelmi megszállottságban élő embereknek nyilvánvaló, hogy ez megint a hajdani izlandi sagák által emlegetett Türkernek (azaz Magyarnak) a története, aki Vörös Leif fia Eriket vitte el Grönlandig (más szóval Vinlandig), de ez megint egy másik történet.

A film maga, jó vagy rossz, de emlékezetes, és attól tartok, még legalább háromszor megnézem, amíg eldöntöm, melyik a kettő közül, és ez önmagában nagy bók egy alkotásnak.

Tél van, havazik, csend, ideális alkalom beszerezni, megnézni.

A többi: vér, mocsok, sár, iszap, köd, kard, vér, szakáll, pogányság, kereszt, hajók, víz, köd, vér, vikingek, erőszak, csend, sár, vér, tetoválások, csend, gondolkodás.

Machete

2010-12-01T07:18:00.000-08:00

Enyhe vonakodással tettem be a Machetét, (így a román nemzeti ünnep semmittevése alkalmából) a lejátszóba - az utóbbi időben olvasott recenziók többnyire vagy lebeszélték róla, vagy úgy dicsérték, hogy attól még rosszabb véleményem lett.

Pedig Robert(o) Rodriguez valahonnan ott van a kedvelt rendezőim listáján, szeretem az igénytelen sztorikat igen igényesen megcsináló filmjeit, kedvelem a túlzott mennyiségben szétlocsolt vért is, ami pedig a szereposztást illeti, lelkünk mélyén egészen biztosan rokonok vagyunk.
A Machete szereposztása végképpen több mint parádés. Minden idők legszimpatikusabban legrusnyább embere, Danny Trejo kapta a főszerepet: testhezálló is volt, akár a szűk mexikói bőrnadrág. Mellette pedig Robert De Niro, Jessica Alba, Michelle Rodriguez, Steven Seagal, Don Johnson, és még vagy kéttucatnyi, akció- és horrorfilmekből jól ismert nehézfiú vérzett el a film során.

Hogy vérben nem volt hiány, az akkora közhely lenne, hogy ettől megkímélem a olvasót, néha még Rodríguez elvetemült agyának ismeretében is meglepődtem, mi mindennel lehet gyilkolni egy ilyen nagy költségvetésű latinó-akciófilmben. Például tűsarkú cipővel és hőmérővel, ami, valljuk be, többnyire nem jut eszünkbe. (A Machetében használt klasszikus fegyverarzenál pedig feltétlenül elég lenne egy kisebb, lokális világháborúhoz.)

A filmben még Antal Nimród, (a "mi Nimródunk", a Kontroll rendezője) is szerepel egy-két epizódnyit, igen haloványan és hiteltelenül, bónuszként egy magyar mondatot is kap a filmben, aminek sok értelme nem volt, de még kevés se. Nyilvánvaló baráti gesztus volt ez Rodrígueztől, na persze, nem a nézők, hanem Nimród felé.

Vissza a film cselekményére: nagydarab mexikói gonosz mexikóiakkal harcol, aztán gonosz amerikaiakkal, aztán mindkettővel. Közben sok dögös nő, sok rosszarcú rosszfiú, kiváló helyzetpoének helyenként, a végén meg egy klasszikus heppiend, ahol minden gonosz elnyeri méltó büntetését, és minden harmadik jó a jutalmát.

Mindezt, tévedés ne essék, maximálisan fogyaszthatóan, élvezetesen, a magam részéről kitűen végigszórakoztam mind a körülbelül 100 percet. Rodríguez további becsületére legyen mondva, hogy sikerült még egy kis társadalmi feszültséget, tanulságfélét is becsempészni a filmbe, a mexikói bevándorlók és a hajdani bevándorló jenkikből telektulajdonossá váltak között. A kölcsönös leszámolás alatt azonban végig tacót eszik minden, ez külön realista bájat ad a helyzetnek.

(Itteni fülnek nehéz meg nem hallani az egyetlen komolyabb politikai tanulságot a filmben, amit egy mexikói szögez le: mi nem átléptük a határt, a határ lépett át minket. Ismerős, nem?)

Végezetül nem tudom kihagyni: az utóbbi időben több helyen olvastam - igen megbecsült kollégáktól és barátoktól is -, miszerint a Machete egy rasszista film, amelyben a fehéreket gyilkolják halomra az illegális bevándorlók.
Erre most engedtessék meg jót mosolyognom, lazítsatok már, barátaim, a Machete egy jó film, és a ne lássuk már bele minden szelet tortába a vélt csöppnyi sz.rt. Nincs ott benne.
Jó étvágyat, és kész.

District 9.

2010-11-16T09:01:00.000-08:00

A földönkívűliekkel lassan úgy vagyunk, hogy csak azért nincsenek még közöttünk, mert hiányuk kitölti őket.

Ez, persze, ha a filmekből indulunk ki: na de ha hiszünk a csehovi dramaturgiában, és ezt azért nehéz lenne megkérdőjelezni (-ha van egy puska a színen, az előbb-utóbb elsül -), akkor ez tény.
A District 9. számos más erénye mellett azért is zseniális, mert új megközelítésből áll a dolgokhoz. A film szempontjából szinte mellékes, hogy megérkezik egy iszonyú nagy űr-anyahajó Johannesburg fölé (nem Washington, nem Párizs, nem New-York!), és abból humanoidnak kevéssé nevezhető rákszerű élőlények ereszkednek le vagy kétmillióan: a történet húsz év múlva kezdődik.

Húsz év múlva ezek a szerencsétlen lények egy nyomortanyán élnek, guberálnak, bűnözgetnek, és minden lehetséges módon megkeserítik az emberek életét, ezt igazából csak az értheti meg közülünk, aki lakott már egy népes cigánytanya közelében.

A helyzettel foglalkozni kell a filmben is, kineveznek hát egy tipikusan jóindulatú, de tipikusan balfék funkcionáriust, aki megszólalásig hasonlít valamelyik IMF-tárgyalóküldöttre, na és innen kezdődnek a vijjogó bajok.

Innentől a dolgok logikáját a vállalati érdek, a katonai érdek, az esendő emberi rosszindulat diktálja a kétségbeejtő végkifejlet felé: azért sem mesélem el, aki még nem látta, nézze meg a filmet, érdemes.

Egyáltalán nem mellesleg, a film producereként a Gyűrűk Ura rendezőjeként megismert Peter Jackson tündököl, hát, ezúttal sem csalódtunk benne.

Kis pénzből készült, ál-dokumentumfilm hatását keltő munka, s ha kicsit félrenézünk a rákszerű lények külsejét illetően, akkor rájövünk az egyszerű igazságra: ez a film nagyszerű parabolája a kelet-európai cigánykérdésnek.

Bizony, bizony.

Book of Eli

2010-11-16T08:21:00.000-08:00

Sok minden hiányzik az életemből, de a vallásos sci-fi aligha. Erősen biblikus akcófilm még kevésbé, bár ez külön-külön mind kedves és fontos részei egy normális ember életének.

Na de így együtt...

A Book of Eli maradéktalanul pótolta azt, ami nem hiányzott, egy percig sem. Ha egyszer összefognának a Könyv (vagyis az Ószövetség) népei, a keresztények, muszlimok és zsidók, és azt mondanák, na most megmutatjuk, lehet csinálni akciódús sci-fit a tanítás szellemében, na, akkor valószínűleg a Book of Eli születne ebből. Hogy ez most véletlenül sikerült-e, nem tudom. Azt tudom, hogy, korrekt, biblikus, az adventistától a haszid zsidóig, és a katolikustól a szunnitáig aligha kap benne kivetnivalót a jóember néző: de hogy mint film, sz.r, az egyszer olyan biztos, mint a sokat hangoztatott világvége.

Apokaliptikus film, azaz hogy arról szól, amit szeretünk úgy tíz éve a sci-fikben: vége van a világnak, marad néhány falka ember itt-ott, egymásnak esnek, kevés a kaja, a víz, a tartalék, és egyáltalán, nincsenek törvények, aki bírja, marja.

Ebben a filmben is egy szimpatikus néger úriember (Denzel Washington) a főszereplő, úgy látszik, ez is trend, merthogy az utóbbi idők ezirányú hollywoodi produkcióiban mindig egy né... bocsánat, afroamerikai a főszereplő, pedig ez aligha releváns. De politikailag trendi.

A film negatív főszereplője, a mindenkor elegánsan extravagáns görény, Gary Oldman. Régi kedvencem. Rajta most sem múlt a film, szépen játssza a jószándékkal kikövezett úton törekvő bűnöst. De ez távolról sem elég.

Bő másfél órán keresztül végigharcolja magát, hullahegyeken keresztül egy szelíd fekete gyilkos a filmen, közben a hátizsákjában menekíti a világon fellelhető utolsó Bibliát, ebből majdnem lett nagy katarzis a végén, de aztán mégsem. Mert alapszabály, hogy a néző hülye, de nem annyira, hogy elhiggye, pár csepp vízért ölnek egy olyan világban, ahol, mint kiderül, békésen hullámoznak az óceánok, és benzin is akad annak, aki arra érdemes.

Külön sértés, hogy a végén a haldokló főhős csak úgy féllvállról lediktálja kívülről a teljes Bibliát, miközben egész film alatt walkmant hallgat, miért a jó keresztanyukájáért nem tudta szalagra olvasni előtte, érthetetlen.

Szóval ismét egy jó kis hibrid, egyszer meg lehet nézni. De tényleg csak egyszer.

Centurion

2010-10-28T01:12:00.000-07:00

Sámson barátom hozta a filmet. DVD bekapcs, sör kézügyben, macska doromb, kinn a hangulatnak megfelelő, hideg és nedves britannus időjárás.

Sok jót hallottam azelőtt a filmről, sok jó embertől, lám, itt az élőképes példa, hogy sok jó ember sok jól tévedhet.

A Centurionban pedig szinte minden megvan, ami rendes férfiember szívének kedves, római legionáriusok, pikt barbárok, szemrevaló fehérnépek, és csatajelenetek dögivel, mindez igen szép tájakon forgatva, alig zavaró, hogy szinte egyfolytában esik az eső, és köd van, de nem kizárt, hogy tényleg ilyen az időjárás arrafelé.

Úgy az első húsz perc után azért kezdett gyanús lenni, hogy a cselekmény az istennek sem akar kibontakozni. Gyanúm helyes volt és megalapozott, semmiféle komoly cselekményre nem derült fény az elkövetkező hetven percben sem, ha csak cselekménynek nem nevezzük, hogy hét darab legionáriust hajkurásznak a piktek filmhosszat. Le is vadásszák őket nagyrészt (amikor éppen nem a piktek, akkor ők egymást), s mellesleg megtudhatjuk, hogy nem csak Mel Gibsonék és a skótok mázolták be az arcukat kékre a merészebb vállalkozások előtt, hanem pikt őseik is. Meglehetős rafinériával, teszem hozzá, a főszereplő hölgyemény harci sminkjét ugyanis Jean-Paul Gaultier is megirigyelhette volna.

Erről a női főszereplőről (Olga Kurylenko) még illik megjegyezni, hogy azon kívűl, hogy igazi vércica volt, aki mindenkit kinyuvasztott, más színészi erényt nem fedeztem fel benne, mint hogy körülbelül úgy nézett ki a fejéből, mint Franco Nero a Honfoglalásban. Őszintén megkönnyebbültem, amikor kiderült, a filmben ki van vágva a nyelve, így legalább megkímélte önmagát és a nézőket a verbális megerőltetésektől.

Ölni legalább ölnek a filmben, szorgalmasan, jómunkásember módjára, egy egész légiót és kisebb törzsre való piktet mészárolnak le. Aztán a rendezőnek eszébe jut, hogy valami szerelem is kéne, ezért gyorsan előrángatnak egy honos boszorkányt, aki megmagyarázhatatlan módon kollaboránsa lesz a rómaiaknak, s végül nagyot smacizik a centurióval.

Ami a filmezést, fényképezést illeti a filmben, ezért mégiscsak kijár egy jeles, bár azért azt is meg lehet unni, amikor minduntalan helikopterről filmezik a hegycsúcson rohangáló hősöket, ez még a Gyűrűk Urában igen jól bevált, de a kevesebb itt is több lett volna.

A film végén őszintén elméláztam, micsoda természetfölötti képességei lehetnek a forgatókönyvírónak, hogy ezt a nagy semmit ilyen szépen csomagolva el tudta adni, aztán kiderült, hogy a forgatókönyvíró és a rendező, Neil Marshall egy és ugyanaz. Hát így könnyű...

Egyszer azért meg lehet nézni a filmet. Aztán mégiscsak jobb elővenni újra a hasonló történetű Arthur királyt, vagy az Utolsó légiót.

Báthory (Erzsébet)

2010-10-07T08:06:00.000-07:00

Van abban nem kevés báj, amikor az erdélyi magyar ember hátradől a román közszolgálati tévé előtt, és egy cseh filmet néz, ami azzal kezdődik mindjárt, hogy Nádasdy gróf csatára vezényli seregét:
- Istenért és Magyarországért!

A Báthory Erzsébet című filmet már régóta várom. Na nem olyan régóta, alig kétéves film, de annó óriási beharangozással készült, hogy na ez aztán igen, ez hollywoody költségvetés, és egyébként is. Sok jót nem vártam a csehektől, és erősen tartottam attól is, hogy ismét egy átlagos vámpírfilm készül jobbra érdemes ősanyánkról.

S minő kellemes csalódás. Az igen helyesen hosszan kibontott film szép történet egy későreneszánsz főúri hölgyről, aki rossz időben rossz helyen született. Nem a véreskezű grófnőről szól, nem a női Drakuláról, hanem az érzékeny, nem is enyhén idegbeteg, belterjes család főasszonyáról, akinek egy szintén belterjes, idegbeteg korban kellett megélnie kórságát.
Na, ez most kicsit költőire sikeredett, de ennyi a filmben is benne van.

Mielőtt bárki is, aki a filmet látta, vagy látja, szememre vetné, mennyire hiteles, vagy nem a film: közlöm, hogy igen, hiteles. Történelmileg is. Nem minden volt úgy, de lehetett volna. Persze, Caravaggio aligha volt Báthory Erzsébet szeretője. Persze, Nádasdy Ferenc nem özvegyként hagyta maga után, hanem elválasztották tőle. De Istennek hála, ez nem dokumentumfilm, hanem játékfilm, és annak az a javából: azt játssza, ami nem volt való, de igaz.
Aki ezt nem érti, az a filmet se nézze meg.

Azért mégiscsak többet ér egy átlagos történelemóránál, ha másért nem, azért, mert felkelti a kíváncsiságot. Thurzó nádor, a Batthányiak és Zrínyik felmenői, a Nádasdyak, Báthory Gábor... gyönyörű epizódszereplői ennek a filmnek, s a film aurája olyan Magyarországot vetít vissza, ami tényleg volt, de amelyre csak mi, magyarok nem merünk emlékezni.

Érdekes, a csehek igen. Lehet, azért, mert nem sok közük van már hozzá. Önmagában is értékelendő, hogy a filmben minden helységnév magyarul az, ami. Gyulafehérvár, Sárvár, Kassa, még Poszony is Pressburg: ahogy akkor volt. És belefér a filmbe a gyönyörű, középkori magyar muzsika, ahogy a jobbágyok időnkénti tót beszéde is. Mert ilyen volt.

Ahogyan rendkívűl igényesen van visszaadva a késő középkori pompa, a díszmagyaros viseletek, a várurak élete, az intrikák, a vér, a szexualitás, az olcsó és igényes halál: olyan, amilyennek emlékezünk rá. Már aki emlékezik, nyilván.

A filmre egyébként nem véletlenül költöttek sokmillió dollárt. Látszik rajta. Az egyetlen hiányérzetem a film után az maradt, hogy ez miért nem magyar produkció, de a következő reakció az volt, hogy akkor nyilván elszúrták volna. Így jó ez, ahogy van. A varkocsos fonatú "cseh" Báthory Gáborral, a "cseh" Nádasdy Ferenccel, a "cseh" várúrnővel, a "cseh" magyar történelmi vízióval - és nem utolsósorban egy szép filmélménnyel, amivel gazdagabbak vagyunk.

A filmnek meg van még egy rejtett aduja. Hogy hozzánk szól. Hogy ismét ilyen korban élünk, amit a film mutat, "ártatlan" szépséggel. Új barbárság, új reneszánsz, új nyugati intrikák új vesztesekkel. Rosszkor rossz helyen. És ennek megvan a maga szépsége.

Alatriste kapitány

2010-09-25T09:54:00.000-07:00

Dicséret helyett szinte elég is volna, ha annyit írnék a filmről, hogy miután megnéztem a magyar királyi egyesen, félóra múlva újra megnéztem a kettesen az ismétlését is, és újfent látám, hogy jó.

Igaz, mi igaz, rendesen ki is vagyunk éhezve végre egy kardos-jelmezes, történelmi akciófilmre, ezt pedig az Alatriste-vel megkaptuk rendesen. Elutazunk egy kicsit a XVII. századi Spanyolországba, a flandriai csatákba, Németalföldre, a madridi sikátorokba, és közben átlagosan hárompercenként legyilkolnak valakit benne, de azt úgy, ahogy kell, vérrel, izzadsággal, szakadt csizmában, minden különösebb lelkiismereti cécók nélkül.
Elvégre a címadó Alatriste kapitány, ahogyan a film végén az idézet is mondja: olyan hős volt, aki egyebet nem tehetett a harcnál, és néhány maravédiért bárkinek bérbe adta a kardját. Mármint önmagával együtt. Bérgyilkos (is) volt szegény, mert a bor meg az étel és a szállás már az ezerhatszáz években is pénzbe került.

Az, hogy valaki katolikus bérgyilkos, hivatásos katona, és magányos farkas, eleve kicsit pikáns, ez külön öntetet ad a filmnek. A főszereplő Alatriste nem egy bonyolult lélek, nincsenek lelki nyavalyái, ha vannak, jól leplezi őket, annyi lojalitás van benne csak, amennyi muszáj a méltányos üzletmenethez, szeretni is tud, de ez csak a legvégén derül ki, és valahogy egyfolytába belésodródik a politikai intrikákba, mint általában azok az emberek, akik magasról tesznek erre.

A főszerepet Viggo Mortenssen játsza, ki nem ismerné derék Aragornunkat, őszinte örömmel láttam, hogy a Gyűrűk Ura után is meg tudott újulni, már a Tűz óceánjában jót alakított, de ezt a szerepet aztán tényleg mintha rá öntötték volna. És úgy harcol a filmben, hogy ezek után tényleg, élőben sem szívesen billenteném fenéken egy sötét mellékutcában.

Hogy valami negatívumot is mondjak, a film történetének vonalvezetése enyhén szólva is homályban maradt előttem, lehet, az én értelmi képességeimmel van a baj, de az Istennek sem tudtam megérteni, mi a lényege a spanyol udvari intrikáknak, és tulajdonképpen miért is lett Alatriste kapitány fekete bárány, és ha igen, akkor mégis miért nem, de azt hiszem, ez akkoriban is ennyire bonyolult volt.

De azért jó volt, harmadszorra is megnézem, sőt, megveszem a DVD-t is, mihelyt találkozom vele.

S mivel jó kedvem van, íme, mellékelek egy előzetest is:

Farscape (Csillagközi Szökevények)

2010-09-01T09:31:00.000-07:00

Elég sokáig halogattam, hogy erről egyáltalán írjak-e: pedig kedvenc sorozatom. Lehet, intellektuális szempontból nem jobb, mint „A palota ékköve” (-dehogynem!!!-), de akkor is.

A Csillagközi Szökevények minden bizonnyal egyike a legjobb, és legérzékenyebb sci-fi sorozatoknak. Nem figyel különösebben a földi megfelelési kényszereknek (miért játszanának különféle színű és vallású emberek a filmben, ha amúgy is földönkívűliek?!), kellőképpen elvetemült, és nem utolsósorban kurva jó humorérzék jellemzi a sorozatot.

A pénzt nem sajnálták hozzá, ez látszik, és most az vesse rám az első és utolsó követ, aki szerint érdemesebb lett volna Malawinak adni ezt a pénzt. Rendkívűl igényes technikai és animációs megoldások teszik ezt a sci-fit valódi sci-fivé, na meg nyilván, a szereposztás. Meg a rendező. Meg még mittudoménmi, amihez nem értek.

A történet: belefér a sorozat reklámklippjébe.

Crichton nevezetű földi űrhajóst elnyel egy féreglyuk, sok-sok vérfagyasztó idegen életforma között talál magára, közben üldözni kezdi egy hihetetlen nagy szuperhatalom, amihez képest a Föld csak borsószem. Haza nem találhat, ha igen, akkor sem merne. A hajó, amin laknak, még élőlény is ráadásul, aztán van még szerelem, ármány, gyilkosság ezerrel, akció, minden, amit ember kitalálhat, hogy az egész túlságosan is emberi, az legyen a mi bajunk, nekem még a polip is legyen emberszabású, ebben egyetértek a forgatókönyvíróval.

Nem lenne a Földön született film, ha ne lenne erős társadalmi paródia a filmben, gondolom, láttán minden republikánus és demokrata lerágta a tíz körmét, szinte mintha Európára tervezték volna ezt a filmet, pedig nem. Csak majdnem-normális emberekre, és így sikere is volt, és van.

Van egy csudálatos szerelem a filmben, a főhős Crichton és az erősen rokon harcos-faj szülötte Aeryn Sun között: két remek emberpéldány, szinte élőben is kedvem lenne megnézni a nászukat. Ez a filmben sem sikerül, majdnem plátói a szerelem, egyébiránt is üldözi őket mindenki, akiknek amúgy nem sok okuk van erre, de hát sci-fi.

Jók a mellékkarakterek is a filmben, a par-excellence harcos, (D’Argo), az intergalaktikus papnő(Pa’u Zotoh Zhaan), az intergalaktikus kurva (Chiana), az intergalaktikus haspók császár (XVI. Rygel), az inter…izé ősellenség (Scorpius), és még sok más. Vizuálisan szép, néha undorító, néha elálmélkodunk rajta, minden benne van, ami egy vérbeli sci-fihez kell.

És még egyszer érdemes kiemelni a sorozat humorát, néha önmagára visszacsatol, néha aktuálpolitikára, még Bugs Bunnyt sem kíméli időnként, pedig az tényleg ikon Amerikában.

És a fene egye meg, van valami kellemetlen valóságíze az egésznek. Őszintén remélem, Crichton sosem ér vissza a Moya nevű intelligens hajón a Földre, én nézni szeretem őket, nem megismerni.

Scorchers

2010-07-29T01:56:00.000-07:00

Már megint egy jajdeszép film.

Semmiről nem szól igazából, de újabban egyre jobban szeretem az ilyet. Már amennyire, persze, semmibe vesszük a hétköznapi emberi nyavalyákat, a magánéleti buktatókat. Holott, ha jól belegondolunk, az apró-cseprő lelki, társaséleti gondok is vannak olyan fontosak a magánember számára, mint teszem azt, a falklandi háború. Illetve összehasonlíthatatlanul fontosabbak.

A Scorchers ilyen kis emberi hepe-hupákról szól. Egy lousianai kisvárosban, jobban szólva "tanyavilágon" zajlik a történet, talán hét-nyolc szereplő van benne, az igaz, hogy ezek mind olyan remek érzékkel kiválasztott, brilliáns tehetségű művészek, akikkel egy mély lélegzetű trilógiát is meg lehet tölteni.

Hogy a filmről, mint történetről is írjak:

- Meleg van, fullasztó hőség Louisianában. Sütkéreznek a krokodilok a mocsárban. Egy kissé buggyant, de meglehetősen bölcs vidéki gazda férjhez adja lányát.
A pap elkésik az esküvőről, mivel éppen egy prostituált szolgáltatásait veszi igénybe.
A násznép remekül szórakozik, vicceket mesél a templomban, közben a menyasszony barátnője kiönti lelkét, hogy őt a férje nem szereti - mármint testileg -, friss házasok pedig.
Aztán meglesz az esküvő, következik a nászéjszaka, ahol a menyasszony nem hajlandó átadni magát a hitvesi ágyon. Délen vagyunk, eléggé ideges lesz mindenki, após, vőlegény, kiabálás, verekedés, lélekre beszélés, és ugyanez tetszőleges felállításban.
Mellékszálon egy alkoholista, sikertelen színész, és az öreg néger fogadós veszekednek egymással, két vakvágányon futó élet, de ennek még számukra sincs különösebb fontossága. Sztoikus nyugalommal veszekednek egymással.
Aztán megjelenik a kocsmában a már említett prostituált, (Faye Dunaway alakítja, álomszépen), majd nemsokára az elhanyagolt feleség is egy pisztollyal.

Innentől hosszú-hosszú beszélgetések, lelkiségek, hihetetlen érzékenységgel, ahogy a filmben fogalmaz a részeg színész: "elgömbölyíti a sarkakat".

Aztán végül minden a normális kerékvágásba zökken, ha éppen nem is oldódik meg igazából semmi, de hát az élet is ilyen.

Hát ennyire nem szól semmiről ez a film, és ezért tényleg olyan, mint egy könnyű, tavaszi zápor a fullasztó hőség után. Nem fontos, de elviselhetővé tesz majdnem mindent.

Pi

2010-06-01T06:52:00.001-07:00

Ezt sem hittem volna, hogy ha valaki a kezembe ad egy filmet, és azt mondja: na tessék egy zsidó misztikus film, jó étvágyat hozzá: megeszem.

És jó étvággyal, teszem hozzá.

A minap éjszaka valamelyik román közszolgálati adón kezdődik a film, jobb híján megnéztem. És meglepetés, már sokadik: a fene tudja, miért kell ezeket a filmeket éjjel kettőkor sugározni, amikor a kutya sem nézi,- illetve értem én is, kasszasiker ebből a filmből sem lesz, de attól még az, ami: elgondolkodtató opusz, olyan film, amit talán jobb lenne könyvként elolvasni, de mindenképp emlékezetes marad, noha soha nem fogjuk egy átlagos mozi programán látni.

A Pi (3,14) sci-fi horrorként van beharangozva: nyilván, semmi köze hozzá. Se nem sci-fi, se nem horror. Egy ideg-, és elmebeteg zsidó matematikusról szól, aki pusztán matematikai észérvekkel rájön: a világ egy képlet, ha képlet, akkor megfejthető, és ha megfejthető, van egy megoldás is rá. Például a tőzsdére is, mert annak is van ciklikussága, ritmikája, törvényszerűsége.

Természetesen, ahogyan ez a való világban is történik, szerencsétlenre azonnal rászáll egy elvetemült tőzsdeügynökség, de egy okkult kabbalista szekta is: hiszen nemcsak a Tőzsde, de a Tóra, a Kabala megfejtése is ez a kulcs. Az a kulcs, amit a héber ezoterikus tudomány, de akár a szabadkőművesség, vagy az okkult tudományok java Isten szent neveként tart számon. Merthogy a héber nyelvben minden betűnek számértéke van. (A magyarban is, jegyzem meg.)

A nyelv színtiszta matematika, de ugyanígy a virágzás, a fogantatás, az ÉLET is önmagában, ez tény. Ez a film erről szól, és arról is, hogy mindezt ma kevesen ismerik fel, és akik igen, azok pénz- és erőszak-közeli emberek. Hogy éppen zsidók, azt tényleg nem én mondom, hanem a film, ami releváns, de komolyan gondolom: az ellenségkép lehetne magyar vagy zulukaffer vagy izlandi is. Gondolkodó emberekről szól, és arról, hogy a (vélt) igazság mérgező.

A film végkifejlete várható és sokkoló: a kulcs, az egyetemes kulcs nem megfejthetetlen, sőt viszonylag egyszerű: de megismerhetetlen. Semmi más nem tudható meg róla, mint amit tudunk az alkimisták óta: spirális, ritmikus, alap-aritmetika. És megfogalmazható.

De ki nem mondható. Ezért marad rejtély, pedig ott van mindenikünk DNS-spiráljában a válasz.

Planet terror

2010-04-30T02:16:00.000-07:00

- Csináljunk valami iszonyú baromságot, Quentin!
- Még egyet?
- A Grindhouse sorozatba belefér.
- Sorozatot csinálunk belőle, Roberto?
- Whatever... Ki nem sz.rja le?
- Jó, de akkor legyenek benne vámpírok...
- Az már volt az Alkonyattól pirkadatigban...
- Igaz. Akkor legyenek zombik.
- Magnifico! Bruce Willist rá lehet beszélni szerinted?
- Felhívom, meglesz. Danny Trejot elintézed?
- Hogyne, hogyne.
- De kellene valami Sin City-s hangulata is legyen...
- Majd a technikusok elintézik, kicsit antikoljuk a képet.
- És miről szóljon?
- Mi miről szóljon?
- Hát a film... na jó, my fault, hülye kérdés.
- Lássuk: szex, zombik, vér, szó megszakad, hang fennakad, lehelet megszegik...
- Legyen benne valami dögös csaj, majd levágjuk a fél lábát...
- Por dios madre, hombre, ez a lábfétised... Jó, vágjuk le, de helyette teszünk egy asztallábat.
- Nem, helyette teszünk egy géppisztolyt.
- Láb helyett?! Zseniális...
- És Bruce Willisnek olvadjon le az arca közben, a dublőr kevesebbe kerül...
- Igaz. Te nem akarsz játszani benne, Quentin?
- But of course, my dear Rodrigo. Mit szólnál, ha a féllábú csaj belelépne a szemembe?
- Magnifico. De akkor mindenkinek levágjuk a filmben a tökeit.
- Jó ötlet...
- Megírod a forgatókönyvet?
- Hát nem azt csináljuk most?

És lőn.
Roberto Rodrigues és Quentin Tarantino filmje, a Planet Terror.

Mongol

2010-04-06T01:14:00.000-07:00

Gondolom, kevés hely van a világon, ahol Dzsingisz Kán nevét áhítattal és szeretettel ejtik ki, s ennek okait részletezni aligha kell. Nekünk, magyaroknak pláne nem sok okunk van a mongolokat szeretni, a mohi pusztán történő kurultáj, és az utána következő országjárásuk méltán erős neheztelést eredményezett.
Holott van bennük valami, ami bennünk is: az igaz, minden vadromantikánkkal együtt, hogy nem túl sok.
Szergej Bodrov filmje, a Mongol viszont igazi gyógyír a nyugati akciófilmeken edződött lelkekre, minden van benne, amitől sikeres és szép lesz egy nagyívű történelmi tabló: és mégis annyira más, mint mondjuk, Batu Kán és Barbarossa Frigyes. Nehéz nem-belsőázsiai szívvel és aggyal megérteni, még inkább érezni az ottani emberi kapcsolatokat, társadalmi rendet: de hát jobb is az nekünk, ha nem.
A film Dzsingisz Kán előéletéről szól, kisgyerek kortól nagykánná válásáig, s ha csak fele igaz a történetnek, akkor máris érthető, hogy miért maradt a nyomában csupán csontokkal tarkított kontinensnyi legelő.
Pedig igaz, magam is olvastam a Mongolok titkos történetét: nem egy szívderítő olvasmány, a szenvedéstörténete egytizedétől ejsze' még Gandhiból is pszichopata lett volna.
A film mindezt mestermódon fogalmazza meg, ábrázolja, s még számottevő tanulságot sem von le belőle, nem tömjénezi a történteket, s ez óriási szó egy orosz-mongol koprodukcióban.
A főszereplő Tadanobu Asano annyira hitelesen Temüdzsin volt, hogy az embernek máris kedve lenne nyakába akasztani egy kárpótlási pert. De ugyanez elmondható a Temüdzsin-Dzsingisz Kán barátját és legnagyobb ellenfelét Jamukha-t alakító Honglei Sun-ról is, kettejük duettje pedig egyike a legszebb baráti történeteknek, amellyel megörvendeztetett bennünket a filmtörténelem.
Na nem úgy kell elképzelni ezt a barátságot, hogy mondjuk, felhívjuk egymást Húsvétkor, hanem úgy, ahogyan jobb helyeken, például Mongóliában, az ókori Rómában, vagy a székelyeknél szokás barátnak lenni: ha egyszer barát, akkor barát marad, amíg valamelyik meg nem öli a másikat.

A film történelmi leckének sem rossz, nem mondom, hogy minden hiteles lenne benne, de hát amennyire fontos nekünk a mongol nép betűhű ismerete... Elegendő annyit tudni, amennyi innen átjön, én részemről megelégedtem vele, bár arról a dédelgetett szándékomról nem mondtam le, hogy egyszer csak el kéne foglalni Mongóliát, bosszúból. Vagy kétmilliónyian maradtak, nem lenne nagy ügy. Illetve, ha valóban olyanok, mint a filmben, akkor ma is nagy ügy lenne, különösen önmagunk ismeretében.

Aztán vannak még szép villanások a filmben, például alig beszélnek benne, s mikor igen, akkor is ilyeneket mondanak, hogy: "egyszer a ló, s utána az asszony", ami valljuk be, férfias beszéd.

Megnézni kötelező, s én csak most értesülök róla, hogy ez egy trilógia első része, na most várhatom szívszakadva a következőket...

Addig is, kedvcsinálónak egy kis előzetes, tessék csemegézni rajta:

A király nevében

2010-03-28T09:37:00.000-07:00

Igaz hogy rossz film, de legalább hosszú.

Elképzelem Uwe Bollt, amint megnyalja a tíz ujját, és azt mondja, lesz.rom Tolkient, és Peter Jacksont, csinálok én olyan filmet egy számítógépes játékból, amitől mindenki hasraesik.

Hasra nem, hanyatt lehet esni, a röhögéstől. Pedig jobb sorsra érdemes produkció lenne, a film első húsz perce egészen tűrhetően indul, az ember sört készít be maga mellé, ropit, hátradől, azt mondja: na most utazunk. Aztán nézi, hogy ez az utazás késik, aztán ráz, aztán eltéved, aztán rájön, nem is utazik, valami hülye szaladgál a vonatablak előtt egy akácfával, és közben helyben állunk.

Pedig milyen parádés szereposztás... Jason Statham-et nem szeretni lehetetlen, rajta nem múlott. Még Ray Liotta is "odatette a csontot", Leelee Sobieski, Ron Perlman, vagy Burt Reynolds pláne nem szorul bemutatásra. Sőt még John Rhys-Davies sem, akinek igaz, legfőbb erénye hogy rendkívűl csúnya feje van, amivel szigorúan tud nézni, de mégiscsak láttuk jobb filmekben is.

A film röviden arról szól, hogy egy idillikus Középfölde-szerű országot megtámadnak a krugok (akik egyféle gyorstalpalón végzett orkok), leölik a főhős (Farmer) fiát, elhurcolják a feleségét, a jó királyt elárulja gonosz unokaöccse, közben két mágus vív élet-halál harcot, ebből kell happyendet kerekíteni.
Három óra alatt sikerül ez, ami nagyívű lebecsülése az emberi intellektusnak.

Pedig a filmből ordít, pénzt, paripát, fegyvert nem kíméltek hozzá, ráaadásul a Gyűrűk Urát szakmányba nézhette a rendező és a forgatókönyvíró, biztos-ami-biztos alapon.

Ettől függetlenül, ebből a filmből nemhogy kultikus eposz nem lett, de úgy lett a műfaj karikatúrája, hogy ez abszolúte nem állt szándékában. Ez a legszomorúbb, ami egy filmmel megtörténhet.

Van a filmben vagy két olyan csatajelenet, amibe kisebb afrikai országok költségvetését ölhették bele, mindössze azért, hogy közben fára másszanak nindzsa-szerű lények, hogy majd ismét földreszállva harcoljanak, és az egésznek se teteje, se feneke, valamit javít az összképen, amikor parittyákból(!!!) lövik egymást az orkok, (illetve krugok) az ellenséges csatasorba, ezen gondolom, már maga a látványtervező is röhögött, de hát ha kifizették, miért is ne?

Sűrű, szálfaerdőben nyílzáporral küzdeni legalább akkora baki, mint záporesőben íjazni, ez persze nem zavarta a rendezőt, mindkettőből van benne bőven, sebaj, fantasy, belefér.

A sajátos tündék, tündérek jelenléte a filmben legalább olyan élmény, mintha Frodót a Gyűrűk Urában a hongkongi Nagycirkusz artistái segítenék győzelemre, ilyen produkciót utoljára a Villámgyors Csapás című klasszikusban láttam, valamikor a nyolcvanas évek elején, az legalább tetszett.

A párbeszédek - már ahol vannak - külön misét érdemelnének, én részemről imádtam az elemista színvonalú vonalvezetést, ami az ős-StarTrekre emlékeztetett emelkedettségben és tartalomban. Intellektusról szó sincs, az ilyentől kinyílt a nyílpuska a rendező zsebében.

Summa summárum: -érdemes megnézni egyszer, feltéve, ha párhuzamosan megy valahol egy másik adón valami sportesemény, amivel tandemben lehet nézni, vidám, kedves történet, gratulálunk Uwe Bollnak, fasza, csak így tovább.

Még a mozikban is megbukott a film.

Shadowboxer

2010-03-03T01:24:00.000-08:00

"Szégyellem magam. Ma éjjel Istenre gondoltam".

Ha csak ennyi maradna meg ebből a filmből, már megérte megnézni. Vannak olyan mondatok, képek, ami mellé minden más körítés, szinte fölösleges, annyira biztosan célba találnak.

A Shadowboxer esetében ráadásul nemcsak ez a mondat van, az egész film remekmű, a fene sem érti a filmvilágot, miért nem folyt annak idején a vízcsapból is ez a remek film, és miért csak véletlenszerűen, éjjel fél kettőkor találkozik vele az ember valahol a román közszolgálati csatornán.

Aki látta a Leon a profit, és szerette, az így álljon majd hozzá: azzal az apró megjegyzéssel, hogy ez sokkal jobb, pedig a Leon is a felső tartományban mozog. Az alaptörténet még hasonlít is, na de csak annyira, amennyire a medve és a delfin is mindketten emlősök.

Ebben a filmben is egy bérgyilkos vesz maga mellé egy másikat, ebben is a törvényen kívüli/felüli emberek lelkivilágát térképezik fel, és teszik líraivá. Hamis, nem hamis, most nem ez a kérdés.
A Shadowboxer forgatókönyvírója William Lipz, az ő nevét alighanem érdemes megjegyezni, hiszen gyönyörű történetet írt, amelyben a pontok-ellenpontok olyan szépen, feszültségmentesen egészítik ki egymást, hogy az csuda. Hogy érthetőbben fogalmazzak, mielőtt elriasztanám az olvasót: fiatal fekete férfi (Cuba Gooding Jr.), idős fehér úrihölgy romantikus szerelmi viszonya bérgyilkosságokkal fűszerezve, enyhe majdnem-vérfertőzések, kispolgári hétköznapok és angolkertes birtokok, közben meg felnevelnek egy kisgyermekes anyukát is, csak úgy, mert valamit szeretni kell, és a bérgyilkos hülyén nézne ki egy tacskóval, különösen egy filmen.

"Megtartjuk őket" - mondja a korosodó bérgyilkosnő, miután a megrendelt áldozat elhalálozás helyett meglepetésszerűen lebabázik. És megtartják, bár a néger fiatalember azért megjegyzi, hogy "they ain't fucking puppies". De mégis.

A film mindemellett tele van hihetetlenül érzéki - és a szó nem fizikai hanem szellemi értelmében finom - erotikus jelenetekkel. A fonnyadt, idős fehér hölgy teste a feszes, erőtől duzzadó fiatal fekete sráccal a kora tavaszi zöld gyepen: na ilyesmit érdemes látni, hogy ismét kedvet kapjon az ember a minőségi erotikához. De ugyancsak ilyen szépek a kegyetlen, erőszaktól feszülő, de szadizmusba át nem csapó, helyenként bőven 18+ feletti szerelmi jelenetek is, egy szó mint száz, leírni nem lehet, olvasni nem ugyanaz, meg kell nézni.

És van a filmben még rengeteg elegáns akciójelenet, van benne apagyilkosság, konjugális erőszak, örökbevétel és túszejtés, mindez valami olyan eleganciával nyakon öntve és tálalva, amilyen csak a legjobb vámpíros filmekben található. (Na jó, ez vicc volt.)

Szokásomtól eltérően most egy trailert is mellékelek ide, a zene feledhető, és nem is a filmé, de a klip jó munka, ha valaki ezután sem kap kedvet hozzá, keresse fel kezelőorvosát, gyógyszerészét.

Zéta (The invisible man)

2010-02-24T02:24:00.000-08:00

Mindig is erre vágytam. Egy valódi, szélesvásznú, epikus produkcióra, ami végre hozzánk és rólunk szól, dadogás, pátosz és provincializmus nélkül.

Valószínű, a skótok, maják, vikingek után már csak idő kérdése volt, Mel Gibson mikor fedezi fel magának az eurázsiai hőskölteményt, Attilát, és a hun birodalmat. Nos, megtörtént. Az enyhén szólva is hét pecsét alatt forgatott, még hollywoodi mércével mérve is impozáns költségvetésű film olyan időutazásra visz bennünket, amit utoljára akkor éreztünk, amikor kamaszkorunkban elolvastuk Gárdonyi Géza Láthatatlan emberét.

Nem véletlen, hiszen a forgatókönyv alapja Gárdonyinak ez a munkája. Igaz, kissé hozzányúltak, befogadhatóbbá tették a tengerentúli nézők számára is a cselekményt, a történet érzelmességét a látvány irányába tolták el, ami nem is baj. Külön erény azonban, hogy a rengeteg hatalmi játszmát, cselszövést, harcjelenetet és egy szuper-birodalom születését mégis külön keretbe fogja Zéta reménytelen, plátói szerelme. Emőke szerepét Sophie Marceau-re osztani telitalálat volt, hasonlóan jó szerepben csak a Rettenthetetlenben láttuk - úgy tűnik rászabták a boldogtalan úrnői szerepet.

Ha létezik "telitalálatabb", úgy minden bizonnyal ez Attila alakítása volt: első látásra meglepődünk Armand Assanten, - de hát Istenem, minden bizonnyal a korabeli követek is ugyanúgy meglepődtek egy szerény, alacsony, izmos ember láttán. Éppen ettől hiteles, emberi, ugyanakkor érezhető karizmát áraszt magából, ahogyan az a királyok királyához illik. S bár a film főszereplője Zéta, az esendő ember (Orlando Bloom), az egész film felett ott tornyosul, anélkül, hogy nyomasztó lenne, Attila monumentális alakja.

A film magyar vonatkozását mellesleg nem hangsúlyozzák ki, egyetlen igen szuggesztív magyaros motívum a Howard Shore által jegyzett, gyönyörű, sok esetben ismerős pentaton muzsika. Számunkra meglepő módon sokkal erősebb a film internacionalizmusa, a szerelmi história mellett az egységes világ, a római birodalom helyét betölteni és kiterjeszteni szándékozó soknemzetiségű birodalom megteremtése a mű vezérfonala. Görögök, germánok, latinok, szerecsenek, gyakorlatilag mindenféle nép-archetípus megtalálható a filmben: a hunokat mindenki magáénak érezheti kicsit.

A film kategorikusan leggrandiózusabb jelenete a hun (segéd)csapatok felvonulása a catalaunumi csata előtt, vélhetően történészek hada dolgozhatott a korhű jelmezeken, a statiszták reggeli tojásrántotta-fogyasztásába pedig bele sem merek gondolni, ekkora sereggel kisebb kelet-európai országokat ma is el lehetne foglalni.

A filmben nincsen happyend, egy szerelem, egy korszak, egy birodalom és egy kiválasztott ember vége: semmi nem marad utána, csak a vérvörös naplemente ("a szép napok nyugaton buktak alá"), na meg a boldog nyugalom a nézőben, hogy ezt is megértük, végre, A film.

A film, amelynek egyetlen aprócska hibája van: hogy nem létezik. Pedig mekkora igény lenne rá...

Masters of Horror - Imprint

2010-02-12T02:11:00.000-08:00

Hát, ez egy ilyen időszak. Ismét kifogtam egy horrorfilmet, na de ezúttal rendesen. Úgy kell nekem, illetve: "kellett nekem rókatojás", ahogyan nagyanyám mondogatta, ha éppen kárörvendett szegény.

Tényleg, a rókatojásnak nem tudom magyar népmesei vonatkozását, ha valaki igen, szóljon róla. A rókajelenség inkább a japán legendakör, néphit része, és ezzel eleget is tettem a vargabetűs felvezetőnek: igen, ismét japán filmről van szó.

Az Imprint eleve tévéfilmnek készült, a Masters of Horror-sorozat részeként. Rendezője nem más, mint az a Takashi Miike, aki az itt korábban legyalázott Sukiyaki Western Django-t is rendezte, és akinek termékenysége a jelek szerint szinte korlátlan, hiszen szűk húsz év alatt képes volt 81 filmet rendezni. És nem kapkodta el, legalábbis a látottak alapján, a sietség és a zsúfolt munkafüzet nem ment a hajmeresztés, az elvetemültség és igényes őrület rovására.

Az Imprint egyébiránt igen csalóka módon "Az elveszített szerelem" néven is futkos a képernyőkön, nehogymár valaki brazil szappanoperában reménykedve belenézzen, mert úgy jár vele, mint Lót felesége, és ez még a jobbik eset. Ilyeneket fog látni benne, és ez még csak a megtévesztő, szelíd előjáték.

A film története távolról sem nevezhető bonyolultnak, nem állít intellektuális kihívás elé, nagyjából arról szól, hogy egy amerikai ürge - akit a rendkívül szimpatikus, több filmből ismert Billy Drago játszik - betéved egy múlt század eleji japán bordélyházba, és ott kap egy groteszk csúnyaságában már szinte szép hölgyet, aki elmeséli neki az életét. Érintőlegesen kiderül, a turista hajdani szerelmét keresi, akit naná, hogy ebben a kupiban tettek el láb alól. És elmesélik, és megmutatják, hogy hogyan, és ettől őrizzen meg a Fennvaló mindenkit, mert őszintén állítom, ha az ember nem egy beteges hajlamú, japán szociopata, akkor ebben nem sok örömet talál, ellenben bevásárol néhány rémálmot csak úgy a tudat alatt.

Komolyan mondom, a film után a macska véletlenül a lábamhoz ért, és majdnem felsikoltottam. Reggel pedig, amíg idilli hóesésben bandukoltam a szerkesztőségbe, időnként fel-felszisszentem, ha eszembe jutott a film egy-két jelenete.

Nem mentség, hogy olyan szépen fényképezték a filmet, hogy az már költészet - igaz, olyanszerűen, mint Apollinairnek a Tizenegyezer vesszője.

Erősen remélem, senki nem esik abba a hibába mint én, ilyen, igényesen megcsinált borzalmasságot egyszerűen nem szabad megnézni. Nem szabad, és kész.

És ha valaki mégis meg akarja, hát tessék. Mosom kezeimet, itt van. Katt.

Motel 2.

2010-02-11T07:09:00.000-08:00

Habkönnyű horror. Ilyeneket szeretek nézni, bár manapság egyre ritkábban találhatni, úgy kiveszett a mai filmes műfajból, mint a zenéből a rhytm and blues.

A habkönnyűt semmiképpen nem a gyilkolászási hajlamra, erőszakra kell érteni, arról szó sincs, az van benne, hál'Istennek, - nem, mindössze csak attól könnyű, hogy az alkotás nem akar mindenféle súlyos erkölcsi, világmegváltó, filozófiai mélységben kóvályogtatni, egyszerűen egy könnyen emészthető borzongatás, ami nehéz, zsíros vacsora után kifejezetten jólesik.

A cím egy kicsit zavarba hozott, életemben nem hallottam Motel 1-es filmről (eredetileg: Hostel), na de ez nem zavart, amúgyis televízión kaptam el véletlenszerűen, mondom magamnak, hülye nem vagyok, ha éjjel kettő van, és horrorfilm, csak megnézem.

Nem bántam meg. Mindjárt az elején közölte velem a film, hogy "Quentin Tarantino bemutatja", amiből nyilvánvaló lett, semmi köze Tarantinóhoz, de aki ilyen vidáman ékeskedik más tollával, attól egyéb aljasság is kitelik, és ez ebben a műfajban hasznos, jó, ígéretes.

Külön vidámság, hogy a film, bár iskolapéldája az amerikai road-movie filmeknek, nem a 66-os úton zajlik, és nem redneckek hóhérolják halomra a kissé fehérmájú tinédzser lányokat, hanem a cselekmény Szlovákiában történik, bizony.
Ficót és Slotát ugyan nem láttam a filmben, nyelvtörvényről sem esett szó, de hogy valamelyes helyismerettel mégis rendelkezett a rendező, bizonyítja, hogy a filmben rendre visszatér egy cigánygyerekekből álló falka, akik mindent elkövetnek, hogy az ember fia-lánya megutálhassa közép-kelet-európát, és ez brilliánsan sikerül is nekük, akár a valóságban.

A műfajon belül (is) elvetemültségét jelzi a filmnek, hogy azért gyereket ölni még horrofilmben is tabu, na, ez itt szemrebbenés nélkül megtörténik, agyonlövik benne az említett falka egyik tagját, ennek a cselekmény szempontjából semmiféle jelentősége nincs, szemlátomást örömből történt, bravó.

Aztán még lehet gyönyöű magyar népdalokat hallgatni a filmben - szlovák nyelven! - na, ez övön aluli volt, de hát mondom: horrorfilmről van szó.

És volt öt perc a filmben, ami iróniát, cinizmust félretéve: gyönyörű, antologikus, hihetetlenül szépre sikerült, - de azt már nem árulom el, mi volt az: tessék megnézni a filmet.
És nemcsak ezért. Csak úgy, lazításból. Nem bánják meg.

Becstelen brigantik

2010-01-16T11:56:00.000-08:00

Vannak filmek, amelyekről egyszerűen nem lehet - nemcsak nem szabad, de valamilyen erkölcsi gát, gentleman's agreement jegyében nem illik - rosszat írni vagy szólni.
Na ilyen Tarantinónak a legújabb, sokat várt, (- és a várt blöffökkel bővelkedő -) filmje, a Becstelen brigantik.

A magyar cím eleve nagyon rossz, az "Inglorious Basterds" helyes magyar megfelelője a Becstelen Bitangok lenne, a bastards szó magyart értők számára bitangot jelent, de ehhez nemcsak nyelvtanból kellene magyart tudni, na mindegy. (Ja persze, nem bastards, hanem basterds, kösz Csilla, a figyelmeztetésért.)

Illetve nem mindegy, a film maga is ilyen erkölcsi- és fogalomzavaros, szemrebbenés nélkül fon kétes értékű glóriát soha, semmilyen glóriát nem érdemlő embertípusok köré. És én, aki mindig azt mondtam, a művészetnek, a fantáziának semmi köze a valóságnak, ebben az esetben mégis azt mondom: na nem, azért nem hazudunk ennyire aljason a fiatal nemzedéknek arról, amit még apám megélt. Mert ez már nem művészet, ez az a fajta "történelem", amit pár év múlva tényként adnak el, és a tévékben nem sci-fi-, kaland-, horror-műfajban, hanem dokumentumfilmként fog futni. És senkit nem érdekel majd ez.

Majdnem belefutottam a csapdába. Bele fogok még futni. De maradjunk a filmnél. Ami egy közepes film lenne, jó színészekkel, bűnrossz forgatókönyvvel, zseni rendezővel: ha nem arról szólna, amiről.

(Mert ugye, az emberbe' belefagy a sz.r, ha zsidókról, nácikról, második világháborúról van szó, itt minden megengedett a győzteseknek, valamint a mindenkori hullarablóknak a csatatéren. Vae victis - ismerjük.)

Na de a film arról szól - és valóban erről szól - hogy tökös amerikai zsidógyerekek válogatott kegyetlenséggel gyilkolnak német (a filmben a német és a náci egyenértelmű, ajánlanám jogvédők figyelmébe) katonákat és főtiszteket, - a pozitív hősök persze, profik, ügyesek, fotogének, kegyetlenek, zsidók. Ahogyan ez a 21 század elején elfogadott mítosz.

Más kérdés, hogy teszem azt, a negyvenes évek elején vajon még létezett-e Dreyfus(!!!) nevű zsidó Franciaországban, és ha igen, hát ők ebben az időben, teljesen érthető módon még egy liba nyakát sem nagyon vagdosták, nemhogy a náci főtisztekét Franciaországban... na, ez nem számít. Ami számít, hogy született egy "kultuszfilm", a hajdani független filmes Tarantinótól, aki már készített egy bukott, és rendkívűl rossz filmet legutóbb (Grindhouse). Ha ez a menekülési útvonala, hát lelke rajta.

Ha már ilyen felhőtlenül és vidáman lehet sikeres és nagy filmként ünnepelni a nyilvánvaló történelmi hazugságpropagandát, hát kíváncsi lennék, milyen lenne egy hasonlóan hazug alkotás, ahol náci főember bújtat zsidókat.
Ja, van ilyen. Az is Oscart kapott, annak sincs több köze a valósághoz.

De lehetne könyvet is írni... most pedig csend. Még Nobel-díjat is adnának érte, pedig ha Sorstalanság címmel írnánk meg ezt a könyvet, csupán Jerzy Kosinski gyönyörű könyvét, a Festett madárt kellene rossz magyarságra fordítani németből. (A lengyel eredeti után - de hát ilyen is a könyv...).

Vissza a filmhez. Fenét vissza. Úgy rossz az egész, ahogyan van. Szép, szélesvásznú, jó színészekkel, ripacs alakításokkal, sok pénzzel. Hamis. Nem igaz és nem valódi. Mérgező. Ha behelyettesítenék a "németet" és a "zsidót" fantázianevekkel, akkor is rossz lenne. Csak úgy élvezhető, bizonyos réteg számára, mint kompenzációs film, hogy lám, "ilyenek is lehettek, lehettünk volna".

Hát, nem voltak. És ezt nem Tarantino mondja, hanem a történelem.

Watchmen

2010-01-03T08:31:00.000-08:00

Ha van film, amitől hidegrázásom van, az a "szuperhősök" kategória. Nekem már Supermantől is borsózott a hátam, Batmannel vallatni tudnának, a Pókembertől kiütéseket kapok, de még Dick Tracytől is húztam a szám.

Érthető módon tehát erős tartózkodással tettem be a lejátszóba Zack Snyder új(?) filmjét, a Watchment.
Már a film borítója borzasztóan rossz, a fülszöveg meg azt mondja, 1985-ben valaki szuperhősöket kezd gyilkolászni Amerikában, és ez szeget üt a kevesedő überürgék fejébe, tehát egyféle leszámolás veszi kezdetét. Érthető, gondoltam, de milyen szuper lehet az, aki szuperhősöket tesz el lába alól? (Szimpatikus, az alapvető, de azért bizarr.)

Hát, nagy meglepetésemre a film éppen erről szólt.

Másrészt meg egy igen jó film, ezt nagy szívfájdalommal el kell ismernem. Elképesztően igényes karakterek, jó vágások, a képminőség a manapság megszokott magasiskola. És a történet, hát, szívre tett kézzel mondom: jó. Pedig nem sokkal több, mint ami a fülszövegben van.

De kiváló történelemlecke is a nyolcvanas évek Amerikájáról, a kollektív elmebajról, az önnálló igazságosztásról, amibe manapság mi is kezdtünk egészen jól belejönni, és... na itt van a nagy ÉS...
...hát, ezt a filmet nem ajánlom érző szívű kozmopolitáknak, liberális elvű embereknek, senkinek, aki manapság trendi. Mindenki másnak igen.

A végső tanulságot nem lövöm le, de van valami köze ahhoz, hogy ha választani kell, tíz átlagembert, vagy egy ártatlan kisgyereket kell megmenteni, a válasz nem humánus, de magától értetődő. Vagy nem értetődik magától, de így humánusabb. Fogas kérdés, és tényleg világnézet kérdése.

Hosszú film, majd három óra. Valami közeli rokonság van a Sin City-vel, de ez csak javára válik. Néha kicsit szájbarágós, ez nem bántott, van, amikor nem gondolkodni akarok, hanem visszahallani a saját gondolataim.

Meg kell nézni. Nem változik tőle a világ, mégcsak híres film sem lesz, de azért benne van a legjobbak között.

Videodrome

2009-12-18T08:36:00.000-08:00

Hogy David Cronenberg egyike a legzseniálisabb és legbetegebb agyú rendezőknek (adott esetben: forgatókönyvíróknak) a földkerekségen, ez aligha kétséges.
Ennek ellenére meglepett, ismét.

Hiába, hogy végignéztem, sokszor az Existenz-et, ami szerintem mai napig viszi a pálmát az intellektuális horror műfajában. (Régi adósság: egyszer tényleg írok róla, ígérem, legalább olyan idegesítően, mint maga a film.) A Butterfly kisasszony se volt piskóta, a Légy klasszikussá vált, a Naked Lunch és a Péntek 13 referenciafilmek bizonyos, jobb körökben.

A Videodrome is az, noha hála'Istenek sokkal kevésbé ismert. Régi film, 1983-as, a mienkhez hasonlóan kopott ingerküszöbbel már fanyalogva áll neki az ember egy huszonhat éves filmnek. Aztán gyomorszájon vág, orrbaüt, elborzaszt egyetemes betegségével, hiába, na, egy jó alkotás jó, akkor is, ha beteg, akkor is, ha ezer éves, akkor is, ha nem értesz egyet vele.

Az ötlet nem túl bonyolult - ma -, hiszen mindannyian tudjuk, ha máshonnan nem, tévéből és filmekből, hogy egy tévécsatornatulajdonos semmiféle szörnyűségtől nem retten vissza, ha nézettségét növelheti. Ez van a filmben is, a James Wood által brilliánsan játszott Max Renn tévétulajdonos rákattan a fizikai erőszakra, szadó-mazó játékokra, ugye, ha vér folyik, kenyér is lesz alapon.

Aztán kiderül, egy olyan kísérletbe kerül, ahol az erőszakos adások agytumort okoznak, és ettől újabb hallucinációk születnek... bár az is lehet, a tumor okozza csupán az adás-hallucinációt, de az is megeshet, mindez egy felsőbb (vagy alsóbb) tudatállapot, na körülbelül ennyire összezavar a film, és mindeközben legalább háromszor majdnem elrókáztam magam, de elkapcsolni nem volt erőm a filmről.

Mondom, Cronenberg egy zseni. A filmből később sok minden visszaköszön az Existenz-ben, ami ennek a filmnek egyfajta szuperübereltebb változata, de azért önmagában véve a Videodrome is egy iszonyú kultuszfilm, és ha egyszer a világnak vége lesz, érdemes lesz ezzel is dokumentálni, miért volt szükséges.

A sztori, meglepő módon - na, mégiscsak fiatalabb volt a rendező - nincs túlbonyolítva. Nem is kell, az alapötlet éppen eléggé bonyolult. A cselekmény kiszámítható, a vég aztán pláne, de éppen ettől lesz olyan katarzisteljes, mint a görög tragédiák, ott sem gondolta komolyan senki, hogy a főhős élve megússza.

Ha valaki fogja a TV1000 nevű adót, kísérje figyelemmel, jópárszor még ismételni fogják. Vagy meg kell venni 900 Ft-ért valamelyik hipermarketben. Garantáltan beteg lesz tőle az ember, de úgy, mint egy jó disznótoros után. Hogy megérte.

Underwold - The rise of the Lycans

2009-12-15T10:13:00.000-08:00

Ha valakinek egy történelmi környezetű filmben hirtelen az üti meg a fülét, hogy: „- most már aztán elég, brassói bányáimat már kétszer is kifosztották a korcs betolakodók”, nos, minden nagyvonalúság dacára, mi, magyarok, arra gondolunk, amire gondolunk.

Különösen, ha ezelőtt leszögezik a filmben a kárvallottak, hogy „mindannyian Corvinus leszármazottjai vagyunk”.

Pedig dehogyis, az Underworld című, lassan vámpírklasszikus filmeposz harmadik részében ezt egy Jánosch(!) nevű derék vámpír mondja (akit ezután rögvest meghóhérolnak), és a történet nem délkeleti szomszédokról, hanem vérfarkasokról szól, más kérdés, hogy azok is a Balkánról szivárogtak fel, üsse kő. Azért ennyi történelmi tájékozottságot nem nézek ki az amerikaiakból.

Az Underworld egyébként egyike rejtett gyengéimnek, tényleg nem vagyok különösebb vámpírfilm-rajongó, bár elismerem, hogy ahol minimális humort és maximális pénzt fektetnek egy ilyen produkcióba, az igenis élvezhető. Példa erre az Alkonyattól pirkadatig, sőt annak harmadik része (igen, ilyen is van!!! :-)), vagy a Drakula halott és élvezi, vagy a Dracula-trilógia, vagy a Blade-sorozat… na jó, befejeztem, elnézést.

Az Underworld, amikor megjelent a piacon, éppen ezzel a humor-pénz-ésnemutolsósorbanstílusos igényességével lepett meg. A forgatókönyvírónak nyilván nem adnék díjat, nem ötletelte túl magát, nem is baj ez, a látványtervezőnek viszont annál inkább.

Valamelyik Kuszturica-filmben hangzik el: „elegáns, mint egy vámpír”, na, ezt igazából az Underworld-filmek megnézése után érti meg az ember, ezek a vámpírok aztán valóban végletesen elegánsak. Valahol a Mátrix bőrcuccai és a díszmagyar között ingadozik a kosztümkészlet, és állítom, hogy igen sikerült kombináció. Komolyan mondom, ha egyszer Karácsonyra (ám legyen: Helloweenre) valakitől egy ilyen szerelést kapnék, annak egy életen keresztül fizetnék heti egy sört. Tudom, nem biznisz, szót se rá többet.

A díszmagyaros motívum tényleg nem vicc, valóban ilyenek a vámpírok ebben a filmben, vitézkötéses, kócsagos-bogláros-forgós vitézek, akik ráadásul valami rejtélyes oknál fogva majdhogynem kedvelik az embereket – nemcsak fogyasztani! – és igazi ellenségeik a vérfarkasok, akikel rettenetes csatákat vívnak a Kárpátok között, vagy éppen Budapesten, többek között a Nyugati pályaudvaron.

Jól olvassák, igen, a második Underworldben a Nyugati pályaudvaron zajlik egy nagy ütközet, legyen az a producer rejtélye, mennyibe kerülhetett, és a MÁV-é, mikor lehetett ennyi időre lezárni a pályaudvart.

A filmtrilógiában többször elhangzik a Corvinusi származás, mentségükre legyen szólva, nem derül ki, Jánosra gondoltak-e, s ha igen, melyikre, vagy Mátyásra, lényeg az, hogy valamiképpen ide kötődnek. Nem Drakulához, és nem Vlad Tepeshez, legyünk hálásak ezért is. Vagy ne.

(Van egy olyan sejtelmem, a félreértés onnan származhat, hogy Hunyadi János egyik vezetője volt a Luxemburgi Zsigmond által (is) alapított Sárkányos Társaságnak, amelynek Karós Vlad apja is tagja volt, na de ennyi történelmi vájtfülűséget végképp nem nézek ki Hollywoodból.)

Na de hogy a filmről is beszéljünk: jó.

Kellemes vasárnap délelőtti horrorfilm, én éppen ilyenkor néztem meg, még a feleségem is élvezte, pedig ő aztán tényleg nem nagy híve a műfajnak, egy egértől is képes falra mászni, nemhogy egy vérfarkastól.

A színészi teljesítmény meglepően jó, a látvány erősen ingadozik valahol a Gyűrűk Ura és a Riddick, a sötétség krónikája (erről még írok!) között. Tehát csillagos jeles.

Ja, és lehetőség szerint lesötétített helyiségben kell megnézni, mivelhogy erősen setét a film alaptónusa, de ne csodálkozzunk rajta, végül is, vámpírokról szól.

Jó szórakozást, és ne sajnálja senki megnézni, elvégre: „mindannyian Corvinus-leszármazottak vagyunk”.

Hehe. :-)

Tank Girl

2009-11-30T09:26:00.000-08:00

Ki mondta, hogy rossz filmeket nem érdemes megnézni?

Tévedett, van, amikor a rossz film ötleteket ad, felháborít, beindítja a tesztoszteron- és adrenalintermelést, valamiért mégiscsak a világra született, tehát meg kell(ett) nézni.

Ennek híve voltam magam is, amíg meg nem néztem (kétszer!!!) ezt a Tank Girl című khm, izé, na jó: filmet.
Először meglehetősen fáradtan, bevallom, enyhén - üsse kő: nagyon - részegen láttam, aztán mondok magamnak, ez már a delirium tremens lehet, ilyen borzalmat nem lehet csinálni, nézzem már meg még egyszer józanul.
Megnéztem.

A végkövetkeztetés, hogy tényleg van annyira bűnrossz, borzalmas, félelmetes, hátborzongatóan dilettáns, a józan észnek fittyet hányó, ízléstelen, aljas, dilettáns, ésatöbbi film is, amit tényleg nem érdemes megnézni, ha csak nem mazochizmusból, márpedig, higgyék el nekem, én nem ez az alkat vagyok. (A fene enné meg, mekkora reklámot csináltam én most ennek a szörnyűségnek...)

A film története egyike a sci-fi műfaj klasszikus alapötleteinek: elfogy a víz a földről, apokalipszis van, civilizációhiány, bűnbandák, gonosz emberek, lázadók és mutánsok. Ez egy sikerrecept, és erre számítottam magam is. De nem, itt még ezt is sikerült elkúrni, ahogyan a művelt magyar miniszterelnök mondaná.

Pedig a szereposztás meglehetősen sikerült, mondhatni parádés. Malcolm McDowell hasonló műfajú filmekből régi kedvencem, Ice-T, a kétes értékű rapper rendkívűl hitelesen szokta alakítani önmaga négerbűnözői rosszabbik arcát, Naomi Watts-ot láttuk már párszor egészen szép alakításokban... hát maradjon Hollywood és a filmtrösztök örök titka, hogyan sikerült ezen színészeket rávenni erre a tömény borzalomra.

A film logikai cselekménye körülbelül annyira koherens, mint a székely szerénység, vagy a macskahála, a színészi alakítások felett remélhetően szemet huny az utókor, a forgatókönyvírót szemrebbenés nélkül lőném tarkón, aki pedig a kenguru-ember mutánsok és a globális vízhiány közepette úszómedencékben lubickoló low-budget(! - a film szerint, nem szerintem) kuplerájokra kíváncsi, az megérdemelten nézze meg ezt a filmet.

Az egészen hab a tortán a rendező(nő) teljesen nyilvánvalóan, ordítóan, sértően, ordináréan leszbikus viszonyulása a világhoz, erre már szót sem vesztegetek, ez valahogy úgy viszonyul a normális emberi magatartáshoz, mint a magánügyek a melegfesztiválokhoz.

Huh. És mégeccer huh.

Hogy valami jót is mondjak: amíg ilyesmire is van pénz, energia, képzelőerő, addig tán' mégsincs veszve minden. De az is lehet, éppen ezért van ilyen szarban minden.

Az eddigiek dacára mondom, mert ismerem a magunkfajtát: megnézni nem kell, komolyan, az Istenre kérek mindenkit, nehogy. De tényleg. Ne.

Benjamin Button különleges élete

2009-10-27T11:29:00.000-07:00

...és az ember gyanútlanul hazamegy, megeszi a bécsiszeletet franciasalátával, aztán beteszi ezt a filmet, majd nekifog feleségestől megnézni, különösebb elvárások nélkül. Miért, mit várnánk egy ilyen című filmtől?
A vég katasztrofális: doromboló macska és dohogó tűzhely mellett már nemcsak a feleség bőg, de magam is törölgetem a könnyeim: igen, ez egy ilyen film.
Pedig milyen egyszerűen indul... és milyen zseniálisan. Mi lenne ha az ember öregen születne, és fiatalon halna meg? Ugye milyen egyszerű ötlet? És milyen mély? Mennyire elgondolkodtató? A szerelmek, a történelem, a személyes látásmód... 1918-ban születni 84 éves csecsemőként, és 2002-ben halni meg újszülöttként!?
Sajnos semmit nem lehet elmondani a filmről érdemben, nem is kell. Egyszerűen meg kell nézni. Emberpróbáló feladat, márcsak azért is, mert bő két és félóra. De lélegzetelállítóan finom, érzékeny, simogatja a lélek érzékenyebb tájait.
Tényleg: az alapötlet egyszerű, de ha belegondolunk az emberi, családi, szerelmi, gyerekvállalási(!) történetbe, mindjárt könnyes lesz a vége.

És finom, finom, nagyon finom a film metakommunikációja, a villámcsapás, a kolibri, a folyamatos narrátori cselekmény, egy szó mint száz: ez az a film, ami után megtöröljük szemünket, megiszunk egy pohár port, megsimogatjuk a macskát, és átölelve a feleséget elalszunk: szép volt ez az élet.

Szép, mert van benne szépség. Még akkor is, ha ennyire érzelmes. Vagy éppen ezért.

(köszönet a filmért: Zsoltnak.)

Csillagkapu (Stargate)

2009-09-01T09:25:00.000-07:00

Minden valamit magára is adó, gondolkodó ember jókat szokott szórakozni a sorozat-függő tévénézőkön. Aztán többnyire, a harmadik sör után, ha eljut odáig a társaság, kiderül, hogy igazából mindenkinek van valami kedvenc sorozata, vagy akár több is.
Hát, szemérmesen bevallom, nekem is van. Nem is egy. De most, megvigasztalom olvasóimat, csak egyről fogok írni, bár azt nem ígérem, hogy a többiekről is, a későbbiekben, nem.
Sci-fi rajongóként például nem tudok jóllakni a Csillagkapu-val (erről lesz most bővebben szó), de ugyanígy zabálom a "Csillagközi Szökevények"-et (Farscape). A filmtörténet egyik legnagyobb remekének tartom (az eddig két évadot megért) Rómát, és igen, szemlesütve, de el kell mondanom, "Seinfeldet" is önfeledten vihorászva szoktam nézni. A többi egyelőre nem érintett meg, remélem, nem is fog, azért ha egyszer "Bűvöletet" kezdek nézni, tényleg lőjön már le valami irgalmas vadász.

A Stargate (Csillagkapu), viszont, komolyan azt hiszem, zseniális alkotás. Különösen az első két évad, most csak ezt tárgyalom. Minden epizód külön kultúrtörténeti utazás, a kitűnő alapötlet lehetővé teszi, hogy a gonosz és elvetemült goauld-ok elleni harc új és új bolygókra sodorja hőseinket, akik éppen a mínoszi, etruszk, görög, viking, nomád, és sokféle más kultúra örököseiként engednek betekintést, nem is annyira dilettáns tálalásban. Különösebben nem terhelnek le technikai megoldásokkal, - minek is az egy sci-fiben? - ugyanakkor logikailag teljesen elfogadható az alapötlet, Asimov vagy Lem is elismerően biccentene rá.

Azt mondjuk, abszolúte nem értettem meg soha, miért tudnak mindig és mindenkor kitűnően kommunikálni ezerféle bolygó lakosaival angolul, ami már csak azért is feltűnő, mivel ha rajtam múlna, rögvest kerékbe töretném a sorozat magyar szinkronrendezőjét: tökéletesen élvezhetetlen. Ha valaki jót akar, eredeti szöveggel és felirattal nézze. Jómagam román felirattal, mea culpa.

Persze, a lóláb itt is kilóg, de egészen egészségesen, a film megpróbál végsőkig polkorrekt lenni, a "törzscsapatban" ott van ugye O'Neill ezredes, a fehér, angolszász katonatípus, Carter őrnagy, a nő, Daniel Jackson, a humánus liberális tudós, és T'ealc, aki szegény, néger, igaz, hogy ugyanakkor földönkívűli. (A későbbi évadokban, az Atlantisz-ban aztán már nemzetekre is kezdik lebontani, horribile dictu, zsidót, izraelit még ott sem láttam, ezért még alighanem lesz nemulass.)
A történet viszont majdnem mindig nagyon jó, remek drámai érzékkel dolgoznak a forgatókönyvírók, kitűnő mellékszereplők vannak benne, az ősellenség goauldok pedig annyira szimpatikusan gonoszak, hogy az már imádnivaló. A későbbi évadok ellenségei már kevésbé eltaláltak, de azért élvezhetők, nagyon is. Rengeteg kellemes leitmotívum van a sorozatban, anélkül, hogy unalmassá válna, nem utolsó erénye pedig, hogy ha csak egy részt lát belőle valaki, akkor is élvezhető, nem érződik a csonkolás, a kontextus nélkül is emészthető, nézhető.

És még hosszan folytathatnám a sorozat ismertetését, méltatását, de... a helyzet az, hét perc múlva kezdődik az AXN Sci-fi-n a IV. évad 19-edik része. Látni akarom...

Sörgyári Capriccio

2009-05-04T10:02:00.000-07:00

"Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!"

Ez már megint csak egy legenda. Nem tudom, hány anekdotát, történetet, vidám és pajzán sztorit hallgatott meg Hrabal a prágai Arany Tigrisben annak idején, de valamiért biztosra veszem, ez a mosómedvés azok közül való. Ahogyan Pepín sógor úr rettenetes hangú, bicskanyitogatóan blőd sztorijai is, amelyekhez foghatóakat még errefele, a Székelyföldön lehet hallani. (Egy igen kedves kollégám szokta úgy kétnaponta sztentori hangon idézni, miszerint "egyszer nagyanyáméknál Gyepűsbe' felültem a versenybiciklire..." na a többit tessék elképzelni.)

A Sörgyári Capriccióról muszáj iszonyú közhelyet leírnom, de így igaz: valóban olyan, mint egy remekbeszabott, jól behűtött, friss csapolású korsó ser: pezsgő, üdítő, tápláló és 'jó kedvet ád', egy hajtásra fogyasztható, és hosszabb idő múltán is fel-felböffen az ember mélyéről, kellemes emlékeket idézve.
Rendben van, vaskos volt a hasonlat: de ez volt a cél. Hiszen erről szól a film is, a Hrabal-regény: élni tudni kell, barátaim, az élethez pedig hozzátartozik az evés (Istenem, az a disznótor!), az ivás, a szerelem, a túlzott életöröm, a kihívás, és úgy egyáltalán... Miről is beszélek, hiszen mindenki azt hiszi, tudja, hogy van ez.
És persze, kinek nincs meg a saját pepínbácsija, az elviselhetetlen, fárasztó, és mégis hozzánktartozó ember, aki szembesít saját korlátainkkal... Ki az, aki nem feledkezett bele egy szép női mell vagy popó látványába (rendben: férfiaknak is lehet ilyen), és melyikünk az, aki nem adott volna oda egy teljes eszterházy- és kertészimre-életművet egy friss, kakukkfűtől illatozó fejhúsért vagy hurkáért, egy korsó habzó sörrel kísérve? (Részemről gyakorlatilag csatolnám a kortárs irodalom nagy részét, de ez az én privát bajom.)

Hétfő délután, három sör mellett, egy elkényeztetett, doromboló macskával az ölemben, szundikáló feleség mellett ideális szórakozás volt újranézni ezt a remeket. És nem unatkoztam rajta, egy cseppet sem.
Ha valaki mégis igen, hát vásároljon mosómedvét. Megérdemli.

RocknRolla

2009-03-10T11:23:00.000-07:00

Azt azért sejtettem, hogy Madonna férjeként nem lehet könnyű senkinek. Persze, Guy Ritchie nem elsősorban erről híres, illetve nem ettől kellene híresnek lennie - végül is csinált több más között, két remek, könnyen emészthető és élvezetes filmet, " A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső"-t, és a Blöff-öt.
Ma este megnéztem új filmjét, a "Spílert" (már a fordítás elképesztően rossz), hát, maradjunk annyiban, ez is a "több más között" kategóriában marad.
Ha következetes akarnék lenni Guy Ritchiehez, azt mondanám, "fucking, bloody boring trickywanting movie, about cocksucking losers". Persze, én ilyeneket nem mondok, így csak annyit jegyzek meg, aki látott két Guy-filmet, szerintem meg se nézze a harmadikat.

Ugyanaz az alapállás, londoni alvilág, cseles és okos, emberi hibákkal teljes emberek, akik einsteini elmével agyalnak ki milliós átveréseket, aminek a végén mindenki ráfázik, egy ártatlan hülyén kívűl.
Jogos ilyenkor a kérdés, akkor miért a zseniális bűnözői elme... Na persze azért, mert létezik az emberi tényező, ami például a Madonnával való házasságot is megmagyarázza.

A Rockandrolla ráaadásul tipikusan a sokat akar a szarka-szindróma. Túltelítve szellemes párbeszédekkel, karakteres mellék- és mellék-mellékszereplőkkel, intrikával, brit arroganciával, társadalmi érzéketlenséggel, (pfúj).
A történet ettől annyira szétesik, ami még egy magyar rendezőtől is túlzás lenne, mást ne mondjak, a film negyvenedik perce még a felvezetésnél tart, hogy aztán viharosan begyorsuljon, anélkül, hogy megmentené a filmet. Gyors vágások, kezdetben még újdonságnak számító fényképezés, ma már kissé sablonos ötvenedjére is a hirtelen gyorsulás, lassítás, az idősíkok képi megjelenítése.
Ennél már csak a londoni alvilág, a cockney-k és junkiek idealizált világa idegesítőbb a filmben, ami éppen úgy hazugság, mint bármilyen bűnözői világ eszményiesítése. Sem a Camorra, sem az angol bűnözők, sem a székely bicskás legény, sem a nyolcadik kerületi cigánybűnöző nem egy eszményi, humoros és kifinomult figura, egyszerűen bunkó, sötét tahó és kész.
Persze, egy ilyen filmen nem a hitelességet kéri számon az ember, de mégis.
A műfaj kedvelőinek akkor ezerszer inkább az Ocean 11, vagy 12, vagy 13, azok legalább rendesen meg vannak csinálva, és nem csupán egy nagyképű angol playboynak a legújabb blöffje.

Outlander

2009-03-06T09:19:00.000-08:00

Nos, minden ellenkező vélemény ellenére, léteznek sikeres házasítások. Nehezen feledhető például, milyen szép nőket láttam én Malmöben, akik a keleti-skandináv vérvonal sikerének voltak példái... Vagy mesélhetne a sikeres házasításról, szőlők között (és szokott is!) például T. Zsolt barátom, akitől ajándékba kaptam ezt a nagyszerű filmet.
Történelem-sci-fi-akció. Nagyszerű hibrid, szinte mindig.
Az Outlander c. film is az.
De kezdjük onnan, van egy ősrégi (rendben, nem annyira régi, alig 1500 éves(!)) legenda Beauwolf-ról, a viking harcosról. A történet lényege: van egy távoli, meglehetősen fapados északi királyság, Hrothgar birtoka, amelyet rejtélyes szörny pusztít egy ideje, csak úgy passzióból. Aztán jön egy rejtélyes idegen, legyilkolássza a szörnyet, megharcol a trónért, megdugja a nőket (már bocsánat, de ez a legenda), és végül diadalmaskodik, persze, addigra majd' mindenki a Walhallában szaglássza az ibolyát.
Nem kell komolyan venni az ironikus hangnemet, a történet tényleg ez, elolvashatni az Eddákban. Amúgy szép sztori, és sokan megfilmesítették, mást ne mondjak, például kitűnően a 13 harcosban, és szintén kitűnően, bár kétségkívűl beteg fantáziával a Beauwolf-ban.
Az Outlander ehhez annyit ad hozzá, hogy belevisz egy földönkívűli szálat - valahonnan jönni kell az idegen hősnek -, és rendkívűl igényesen dolgozza fel a történetet. Mármint filmben, de most filmről beszélünk.
Azért némileg bosszantja a csőröm, hogy egy viszonylag banális legendából skandináv barátaink több szép filmet, mítoszt is tudtak csinálni, amíg mi például Attilából, Álmosból, Árpádból, és gyönyörű párthus-avar-hun-magyar történelmünkből is képtelenek voltunk összehozni egy átlagos alkotást legalább.
De vissza az Outlanderhez.
A szereplőválogatás fenomenális. Az "idegent" az a Jim Caviezel játssza például, aki Jézust a Mel Gibson Passiójában.
Itt is zseniális, de itt harcosként az.
A film egyébként a Beauwolf-legenda mellett több egyetemes toposzt is feldolgoz, kezdve az Attila-kardtól a brit királydrámákig, és a Veres Erik-eddákig.
Nem fogom elmesélni, nézzétek meg, aki nem látta.
Látványban a film a legjobbakat nyújtja, nem véletlen van valami köze a látványmesternek a Gyűrűk Urához. Mestermunka. Dramaturgiailag is zseniális, és ezzel nem elijeszteni akarom a nézőket.
Képileg? Minden harcosnak ismerős lesz ez a film. Ilyenekkel álmodunk.
Egyetlen dolgot írhatnék a film rovására: a rendező kétségtelenül a kelleténél többször nézte meg a 13 harcost, amelyről szintén fogok még írni itt. Nem állítom, ez baj, de zavaró a rengeteg szinte átkopírozott kép, helyzet.

Na és végül egy kis csemege. A film jelentős mellékszereplője egy kisgyerek, bizonyos Erik. Az ő mostohaapja lesz a filmben az idegen.
És igen, ez a bizonyos Erik gyerek a történelemben Erik Leifson, Grönland (ha úgy tetszik, áttételesen: Amerika, eredeti nevén: Vinland) felfedezője.
Veres Eriknek, a Vikingnek pedig az izlandi legendák szerint tényleg egy idegen nevelőapja volt. Az Eddák szerint Türkernek hívták.
Márpedig abban az időben (700-as évek), türknek kizárólag a magyarokat nevezték.
Na ugye. :-)

Ran

2009-02-26T07:21:00.000-08:00

Végre ez is megtörtént velem: annyi rettenetes alkotás után (- mondtam, mindenevő vagyok filmben, a legnagyobb szörnyűséget is hajlandó vagyok tesztelni -), a minap kezembe akadt egy film, amit egészen pontosan 999 Ft.-ért vásároltam egy pesti benzinkútnál, s amelyből évekkel ezelőtt láttam néhány részletet: azóta is kerestem a filmet.
Na de nem ez a történés lényege. Hanem az, hogy betettem ezt a filmet a lejátszóba, aztán bő egy óra múlva megállítottam, és lefeküdtem aludni, vagy ezzel álmodni: ugyanis ez a film annyira szép, hogy úgy éreztem, lehetetlen egyetlen szuszra befogadni. Kénytelen voltam két részben nézni meg.
Akira Kurosawa talán legjobb filmjéről van szó: Ran. Magyar címe is jó: Káosz. Kurosawa egyéb filmjeire is visszatérek még itt, vitathatatlanul a titánok egyike, s mivel nem nyugati rendező, "művészfilm-rendezői" minősége dacára: élvezhető, tanulságos, gyönyörű képi balladái vannak, amelyek "vitézségről formát, emberségről példát" mutatnak a nézőnek.
Erről a filmről azt szokta mindenki mondani: a japán Lear király-adaptáció. Na igen, hogyne. Ha "csak" ennyi lenne.
A Lear király amúgy egy közös eurázsiai mese, a király három lányával, vagy fiával, amely többek között egyik legszebb magyar népmesénk is, szóval nem kell azonnal Shakespearig rohanni, megvan nekünk a sajátunk.
Ez a film - vessen rám nyugodtan követ, aki úgy gondolja, mindenben ezt akarom látni - már megint tele van szép, magyaros motívumokkal. A címerektől a színekig, a példabeszédektől a családmodellig (itt is a legkisebb királyfi a JÓ), az egész hangulat olyan mélységben otthonos, amit utoljára akkor érezhettünk, amikor még az ainókkal, a japán őslakosokkal házasodgattak távoli őseink.
És levetve a nemzeti inget, maradva a művészeti zakónál: hát igen, Kurosawa megmutatta, hogyan lehet valami egyetemes, úgy hogy egyedi. Mert valóban ugyanaz a valóságban a sógun összeomlása és lelki rémei, mint a brit király lelkiismeretfurdalása. Az árulás mindenhol árulás, a lojalitás mindenhol lojalitás, a hit hit, és a szépség szépség. Minden hatalmi harcban van tragédia, aljasság, nemesség, női befolyás, hiúság... Mindenikben. Még a maiakban is.
Az egészen hab a tortán a japán filmekben megszokott, de itt kivételesen tökélyre fejlesztett képi világ, a jól megkomponált vizuális orgazmusok, a kínosan aprólékos műgond... Három óra gyönyör ez a film.
Egyetlen dolog zavart benne, lovasemberként. A filmben kivétel nélkül, mindig jobb oldalról szállnak lóra. Márpedig ez az első lecke, amit lovaglónak tanítanak: a lóra mindig bal oldalról ülünk fel. (Mármint a ló bal oldaláról).
Bár, erősen hajlok rá: meglehet, ezek a japánok tényleg így lovagolnak. Ezektől ez is kitellik.

Arthur király

2009-02-06T08:42:00.000-08:00

Most nem tudom, hogy ha én angol lennék, mennyire idegesítene, ha egyik legendás (h)ősöm, Lancelot, egy jurta mellől keveredne a Kerekasztal mellé.
De nem vagyok angol, nem mintha néha ne bánnám ezt, de ilyenkor is inkább ír vagyok.

Arthur királyról, azt hiszem, kicsimillió filmet csináltak. Jobbat, rosszabbat, inkább rosszabbakat. Aztán végül érkezik Antoine Fuqua, és csinál egy olyan filmet az angol őstörténelemről, ami után mi, magyarok, megnyaljuk a tíz ujjunk.

Mert végre itt van egy olyan színrevitel, ami ad látványra, cselekményre, történelmi hitelre, filmre. Nem egy Honfoglalás-szerű szörnyűség negyven statisztával, hanem egy igazi eposz. És igaz is, nem mellékesen. És mintha nekünk csinálta volna.

És innen már nem is igazán a filmről, mint filmről beszélek. Hanem arról arról az "újhullámos" angol történelemkoncepcióról, miszerint őseik, a Kerekasztal lovagjai szarmata lovasok voltak.

Szarmaták: a mi szempontunkból: a hunok egyik melléktörzse. Többek között.

És mit Isten: az Artúr királyban ez van. Rendes magyar (-mit magyar? székely!) emberek, jurtákkal, reflexíjakkal, ideges természettel, honvággyal, sólymokkal, Bors vitézzel (vessétek össze Anonymussal!!!), ésatöbbi... Gyönyörű.

Az angol történelem, ahogy kinéz(ett), amúgy is furcsa. Kezdetben voltak valakik, fene tudja, kik. Aztán a kelták. Aztán a rómaiak és az általuk (Hadrianus) betelepített (szarmata) légiók. Majd jöttek a szászok. Aztán a normannok.

És végül maradt Mr. Bean és Tony Blair.

Nem is olyan vicces. Viszont az Artúr király ismét az a film, amit a magunkfajtának meg kell, és kötelező megnéznie. A befagyott tón zajló csatát, amihez kutya legyen az a székely ember, aki nem ismeri fel a Szent-Anna-tót. A szabadon engedett turulmadárt. A sárkányfejes, urambocsáss' "dák" zászlókat...

És nem utolsósorban: mert szép ez a film. Mert arról szól, amiért azok vagyunk, akik. Lojalitásról, barátságról, hitről, vérről.

És mindez: gyönyörűen.

Fegyvernepper

2009-02-04T08:20:00.000-08:00

Vendégszerző: Bayer Zsolt. Az írás régebben megjelent a Magyar Hírlapban.

"Tegnap Tusnádról jövet megálltunk Csíkszeredában, hogy eltöltsünk egy napot (...) Attila barátomnál. (...)

Szóval megálltunk Attilánál egy kis hallgatásra.
És amikor eleget hallgattunk, megnéztünk egy filmet is nála, a méla délutánban.

Erről a filmről akarok most írni pár sort.
A film címe: Fegyvernepper. Főszereplő Nicolas Cage.
Lehet, hogy én vagyok rosszul tájékozott, de emlékeim szerint ebből a filmből nem lett szenzáció. Pedig már két éve, hogy bemutatták. Azután szép csöndben eltűnt.

Persze tudjuk azt jól, hogy ebben a világban miből lesz szenzáció. Abból, amiből bizonyos körök szenzációt akarnak csinálni.

A Fegyvernepperből nem akartak.
Most, hogy láttam, már meg is értem, miért…
Átkozottul jó film a Fegyvernepper.

S leginkább azért, mert az izgalmakon túl kimond fontos dolgokat erről a világról. Erről, amiben élünk. S fontos dolgokat kimondani erről a világról, nos, az nem túl szerencsés vállalkozás, már ha az ember szenzációra, sikerre, megbecsülésre, "jó sajtóra" vágyik.

A Fegyvernepper például megjelenít egy milliárdos fegyverkereskedőt, bizonyos Simeon Weiszt (fontos a név! A filmben is az!), aki azt mondja Jurijnak (Nicolas Cage): ebben a szakmában fontos, hogy az ember állást foglaljon. Erre Jurij Weisz szemére veti, hogy az iraki–iráni háborúban mindkét felet ellátta fegyverrel. Mire a jó Weisz így válaszol: talán az volt a célom, hogy mindkettő pusztuljon…

Hát, például az ilyen párbeszédek döntik el, hogy lesz-e egy filmből szenzáció vagy sem…Vagy mondjuk az a jelenet a film végén, amikor a letartóztatott Jurij elmondja az őt évek óta megszállottan üldöző CIA-ügynöknek, hogy most mi fog történni. Az fog történni – mondja Jurij –, hogy nemsokára kopognak majd ezen az ajtón, és önt kihívják. Megköszönik a munkáját, és közlik önnel, hogy engem haladéktalanul szabadon kell engedni. Mert, tudja, barátom, az ön főnöke, az Amerikai Egyesült Államok elnöke naponta több fegyvert ad el, mint én egy egész évben.
S mire Jurij eddig ér a mondandójában, kopognak is az ajtón…

A film végén elhangzik a szentencia: a világ legnagyobb fegyvergyártó és szállító államai az Amerikai Egyesült Államok, Oroszország, Kína, Franciaország és Nagy-Britannia. Egyszersmind ez az öt állam az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja.
Hát igen. Végül is olyan nagyon bonyolultnak tűnik ez a világ, s ugyanakkor olyan végtelenül egyszerű. S ha az emberiség legalább a nyilvánvaló igazságok töredékével tisztában lenne, akkor ezt a világot meg is lehetne változtatni. Hogy ne mondjam: meg lehetne váltani – csak hát ez olyan idejétmúltan patetikus…
De az emberiség nincsen tisztában a nyilvánvaló igazságokkal. Az emberiségnek az igazságok helyett ott a világmédia, mindenestől. S ha olykor születik egy-egy alkotás, ami a lényegről beszél, abból nem lesz szenzáció.

Pedig a Fegyvernepper egy amolyan igazságszerető világban akár többszörös Oscar-díjas film is lehetne. De jobb így valakiknek, így, hogy csöndben elmerült a feledésben. (Tudják, ezért nem lett szenzáció például Michael Moore Sicko című filmjéből idehaza. Valakik gyorsan megvették a forgalmazás jogát, aztán a filmet nem forgalmazták. Micsoda véletlenek vannak…)
Mindegy, no. Ezt is tudjuk. De aki teheti, vegye meg a Fegyverneppert DVD-n, és nézze meg odahaza. És hívjon meg rá vendégeket is. Garantáltan jó szórakozás és sok-sok gondolkodnivaló. (Bár, tudom, az sem nagy divat manapság…)"

Bayer Zsolt

Sukiyaki Western Django

2009-02-03T00:38:00.000-08:00

Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, van valami a japánokban, ami köszönő viszonyban sincs a nyugati ember "normális" életfelfogásához. Ha úgy tetszik: nem kicsit őrültek.
Azt ismét leszögezhetjük, hogy Quentin Tarantinóban is van valami, aminek megint semmi köze a normalitáshoz. Nem kicsit őrült az alak.
Végső soron ezért (is) szeretjük a japánokat, és Tarantinót is.
Na de a kettő együtt, egyszerre... ilyenkor történnek olyan katasztrófák, mint a Sukiyaki Western Django. Az egész film tulajdonképpen pont annyira nyakatekert, körülményeskedő és "ibóktalan", mint maga a cím.

Már önmagában az megérdemelne 25 botot, akinek a japán western fogalma eszébe jutott. Lehet ugyan rokonítani a szamurájokat a vadnyugati pisztolyhősökkel: de azért igencsak csóválná erre a fejét Yamamoto Tsunetomo és Wyatt Earp egyaránt.

Na de vissza a filmre. Két dolog miatt vásároltam meg (na jó, beismerem: kalózoktól) a filmet: az egyik a címbéli Django, és a másik, hogy Tarantino is szerepel benne, s aránylag nagy összegbe mernék fogadni, hogy belekavart a rendezésbe is, piszkosul.

Az eredeti Django egy bűbájosan igénytelen spagettiwestern, a műfaj hőskorából. Imádtam. A film tulajdonképpen semmiről nem szól, de azt jó hosszasan. Gyakorlatilag annyi, hogy a főhős irdatlan sárban cipel maga után egész film alatt egy ménkű nagy koporsót, amit aztán a film végén kinyit, elővesz belőle egy Gatling-géppuskát, és mindent, de mindent sz*rrá lő vele.
Ennyi elég is egy tisztességes westernnek, s nem is volt annak akadálya, hogy ne készüljön számos remake belőle a továbbiakban, mondom most csak a legismertebbet, a Last man Standing-et Bruce Willissel a főszerepben.

Ebben a japán remake-ben,a Sukiyakiban is van sár is, koporsó is, annak húzigálása is, meg lövöldözés is. Nem lesz tőle jobb. És van még benne mindenféle japán gengszterfilm-beütés, szinte egész passzusok minimális átdolgozással tucatnyi filmből, sőt még Shakespeart sem átallotta belekeverni a rendező ebbe az iszonyú katyvaszba, aminek eredményeként nyugodtan parafrazálhatjuk: a Sukiyaki az a film, amiben teljes az őrület, de legalább nincs benne rendszer.

Egy nagy pozítivuma tagadhatatlanul van: éspedig a gyönyörű filmezés. Elképesztően szép képek vannak benne, na de ez valamirevaló japán rendezőnél alapkövetelmény.

Tarantinó színészi alakítása a filmben enyhén szólva is feledhető, és akkor még jól jártunk vele, részéről elég volt annyi is, hogy a nevével simán eladhassák a filmet.

Mazochistáknak, hivatásos filmkritikusoknak erősen ajánlom, másnak senkinek, egyszerűen nem éri meg az a közel két és fél óra az életünkből.

Japán western... na persze.

Johnny Mnemonic

2009-02-02T10:29:00.000-08:00

Van egy film, amit úgy reklámoznak: "Ehhez képest a Mátrix gyermekjáték". Ez az Existenz. Nagy kedvenc, de most nem erről lesz szó: erről majd később. Lesz.

Most a Johnny Mnemonic-ról pár keresetlen szó. Csak úgy előljáróban, aki nem látta: ez az a film, amiről a Wachowski-fivérek a Mátrix alapötletét koppintották. Na meg persze Descartes-től, Cusanus bíborostól, a manicheistáktól és úgy egyáltalán: de ezzel az égvilágán semmi baj, Tarantinóval magam is egyetértek: ötletet lopni nem bűn, ha jobbat csinálok belőle.

Hát a Johnny Mnemonic: tömör gyönyör. Magam sem értem, de pár évvel ezelőtt, amíg a mozikban ment, meg sem néztem: nyilván, nem volt meg a megfelelő marketingje. Aztán egyszer csak találkoztam vele: hát minden sci-fi rajongónak döbbenet, orgazmus, kényeztetés a felsőfokon.

Ami egy ilyen filmben kell, minden benne van. Kristálytiszta képek, gondosan megkomponált jelenetek, igen cseles cselekmény (milyen szép a magyar nyelv!), továbbgondolhatnék, filozófiai mélység. Nem vicc a filozófiai mélység: ma, a biometrikus útlevelek és digitális adathordozók korában ez már korántsem olyan tréfás, mint a film készítésekor tűnhetett a nézőknek. Mert a film készítői tudtak azért valamit, az tutti.

A film főszereplője, micsoda meglepetés, ez a Bejrútban született derék ember: Keanu Reeves. És jobb, mint a Mátrixban, pedig ez nem kevés szó. A szerepe majdnem ugyanaz, csak éppen emberibb, közelebb álló mai tudatállapotunkhoz: futár, akinek agya egy hatalmas memóriakártya. A többiért nézzétek meg a filmet.

Van benne szex, erőszak, poén, okos rendezői csavar, és nem utolsósorban egy kivert ösvény a műfaj elkövetkező filmjei felé.

Kötelező.

One Million Years B.C

2009-02-02T02:04:00.000-08:00

Hát akkor elsőként kezdjük egyik legkorábbi filmélményemmel. Még nem is láttam a filmet, amikor anno, bő harminc évvel ezelőtt jó apám mesélt róla, és annyira érzékletesen mesélte el, hogyan nyársalta fel az ősember az őshüllőt egy karóval, hogy amikor úgy tizenöt éve először láttam a filmet, azonnal ráismertem, hogy EZ AZ, erről mesélt nekem György Imre.
Annak idején Loana néven futott, ha jól emlékszem. Tegnap este újra műsorra tűzte a TCM (amúgy különösen szeretem ezt az adót), és hihetetlen élvezettel néztem meg újra ezt a bájosan buta, és elképesztő naivitással készült filmet.
Már csak azért is jó, mert nemigen beszélgetnek benne, de még makogni se nagyon. Végül is ősemberekről, előemberekről van szó benne.
Óriási pozitívuma a filmnek, hogy annyira politikailag inkorrekt, hogy szabályszerűen dalolt a szívem örömemben. Szinte minden tabut megszeg, ami a mai világban szent tehén. Példának okáért az elmaradott, brutális előember törzs kifejezetten sötét szőrzetű alanyokból áll (azért a főszereplőnek itt is kék szeme van :-)), a másik, valamelyes művészi tehetséggel, empátiával és civilizációs sejtelmekkel megáldott csoport pedig kivétel nélkül szép, szőke, kaukázusi emberekből áll.
Hát nem gyönyörű?
Ahogyan az is, ahogyan a napsütéses délelőttön a barlang előtt a férfiak dárdákat készítgetnek, az (amúgy kifejezetten szexi) "előhölgyek" pedig elegánsan varrogatnak, szóval a társadalmi szerep már akkor rendesen le volt osztva.
Amúgy van ott minden, T-Rex és vulkán, szerelem és harc, barátság és zordon őstörténelem, egyszóval annyira klasszikus, régi, elképesztően buta film, hogy mindenki számára a legnagyobb szeretettel tudom ajánlani.

Komolyan.

Pre

2009-01-26T09:31:00.000-08:00

Na, hát akkor csapjunk a lovak közé.

Az első gondom mindjárt az lenne, tulajdonképpen minek nevezzem ezt az egészet? Filmszemlék? Recenziók? Kritikák semmi esetre sem. Maradjunk inkább annyiban: kötetlen, és rettenetesen szubjektív beszámolók filmélményeimről, afféle szabad ötletek jegyzéke filmek ürügyén.

Egyvalamit előre megígérhetek: semmi esetre sem fogok l'art pour l'art művészfilmekről írni. Nem tehetek róla, utálom ezeket, mint a fondor lelkületű egyházfi a kukorica-gölődint. Annál inkább beszélek majd kommersz-filmekről, kis- és nagy költségvetésű tucatborzalmakról, kultuszalkotásokról, különös előszeretettel a közönségvadász történelmi eposzokról, fantasykről, sci-fikről, western-, és urambocsáss' horrorfilmekről is.

Sose hittem egyébiránt, hogy valami, attól, mert bevallottan kommersz, - vagy "populáris", ahogyan műveltebb barátaim nevezik, - nem lehet jó. Persze borzalmas is lehet, de a legtöbbet egyszer mégiscsak megnézi az ember. Aztán fanyaloghat, vagy ájuldozhat, vagy éppen asszociálhat felőle az ember.

Én is azt teszem itt.

(csak úgy mellékesen: az illető filmek borítóját használható méretben mellékelem mindig. Hátha kell majd valakinek... Lementve, sima nyomtatási paranccsal, láss csudát: pont a megfelelő DVD-borító méret.)